Novemberi mustra
Nem árt ismételgetni, úgyhogy mindenekelőtt - rajtam ne múljon - én is leszögezném: egy magyar író, Kertész Imre, 2002. október 10-én Nobel-díjat kapott. Erre vártunk, úgy nagyjából Janus Pannonius óta. (Noha éppen ő - jóllehet maga a díj akkoriban, ugyebár, még nem létezett - ráadásul, végülis, bizonyos értelemben: megkapta.)
- 2003. január 2.
Ez év októberétől fogva pedig most már mindig azon aggódhatunk, hogy a puszta megélhetésért dolgozó, szinte névtelen komédiaszerzők, vagy, éppen ellenkezőleg: a nagy nyugati irodalmi ösztöndíjak közismert és irigyelt kegyeltjei között, a sikerlisták hófödte csúcsain, vagy már nem is jelzett legalján, alacsony, épp megfelelő, vagy túlságosan is magas látogatottságú felolvasóesteken, bizonyos divatcikknek számító, vagy alig-alig vegetáló irodalmi lapok rejtett bugyraiban, netalántán beporosodott, vagy összeomlással fenyegető internetes szájtokon nem lappang-e mégis néhány olyan kortárs szerző, életmű vagy szöveg, akiket, amiket egész egyszerűen nem vagyunk képesek (lelkesedés diktálta neologizmusból külön szóba írom:) észre venni. És ezt most tényleg nem kizárólag azért mondom, hogy megerősítsem az olvasóban a rovatom fontosságába vetett, már eleve sem teljesen megalapozatlan hitet.
***
Nos, a magyar irodalom első Nobel-díjának és az általa kitüntetett életműnek a megértéséhez ezideig az Élet és Irodalomnyújtotta a legtöbb segítséget. Nádas Péter Kertész munkája és a témája című írása (október 18.) valamint a Balassa Péter, Dérczy Péter, Radnóti Sándor és Szilágyi Ákos között lefolyt Záróra-beszélgetés Hírérték és kulturális emlékezet címen közölt írásos változata (október 25.) alighanem állandó kiindulópontjai lesznek a Kertészről szóló további beszédnek. És ha már az ÉSnél tartunk: itt jelent meg John Lanchester Bond kínban című Ian Fleming regényművészetéről szóló elegáns és autentikus írása (október 11.), a hónap alighanem legjobb irodalmi esszéje is, éljen és virágozzék (szerk. és ford.) Csuhai István!
A Jelenkor szerkesztőinek, Ágoston Zoltánnak és barátainak megvan az a jó szokásuk, hogy legalább egyszer minden évben összeállítanak egy olyan lapszámot, amelynél sokkal jobbat ebben a hazában most nem nagyon lehet. (És az már tényleg elég jó.) Ebben az évben ezt októberben tették meg. A Nádas-Mészöly-szám jelen terjedelemben nem méltatható illendő módon (akit még nem izgattam fel eléggé, olvassa el Balassa Péter kitűnő írását A Jelenkor Nádas-számáról: ÉS! november 11.) Én mindenesetre eleve két példányt vettem belőle: az egyiket olvasás és kívülről történő megtanulás után (keresett árverési darab lesz 2050-re) elhelyeztem egy bombabiztos svájci trezorban, a másikat pedig használt borotvapengével lapokra hasogattam, hogy Nádas Péter archaikus és minimalista, gyönyörű vörösbarna bútor-fotóit kitehessem a szobám falára. A szöveges maradékot meg odaadtam azoknak a síró nyomorultaknak, akiknek már nem jutott. A novemberi szám sem éppen kifejezetten gyenge: Borbély Szilárd újraszervezett versnyelve nagy erővel szól, Nádas Péter és Kukorelly Endre regényrészletei - Jártam már ebben a házban, ill. Hogy nem állítod meg, az látszott azon - pedig gyönyörűen beszélgetnek benne, és az is elég zseniális szerkesztői gondolat, hogy (itt nem lehet büntetlenül) aki kritikát ír, arról kritikát írnak: ha Tolnai Ottóról Keresztury Tibor, akkor Keresztury Tiborról Thomka Beáta, Thomka Beátáról Angyalosi Gergely, Angyalosi Gergelyről meg Bagi Zsolt - na jó, Tolnai Ottó nem ír Bagi Zsoltról, de minden nem lehet mindig tökéletes.
Az októberi Alföld szépirodalmi blokkjából ezúttal Györe Balázs Halottak apja című regényrészletét emelném ki (bevezetésül esetleg meg lehet nézni, mi mindent mond a szerző verseinek vallomásos minimalizmusáról ugyanebben a számban az esszéíró Tandori Dezső), de kitűnően dolgozott a tanulmányszerző Kádár Judit és Darabos Enikő is, szövegeiket olvasva úgy tűnik, talán mégiscsak lehetséges magyar nyelven termékeny feminista irodalomkritika, Menyhért Annának az ötvenes évek agitatív antológiaköltészetéről szóló írása pedig igazi irodalomtörténeti csemege - a kánonok titkos mazochistáinak. A novemberi számban Poszler György Illyés-esszéje és Szegedy-Maszák Mihály Esti Kornél-(újra)olvasása a mindentvisz: stílus, irodalomszemlélet és kánon minden különbsége ellenére sem tudnék választani közülük.
