A sportpályára hajt, a malmot nézi, billent az indexkaron, nem veszi észre, hogy hullámos az aszfalt, nem figyeli az úttestet, a mellékút torkolatában taréjos a bitumen, nagyot ugrik a kocsi, Daru beveri a fejét. Bassza meg, mondja. Én mondom, mert én vagyok Daru. Ez a régi nevem, már senki sem hív Darunak, a pályán sem voltam vagy húsz éve, és most, hogy odamegyek, eszembe jut, hogy így hívnak. És még annál több. A Daruság jut eszembe, hogy az milyen. Darunak érzem, és bizonyos szempontból (később pontosítok, ha egyáltalán) annak is tekintem magam, de: egyedül megyek, nem szól hozzám senki. Leérek a sportpályára, és nincs kedvem futni. Felnőtt dolog, és mikor Daru a pályára járt, utálta az ilyesmit. Loholni. Nem is biztos, hogy tudok futni, itt nem, csak ott tudok, ahol felnőtt szoktam lenni. A gyerekkor más terep. És rövid táv, hoppá, mindenekelőtt.

A nyárfasor előtt másik nyárfasor. Vékonyszálak, vastagszálak, az öregeket majd kivágják, pedig nem is öregek, emlékszem rá, mikor növendékek voltak, zsinórt feszítettek ki az új növendékekre, a zsinóron papiros, felirattal, de nem állok meg elolvasni, mit írtak ki, a házak segge felé néz a papiros, a kertek alján járunk, senki el nem olvassa, én sem, aki egyedül bukdácsolok a focipálya körül. Nincs futósáv, öles fűcsomók vannak, az én bokámra pályáznak, ki akarják ficamítani. Daru húsz éve volt itt az anyjával, ez az első kör tanulsága, köszönök a munkásoknak, a focipálya átellenes sarkán vacakolnak, bedöglött a fűkaszájuk, már bemelegítés közben figyeltem őket, szevasztok, mondom, nem ismerjük egymást. Faluhelyen vagyunk, ezért köszönök. A második kör eredménye: kiszámolom, hogy ő (az anyám) akkor fiatalabb volt, mint én most, és mellette kocogott Daru, a gimnazista fiú, aki akkor már nem volt szűz, hetente borotválkozott (indokolatlanul, de lelkesen), és az újfalusi géptelepnél keresztet vetett, ha kinézett a Gorkij útra. Arrafelé tűnt el az erdélyi cigánykaraván, a rendszerváltás évében. Minden egyszerre jut az eszembe. Szálazzuk szét, Daru! Szétszálazom, legyen. Anyám mellett fut a gimnazista fia, aki én vagyok, 15 éves, akkora a fejem és a lábam, mint most, a kapacitásról, bármit is jelentsen most ez, de egészen őszintén, a kapacitásról – lelki és testi értelemben – nincsen objektív adat. Fuss, Daru, fuss! Futok, de nem esik jól. Kikapcsolom az agyam… hja, ha az úgy menne! Nem tudom kikapcsolni. Daru az újfalusi géptelepnél azért vetett keresztet, hogy aznap ne izguljon, még nem volt tizennégy, de kegyeibe fogadta az a mindszenti lány, akivel minden délután el lehetett húzódni, de Daru még gyerek volt, borzasztóan izgult. Milyen szépen van mondva ez így. Kendőzve. Letakarva a múlt, mint bármely másik halott. Szív Ernő szavai: begyűrni a bohócot. Akkor még nem tudja Daru, hogy vannak szép szavak. Szép lányokról már hallott, szép szavakról még nem. Szilvia szilvakék szemű, és kemény almamellű, és türelmes is, hát miért kell akkor a görcs, Daru? Így lesz egész életedben, ha tudnád! Ne nyugodj meg, soha többé nincs nyugalmad. De jó neked, Darum, hogy még nem tudod! Görcs. Kisebb-nagyobb görcsök, örökké a nők miatt, vagy ürügyén és okán. A görcs feloldása: az újfalusi géptelep felé kell nézni, ez a babona, a rítus, ez a sora, keresztet kell vetni, akkor föl fog állni, és sikerül fölhúzni a gumit is rá, ami nagyon fáj, annyira fáj, hogy apró fénypontok, népi nevén csillagok úsznak a mindszenti nyár telepi délutánjába. Miért nem jártok le a strandra?, kérdezi Szilvia édesanyja, és tudja ő nagyon jól, hogy miért nem. Az újfalusi géptelep oltáránál ért véget a gyerekkor, jó, ha tudod. A cigánykaraván még misztikus volt, de nincs róla mit mondani, csak annyit, hogy jött az új világ, a régi konyec, távárisi, faluhelyileg kevés a megmagyaráznivaló, az Agrárszövetség nyer, apró érdekesség, magasan, azt remélték a téeszparasztok, hogy bandukolhat az idő, téeszparaszti a lét, ami meghatározza a tudatot, nem, inkább törölve, a téesztudatot, ez már új bekezdés, szétverte a kövér budai bohóc, ne tévesszük el, ügyvéd, aki még nem látta, hogy milyen a föld, ha nincs rajta gyöp. Zsíros. Ez esik nálam egybe (történetileg, vagyis kis vonalakban, korfestés, de legyünk realisták: legföljebb, ha pingálás) a gyerekkor végével. Korai lett volna, ha Daru ezt ennél jobban érzi. Legyen kiskamasz, a kutya életbe, és ne foglalkozzon ilyesmivel.

