hirdetés

Nyári panelizzás, letüdőzni Budapestet

2011. április 29.
Írogatsz még? sorozatunk legújabb epizódjában Tolvaj Zoltánnal a rákosszentmihályi szódalovaglásokról, egy arapapagáj-szállítmányról, a keleti hangszeres folklórról, egy Weöres-szobor szemgödrében talált csikkről, a költő- és zenészelődökről, Kormosról és Schönbergről Jánossy Lajos beszélgetett.
hirdetés

Székely Szabolcs kérdezi Tőled: Tegyük fel, hogy én vagyok a gonosz jótündér, aki egy harminchárom éves brazil költővé varázsollak, aki Budapesten volt kisfiú. Hogy érzed magad? Cserélnél-e mostani önmagaddal?
 
Tolvaj Zoltán: Nem egészen övön aluli a kérdés, bár egy technikai K.O.-val azért egyenértékű. Pedig nem mondhatnám, hogy ‘87 óta, mióta eljöttem a Papagájok Földjéről, ez a két eltérő helyszín vagy díszlet, vagy minek is nevezzem, folyamatosan ott irizálna a tudatomban. Bár tény, hogy a ‘89-es fordulat nekem a személyes gyermekkor ezen distanciáival összemosódik. Talán azért, mert családomban a hazatérés utáni bő egy évtizedre jóformán megállt az idő. Nincs is más emlékem, mint a rákosszentmihályi szódalovaglások, a külvárosi nehézipar, a cinkotai bányatavak, az M3-as melletti erdők, a nyári panelizzás. Említhetném Szolnok megyét is, ahol a nyarakat töltöttem a nagyanyai vályogban hűsölve. Ott szintén nem lehetett óriáshangyászok (tupi-guarani nyelven: tamaduá), sem kilencöves tatuk után futkosni, legfeljebb csak bütykölni a kéziváltós Riga-segédmotorokat, vagy disznóbelet öblögetni a Millér patakban. Ezt a sok eltérő közeget eddig még nem sikerült feldolgoznom. A szálak talán ott futnak össze, hogy az elmúlt tíz évben én is (ahogy Székely Szabolcs egyik remek versének zárlata hozza) kénytelen voltam letüdőzni Budapestet. Kezdek a felszínen belvárosivá válni, bár polgárnak nem nevezném magam, legfeljebb valami hibrid fekete papagájnak. Fordítva nem is tudom, hogyan alakult volna. Talán a brazil válogatott kanáriszínű mezében ugrálnék a Copacabanán, és csak bő húsz év múlva kapnám elő Arany Jánost, hogy egy fonott bambuszfotelben nádpálinkát szürcsölgetve megkönnyezzem az Óhazát. Nyilván méltatlanul könnyű volna. És bevallom, a futballnak nem szeretem csupán a közösségi, tribális oldalát, a köztéri mulatságot a kivetítők előtt. És persze örülök, hogy így alakult. Nem tervezem átrepülni az óceánt, megtenni még egyszer az utat, visszafelé, hiába. Néha kilátogatok a fővárosi Állatkertbe. Azt hiszem, az 1985-ös brazíliai arapapagáj- és tukánszállítmány lehetett az, amit mi dobozoltunk a tengerentúli útra apámmal. Kalapáltam befelé a szögeket a rácsos ládákba, néztem, ahogy csőrükből kiserken a verébvér. A nagykövetség szakácsának volt ez a furcsa hobbija, hogy csapdákat állított, és az így összefogdosott verebekkel degeszre etette a tukánokat. (Nem valami tandoriánus lélekre vall.) Ám azok a szörnyű egyedek már nincsenek az állatkerti kifutón. Egy tukán átlagos élettartama 12 év. Szemben a varjakéval, amelyek a 80-at is megérik. Amikor hazatértünk, a Herman Ottóban jártam az általánost. Most pedig nevetségesen közel lakom a Pálmaházhoz. Szóval úgy adódott, hogy többnyire efféle délibábokból építkezem.

Kicsit „zárkóztassuk fel” az olvasót; honnan, miféle miliőből, hatások nyomán kezdtél verset írni?