A Tiszatájban ezúttal is a tematikus blokkok tetszettek a legjobban (októberben a magyar-horvát kapcsolatok 900 éve, novemberben Illyés Gyula életműve lett az alaposan körüljárt tárgy), de újabban kifejezetten szembeötlő az is, hogy a Diákmelléklet (októberben Vadai István olvasta, és milyen kitűnően!, Babits Psychoanalysis Christiana című versét, meg a némiképp váratlan, de valóban vonatkozó Mészöly-passzusokat) milyen egyedülálló elszántsággal próbál megteremteni egy nagyon hiányzó, a gimnazistánál tájékozottabb, a bölcsésznél meg érdeklődőbb, fiatal olvasóréteget, sok szerencsét, bárcsak sikerülne - a titkos mazochisták meg olvassák még el Hollósi Zsolt Veress Miklóssal készült novemberi beszélgetését is: amit mondtak, nem volt az ő szava.
A Holmi Orbán Ottó emlékének szentelte októberi lapszámát. A gyászmunka konkrét folyamatába első látásra talán nem teljesen illő szövegeket pedig mintha egyenesen maga a költő válogatta volna. Farkas Zsolt bravúros filozófiai pamfletje, a Wolfgang Sandner szerkesztette Zeneművészeti kisszótár Nádori Lídia-féle válogatása és fordítása (címszavak: pedál, magas C, klasszikus, frakk, KV-HOB-BWV-D, riff, sikoly, Opus 1. - egy nagy kultúra, amint szemléli önmagát), valamint a Henry James-szöveg (Szabó Szilárd fordításában) mindenesetre bizonyosan kivívták volna magas tetszését. (Lásd még: www.xlibris.com.) A novemberi Holmihoz viszont nem jutottam hozzá.
Úgyhogy megvettem az őszi, dupla Nagyvilágot (A lakott függöny című írást, Bérczes Tibor fordítását, olvasva úgy látom, ezt a Rudy Kousbroek urat igazán megkérhetnénk, hogy írjon egy esszét Magyarországról is, hogy jó legyen nekünk), meg az ezévi 5. Bárkát, mert szülővárosomban, a főzelékszagú országrész fővárosában, Békéscsabán szerkesztik, meg mert általában jó szövegekkel írja tele a Grecsó Krisztián, a Kiss Ottó meg a Balogh Tamás, továbbá mert az utóbbi elbeszélésében (Játszani Kosztolányit) szerepel az Esti Kornél meg Kanetti Norbert is, höhö, végezetül pedig azért, mert friss esszécsokrukból talán tényleg megtudom végre, hogy miért élünk vidéken - ha meg aztán esetleg mégsem, majd szólok Rudy Kousbroek úrnak, segítsen be ide is.
***
Nos, a magyar irodalom első Nobel-díjának és az általa kitüntetett életműnek a megértéséhez ezideig az Élet és Irodalomnyújtotta a legtöbb segítséget. Nádas Péter Kertész munkája és a témája című írása (október 18.) valamint a Balassa Péter, Dérczy Péter, Radnóti Sándor és Szilágyi Ákos között lefolyt Záróra-beszélgetés Hírérték és kulturális emlékezet címen közölt írásos változata (október 25.) alighanem állandó kiindulópontjai lesznek a Kertészről szóló további beszédnek. És ha már az ÉSnél tartunk: itt jelent meg John Lanchester Bond kínban című Ian Fleming regényművészetéről szóló elegáns és autentikus írása (október 11.), a hónap alighanem legjobb irodalmi esszéje is, éljen és virágozzék (szerk. és ford.) Csuhai István!