A hely varázsa teszi. Lejövök futni, és nem is esik jól, mégis két körrel többet futok, hogy bizonyítsam magamnak, bírom. Mikor vége, rám jön a szapora. Retyó van, faluhelyen vagyunk – faluhely, városhely, micsoda baromság. Na, ez ne legyen nosztalgikus? Akkor mi nosztalgikus, ha a retyó nem? Apám ilyen idős korában, vessük ezt is föl, sokkal erősebb alkoholista, mint Daru ebben a jövőben, én vállalható vagyok, és bár a pia miatt van, hogy rám jön a fosás, azért messzebb nem mennék. A párhuzamosok keresése a végtelenben lesz esedékes, ahol legújabb tudásunk szerint nem ér össze semmi. Apám tankönyvét olvastam Juszti mamáék retyóján, vagyis a mi retyónkon, ez jön most, annyiszor elmondtam már. Kerti potyogtatós, ismétlem, faluhely. Kékbe csomagolva, kék csomagolópapír, a retyón elmúlt a különös szaga, nincsen neki semmilyen szaga se, nagyon mély szarszag van ott (kell-e ide, hogy „ugyanis”?), nem olyan, mint az angolvécén. Biológiakönyv, azért van ott, hogy összegyűrd alaposan a lapjait, miután kitépted, persze, hogy miután kitépted, ne kelljen már mindent elmondani, legyél nagyvonalú, találd ki magadtól; hogy’ a nehézségbe gyűrnéd össze a lapot másképp? Nem Daruhoz beszélek, hozzád, azt sem tudom, ki vagy te. Hagyjuk, csöcsi, hozzál szódát. Eldugom a biológiakönyvet, mert gyönyörűnek találom a bálnás képet benne, befejezem a sztorit a kedvedért, szökőkutat fúj a bálna, a világban, másutt, nem ahol mi lakunk, vannak csodák. Ott ülök, a retyón, és jön Sándor, hohó!, mik jutnak eszembe, az unokatesóm, keresi a gyógyszeres üvegeit, amit a kút mellett hagyott száradni, mosás után. Fiolák, vissza lehet váltani őket a gyógyszertárban, kijön belőle egy Fecske ára, ezt persze nem mondja Juszti mamának, kapna is a fejére. Cigizni, arra van esze! Arra van. Nincs ott egy szál fiola se, Sanyikám, baszhatod! Bent ülök a retyón, hallom, hogy elkeseredett dühében sír, kamaszfiú, vagány lenne Fecskével a kezében, de ellopták a fiolákat. Hamarjában kitörlöm a seggem, milyen egészséges segg az akkor még, ma extra puha papír, nedves kendő, mi minden, akkor meg egy összegyűrt könyvlap; fasza gyerek vagy, Daru, bár kicsit szaros a segged. Nem baj. Daru, semmi sem baj. Ott vannak a gyógyszeres üvegek a szénaboglya oldalában, ez most meglehetősen formalista motívum, de tényleg ott vannak, most azért, hogy egyedibb legyen a fordulat, nem fogok hazudni. Daru megmutatja. Sándor nagyon hálás, úgy tesz, mintha elhinné, hogy Daru nem tudja, ki tette az üvegeket pontosan oda (a szénaboglya lábához).

Anyámnak évekig fájt utána a sípcsontja, annyira megerőltette. Az volt az utolsó kétségbeesett próbálkozás, hogy lefogyjon, többet nem próbálta, húsosan fájt tovább a sípcsontja. Ilyen idős korára, mint én, aki most fogytam vissza teliholdról. Vékonnyá öregedtem. Megkérdezem a munkásokat, milyen pálya van hátul, a dobókör mögött, az ott véletlenül nem futópálya? Nem. Lovas íjász. Daru bólint, köszöni, köszönöm. Na, bazzeg, így változnak az idők, futópálya nincs, de a magyarok nyilaitól védj meg, Uram, minket. Kereken száz méter, ezt mondja a főnök, farmerben van, nem kantáros overálban, innen gondolja Daru, hogy ő a főnök, futhatsz ott is, mondja, bólintok, köszi, nem. Daru legtöbb gyerekkori rosszasága ehhez a sportpályához kötődik: felfeszítették az ajtót, ellopták a serlegeket, meg a labdákat. Aztán lejött valaki a pályára, gyerek volt, de mi azt hittük, lebuktunk, órákig rohantunk az áztató tavak mögötti kenderföldön, lapályos, iszamos burgyingban, hidakon, kis tavakon át, minden serleg, labda odalett. Darunak hánynia kellett, annyira féltem. A sportirodáról elloptuk a csarnok és az iskola kulcsát is, azt lett volna a nagy buli, a következő hét végére terveztük a behatolást, egy építési gödör alján rejtettük el a kulcsokat, másnapra betemették a gödröt, azóta is ott van, bárkinek meg tudom mutatni, hogy egészen pontosan, szerintem, hol.