TZ: Alapjáraton szerintem sokkal inkább valamiféle muzikális készséggel rendelkezem, semmint azzal a tágabb fogalom-logisztikai képességgel, ami a strukturált íráshoz szükséges. A keleti hangszeres folklórt mindig is könnyebben fölfogtam, mint Wagner viharos felépítményeit. Sajnos nem lettem zenész, de ez másik sztori. Első két kötetemben eléggé feltűnő, hogy alapvetően dalszerűek, metrizáltak, képileg túltelítettek, bár a formai villongással ellentétben alantas regiszteren szólnak a verseim. A gimnázium korai évei hozták így. Kamszakori barátom apja erdélyi festőművész, aki rendszerint elém tolt egy pohár vörösbort, majd Szilágyi Domokos- és Páskándi Géza-szemináriumokat tartott az óbudai lakásán. Később az első lány az életemben József Attilát és Allen Ginsberget tálalt elém. A beatek nyelvi manővereit elég tragikusnak éltem meg tizenhatévesen. Akkoriban még a természettudományok jobban érdekeltek, a biológia és a mitológia. Kívülről fújtam pár különös teremtmény latin nevét és az óind istenségek panteonját. Kedvenc Weöres-kötetemet is első barátnőm lakótársától loptam, később le is zarándokoltam vele Csöngére, mármint a könyvvel, nem a tulajdonosával, ahol az ünnepélyes zarándokutat némileg lerontotta az, hogy Weöres szülőházának sártengerré dagasztott udvarán egy ormótlan TOI-TOI-budi fogadott. Mellette állt a fenséges szobor Orpheusz bácsiról. Bronzosan csillogó szemüregében pedig egy cigarettacsikk. Kipiszkáltam egy tollal, elraktam emlékbe. Azt hiszem, ez volt életem utolsó mesterséges zarándoklata. Bár a muzsikus Szabó Gábor farkasréti sírjánál egyszer még szeretnék spirituális jelleggel rátölteni, felidézve zenerajongó barátaimmal az elfeledett életmű katartikus momentumait.



Később jött Sziveri János, Oravecz Imre, Orbán Ottó, Nagy László, Kormos István, és mindenekfölött Rákos Sándor asszír aszketizmusa. Orbán Ottóhoz, akit rajongva tiszteltem húszas éveimben, az a különleges kapocs fűz, hogy ő írta első könyven fülszövegét 2001-ben [c. A medve lépései], amikor az megjelent a Parnasszus Új Vizeken sorozatának nyitó darabjaként Babiczky Tibor Felvezető körével együtt. Az első kötet önkéntelen újraírási kísérlet, amelyet a második megpróbál némileg dekonstruálni. Kevés számú recezensei alapján nem egészen egyértelmű sikerrel. Majd a húszas éveim végén elkezdtem olvasni többek közt Borbélyt, Keményt, Szijj Ferencet. Két generáció közé szorulva nehéz a papíron közvetlenül alkalmazni a tőlük tanultakat. Inkább csak élvezni van mód, már amennyire az élvezet fokán taglalható eme “morbid triász” külön utak azonosságát bejáró poétikai nirvanája.
 
Mai aktualitásában nézve: milyenek a költői „hétköznapok”, van-e a verseknek ún. hátországa, és milyennek gondolhatjuk ezt? Azaz létezik-e nálad valamilyen munkamódszer? Például: vannak-e az alkotásnak más költők nyomán szövődött mintái?
 
TZ: Az első két kötet formai dzsungelrajza, az egész formai bozótharc másról se szólt, mint erről az idomulásról, idolkövetésről. Egy hátországról, amelynek egy idő után már hiába töröm fel a kincstárát, a bankók meg vannak jelölve, így nem fogom tudni beváltani őket. Ez a formalista hagyományelv egyik legnagyobb buktatója. De persze annak a személynek, aki akkor voltam, ez okozott elsődleges örömöt, ahogy nevem is talán hajaz rá némileg. Aztán rájöttem, hogy sokkal áttételesebb viszonyt kell képeznem magammal és a hagyománnyal. Pusztulni kezdtek bennem a túlpoentírozott nagyapa- és apaképek, a saját kortársaimtól pedig egészen másként tanulok. Fű alatt csodálom őket, hogy már a legelején kihagytak bizonyos vargabetűket, amelyeken néha én még ott körözök, mint egy csokorszedő a korcsolya-EB-n. Ami pedig a munkamódszeremet illeti, elég közönséges és hektikus. A szövegindukció nálam alapvetően indulati és primer. Csak hát lehetőleg ne maradjon úgy a későbbiekben. Amikor már nem önmagam sorsát nézem, hanem a produktumra próbálok távlati személyként rátekinteni és korrigálni. De nekem lélektanilag nagyon fontos mániákusan látnom, hogy milyen személyiség körvonalazódik egy-egy nyers verzióban. A véglegesítéshez már csak idő kell. Temérdek idő és türelem. Mert sajnos nem vagyok saját magam ideális olvasója, a nappalaim pedig egyre szűkösebbek.