A Jelenkor szerkesztőinek, Ágoston Zoltánnak és barátainak megvan az a jó szokásuk, hogy legalább egyszer minden évben összeállítanak egy olyan lapszámot, amelynél sokkal jobbat ebben a hazában most nem nagyon lehet. (És az már tényleg elég jó.) Ebben az évben ezt októberben tették meg. A Nádas-Mészöly-szám jelen terjedelemben nem méltatható illendő módon (akit még nem izgattam fel eléggé, olvassa el Balassa Péter kitűnő írását A Jelenkor Nádas-számáról: ÉS! november 11.) Én mindenesetre eleve két példányt vettem belőle: az egyiket olvasás és kívülről történő megtanulás után (keresett árverési darab lesz 2050-re) elhelyeztem egy bombabiztos svájci trezorban, a másikat pedig használt borotvapengével lapokra hasogattam, hogy Nádas Péter archaikus és minimalista, gyönyörű vörösbarna bútor-fotóit kitehessem a szobám falára. A szöveges maradékot meg odaadtam azoknak a síró nyomorultaknak, akiknek már nem jutott. A novemberi szám sem éppen kifejezetten gyenge: Borbély Szilárd újraszervezett versnyelve nagy erővel szól, Nádas Péter és Kukorelly Endre regényrészletei - Jártam már ebben a házban, ill. Hogy nem állítod meg, az látszott azon - pedig gyönyörűen beszélgetnek benne, és az is elég zseniális szerkesztői gondolat, hogy (itt nem lehet büntetlenül) aki kritikát ír, arról kritikát írnak: ha Tolnai Ottóról Keresztury Tibor, akkor Keresztury Tiborról Thomka Beáta, Thomka Beátáról Angyalosi Gergely, Angyalosi Gergelyről meg Bagi Zsolt - na jó, Tolnai Ottó nem ír Bagi Zsoltról, de minden nem lehet mindig tökéletes.
Az októberi Alföld szépirodalmi blokkjából ezúttal Györe Balázs Halottak apja című regényrészletét emelném ki (bevezetésül esetleg meg lehet nézni, mi mindent mond a szerző verseinek vallomásos minimalizmusáról ugyanebben a számban az esszéíró Tandori Dezső), de kitűnően dolgozott a tanulmányszerző Kádár Judit és Darabos Enikő is, szövegeiket olvasva úgy tűnik, talán mégiscsak lehetséges magyar nyelven termékeny feminista irodalomkritika, Menyhért Annának az ötvenes évek agitatív antológiaköltészetéről szóló írása pedig igazi irodalomtörténeti csemege - a kánonok titkos mazochistáinak. A novemberi számban Poszler György Illyés-esszéje és Szegedy-Maszák Mihály Esti Kornél-(újra)olvasása a mindentvisz: stílus, irodalomszemlélet és kánon minden különbsége ellenére sem tudnék választani közülük.
A Tiszatájban ezúttal is a tematikus blokkok tetszettek a legjobban (októberben a magyar-horvát kapcsolatok 900 éve, novemberben Illyés Gyula életműve lett az alaposan körüljárt tárgy), de újabban kifejezetten szembeötlő az is, hogy a Diákmelléklet (októberben Vadai István olvasta, és milyen kitűnően!, Babits Psychoanalysis Christiana című versét, meg a némiképp váratlan, de valóban vonatkozó Mészöly-passzusokat) milyen egyedülálló elszántsággal próbál megteremteni egy nagyon hiányzó, a gimnazistánál tájékozottabb, a bölcsésznél meg érdeklődőbb, fiatal olvasóréteget, sok szerencsét, bárcsak sikerülne - a titkos mazochisták meg olvassák még el Hollósi Zsolt Veress Miklóssal készült novemberi beszélgetését is: amit mondtak, nem volt az ő szava.
A Holmi Orbán Ottó emlékének szentelte októberi lapszámát. A gyászmunka konkrét folyamatába első látásra talán nem teljesen illő szövegeket pedig mintha egyenesen maga a költő válogatta volna. Farkas Zsolt bravúros filozófiai pamfletje, a Wolfgang Sandner szerkesztette Zeneművészeti kisszótár Nádori Lídia-féle válogatása és fordítása (címszavak: pedál, magas C, klasszikus, frakk, KV-HOB-BWV-D, riff, sikoly, Opus 1. - egy nagy kultúra, amint szemléli önmagát), valamint a Henry James-szöveg (Szabó Szilárd fordításában) mindenesetre bizonyosan kivívták volna magas tetszését. (Lásd még: www.xlibris.com.) A novemberi Holmihoz viszont nem jutottam hozzá.
Úgyhogy megvettem az őszi, dupla Nagyvilágot (A lakott függöny című írást, Bérczes Tibor fordítását, olvasva úgy látom, ezt a Rudy Kousbroek urat igazán megkérhetnénk, hogy írjon egy esszét Magyarországról is, hogy jó legyen nekünk), meg az ezévi 5. Bárkát, mert szülővárosomban, a főzelékszagú országrész fővárosában, Békéscsabán szerkesztik, meg mert általában jó szövegekkel írja tele a Grecsó Krisztián, a Kiss Ottó meg a Balogh Tamás, továbbá mert az utóbbi elbeszélésében (Játszani Kosztolányit) szerepel az Esti Kornél meg Kanetti Norbert is, höhö, végezetül pedig azért, mert friss esszécsokrukból talán tényleg megtudom végre, hogy miért élünk vidéken - ha meg aztán esetleg mégsem, majd szólok Rudy Kousbroek úrnak, segítsen be ide is.
Hozzászólás