A nők vitték el a gyerekkorod, Daru, és erre már régen rájöhettél volna, ha tényleg olyan bölcs vagy, mint egy csokor magyar nóta. Falumbéli nővel nem volt dolgom. Talán, ha lett volna, sikerült volna még húzni a gyerekkort. Lopott csókok. Benyúlni a póló alá. Aztán meg menni vissza autósfogózni. Elkerültem, mi úgy mondtuk, vidékre, de ezt így most nem mondja senki, csak aki régen élt ott, és még úgy hitte, hogy másképp van, mint ahogy. Ezt nincs kedvem ennél pontosabban kifejteni, így is csak attól védhető, hogy zavaros. Tisztán gáz. Azért nincsen kapcsolatom a gyerekkorommal, na, ez a mondat már konkrétabban indul, mert elvágtak tőle a nők, azért van egy külön tornazsákban, mert Daru ki lett tépve, ragadva. Tűzött be a nap a kisablakon. A szomszéd kertjére nézett a kisablak, ezért becsuktuk, hogy a hangok, élvezés, csattogás, előbbiről, mondjuk, szó sem volt, de hát hogy fogalmaztuk volna meg; úgy is fájni fog?, ki akarja, hogy önként és közel sem dalolva fájjon. Szilvinek nagyon fájhatott, de nem tudtam rá figyelni, mert nekem is kíméletlenül fájt. Rózsaszín volt Daru makkja, mosni is finoman mosta, selymes volt a makkja bőre, már megint valami magyar nótába szaladtunk bele, ez sem lehet véletlen. Nótabene: egy behatolásra eltűnt a gyerekkor. Oda a gyerekkorom, és nemcsak időben veszett el, területileg is. A selymes makkra rácibálni a gumit, kegyetlenség. Darunak az egész alhasa fájt. Nem emlékszem rá, akármennyire is próbálom visszakeresni a pillanatokat, hogy honnan tudta, hogy bent van. Nagyon fájt, és nem volt meleg, pontosabban, mikor egy pillanatra meleg lett, annyi. A konyhán át lehetett kimenni a fürdőbe, fatüzeléses bojlerre emlékszem, de ez már lehet, hogy utólagos konstelláció, városhelyi nézelődés. Megmosta magát, mindenem csupa vér volt. Úgy emlékszem, mintha Szilvi érezte volna a pillanat nagyságát, hozzám bújt, szeretett, értette, hogy mit adott nekem, és már az is valami, hogy Daru ezt észrevette.

Nem ment többet a pályára, mit csinált volna ott. A faluba el (ki) sem ment többet. A gyerekkor terei ezért tudnak úgy csokorba kötődni, mint a hónapos retek. Van egy gyerekkor-múzeumod, Daru! Hátránya: fogalmad sincs, milyen benne felnőttnek lenni, ezért nem értheted, mit akartak mondani a szüleid, meg a többiek, mert mára még annyira sem érted őket, mint akkoriban Daru értette. De hát a múzeumokban halottakat tárolnak, döglött dolgokat, törött, földes cserepeket. Tizenhét kör, szép, hogy le tudtam futni, Darunak nem ment volna, vagy nem biztos. Ha jól emlékszel, van oldalt egy kút. Milyen ócska fogás ez. „Ha jól emlékszel”-lel nem kezdünk mondatot. Ne pozőrködjél, ezerszer megírtad már, hogy van ott oldalt egy kút, nem kell jól emlékezni, kiscserkész, ha mindent elolvasna az, aki most itt tart, nagyon unná a mániádat. Ott támadták meg, annál a kútnál, Darut a libák, oda ment le az egyik hősöd, nem jut eszembe a neve, de azért annál több büszkeség van bennem, hogy kikeressem. Vizet ivott (mit csinált volna mást a kútnál?), mielőtt meg akarta dugni Márton második feleségét. Elég? Utálatos. Szöveghely, de azért ott van, folyik belőle a víz. Igyál. Ne, ne igyál, csak mosdjál meg. Ha futás után megméred a súlyod, sokkal kevesebb, ha nem pótlod a vizet. Húzd be a hasad. Anyád korára öreggé fogytál. Nem fut melletted senki. Nem fér el. Legyél te csak örök gyerek, Daru.