Képek a csömöri úti hamvasztó üzemből, legutóbb ezt a verset olvastam tőled. Ez voltaképp elég szenvtelen verssorokba tördelése az élet halálon túli földi sorsának. Mennyire jellemző rád a távolságtartó perspektíva megkeresése? Merthogy egy másik versedben meg ez áll: „Pár emlék, ami ilyenkor forr a fejben, / de el kell idegenedni attól a pillanattól, ami / elektromossággal szövi át a gyomorfalat…”
 
Érdekes, hogy ezt a szöveget vetted elő. Talán valami olyasminek az elsajátítási vágyát tükrözi, ami az én pozíciómból nem tehető privát beszéddé. Erkölcsileg meg kellene szakadjak mint szerző, ha ennek a tárgyilagosságát itt élvezni bírnám. Ez neccesebb aggály, mint megírni egy hexametert. Azzal, hogy föléírtam a nevem, nem lehet többé személyes viszonyom a szöveg öröméhez, vagyis a belső lehetőségeihez, mint szerzőnek. Tartalmának szituáltságában ugyanolyan kiszolgáltatott maradok én is, akármit mahinálnék vele. Visszaélnék valamiféle purgatorikus kijárattal, és akkor ez valóban elég távolságtartó perspektíva. Az pedig, hogy ez végül is az orpheuszi vagy a Tar Lőrinc-i mítosz zsurnalisztikai variánsa, az is egy szenvtelen kérdés. Kérdés, hogy mikortól lenne egy átlényegített poétikai tanulság, mint teszem azt Borbély abortikus aktái vagy Nemes Z. Márió agronómiai terrorja, ami a tanyavilág teljes apokalipszisének egy fölöttébb kimunkált és szenvedélyes olvasata. Tehát van ez a velünk született merkúri színezet, ami retorikánk gyújtópontjáért felel. Évek óta próbálom tanulmányozni különböző rendszerekkel, hogy mi lehet a közös archetipikus kód (bizonyos művek vagy szerzők között), és lassan rájövök, hogy alkati kettősségem (eredendő személyesség vs. narratív distancia) semmiképp nem tud győzni és veszíteni bennem a személyes létharc interpretálása érdekében. Legalábbis addig, ameddig biológiai önérdek teremti a beszédet, az írás gyakorlatilag halálra ítélt kéne legyen.

Schoenberg sírja Bécsben. Ő volt az atonális zene megalkotója. Már minden mindegy volt. És még semmi se. (Bach után, Coltrane előtt.) Akusztikai megfontolásból szigorúan ajánlom, mert nem bízom az olvasóban, de bízom a hallgatásban. Kéne egy kis tizenkétfokúság. Hogy a beszéd is legyen kontrapunktikus, de semmiképp se polifonikus. A monotóniát eleve említeni sem merem. – olvasható a blogodon. Néhány mondatban több sarkos megállapítás. Kommentálnád őket?
 
TZ: Lebuktam, ez valóban egy sarkos és túlkomplikált futam. De a nagyotmondás mélyén rejlő szörnyű közhely, hogy a kín és a kéj mozgatja a világot. A citológia egyik alaptétele, hogy a primer élőlény célja nem más, mint a kellemes ingerek felkutatása, és a kellemetlen ingerek elkerülése. Kedvelem ezt a tételt, nem csupán azért, mert csonka hexameterben van. Úgy hallottam, az általános idegi kéjérzet kiváltására képes szabályos zenei harmóniák kombinációja véges. Van ez az adott fizikai hangtartomány, amelyen belül hallunk, amit önkényesen felszeletelünk, bizonyos frekvenciák helyértékét rögzítjük, zenei ábécét kreálunk. Ám Bachnál a repertoár kezdeti felhasználása természetes úton talán olyannyira kiaknázta azokat az elemi és egyszeri kombinatorikai eshetőségeket, amiket természetes füllel szépnek, sallangtalannak és eufónikusnak érzünk, hogy méltán ő lett a nyugati típusú zeneszerzés alfája, hiszen a zenei harmóniák elsődleges kincsfelhalmozója volt. És hát akkor részben Coltrane a zene omegája mint korszakzáró előadó, egyszemélyes zenei lexikon, a kakofónia apostola és az idézéstechnika sámánja. Kontrapunktikus szövegen pedig azt a hozzáállást értem, amely a coltrane-i indulatoknak, egészen antagonista érzelmeknek helyet ad a szerkezetben. A kristályszerkezet elemeit kiszúrni a coltrane-i téboly közepette, és fordítva is, a szimmetria felbukkanását eltusolni a Coltrane-féle zenei mészárszékkel, ahol az Ascension c. album zárótételében mintha pulykák nyakát vágnák, úgy visít az a szaxofon. A kései Coltrane a zanzásított performanszok keretében lebontja a zenét emocionális alapelemeire, a könnyű flört blazírtságától egészen a káini révületig, átlendít minden tartományon. Nála ez egy mágikus és lineáris konstrukcióban nyilvánul meg, valamiféle kontrollált megszállottságban, míg Schönberg a hagyományos eufónia korlátait feszegetve még klasszikus felépítésű tételekben gondolkodott. Ha fegyelmezetten hallgatod az Ascensiont, és mondjuk egy még nyersebb manővert, az Interstellar Space-t, akkor abban semmi kozmikus bensőségességről nincsen szó, pusztán csak a bábeli zűrzavar zenei reprodukálásáról. Mert mondjuk maguk közt hasonló érzelmi kakofóniában civakodik egymással egy család, akármilyen a nyelve vagy a kultúrája. Vagyis a kései Coltrane olyan, mint egy uretrális kínutazás, totális zenei küret. Ami nyilván túlzás, mert pont az volna talán a lényege, hogy saját őrületünkből, a külső utcazajból is kihalljuk a szférák zenéjét. Mindennapi használatra pedig egy valódi brazil költő, egy nemes vadember modern amazóniai barokkja is bőven megfelel.



Végül: készül-e a következő kötet, és az írott szövegkörnyezetbe nyilván olvasmányok, sőt filmek is tartoznak. Mik vannak most az „első polcon”?

TZ: Készül, és hamarosan remélem, több helyen láthatóak lesznek majd a Móricz Zsigmond-pályázatra elkészült írások. Előző köteteim is elérhetőek lesznek online, javított kiadásban. És persze a blogomat is igyekszem termékeny káoszban tartani. Ami pedig a befogadói élményeket illeti, általában a legtágabb témakörök érdekelnek, tehát olvasmányaim is az ezekről való belső diskurzus stációit követik. Nincs igazán első polc. Olyan ismert dolgok hevernek a kezem ügyében, amelyeknek elemzése egy életen át örömöt szerez. Zömében naplók, Babits beszélgetőfüzetei, Csáth skiccei, Nádas esszéi és interjúi, Kertész Gályanaplója, Márai, Hajnóczy, monográfiák, festők életrajzai, csillagászat, filozófia, kedvenc brazil eposzom, a Makunaíma. Ezekre alszom el a legéberebben. És hát a kortársak, hazai aktualitások. Vagy például Sárándi József keserű, fajsúlyos réteglírájával hetek óta nem tudok betelni. A filmeket illetően pedig mindenevő vagyok. Napi rendszerességgel vadászom az aktuális újdonságokat teljesen zsánerfüggetlenül, és igyekszem pótolni a klasszikusokat. De hát amúgy meg leginkább a romantika és a horror. Ott van mondjuk Fido, a gyermeklelkű házizombi, aki egy lestrapált dzsesszgitáros modorosságával és groteszk jóakaratával felforgatja egy hopperi derengésben tengődő Stepford-jellegű kisváros életét. Rákosszentmihályon többnyire szívesen sétáltattam hozzá hasonló kedves, peremvidéki figurákat, de jobbára attól tartottam, mi történik majd, ha elszakad a póráz.

Oravecz Pétertől kérdezem:
Hogyan érzi magát mostanában a "Sehova tanúja"? Eljutott már Papitibe egy gitártutajjal átszelve az óceánt, vagy Gauguin most már elzárkózik a vadaktól, csak otthon ül és Freudot olvas...?

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.