Ha azt kérdezed, ahogyan nem fogod, mi volt a nyár tanulsága, vágott bele a Levelek ajóéletbe’! irodalmi misszió vezetőjének barátja és az egyelőre kéttagú közösség szerény egzisztenciális feltételeit kielégítő Cholnoky László-konyha kuktája és kézilánya a fűzfák árnyéka védte bádogasztal fölött a délután bágyadt, szirupos, darazsak körbedongta babapiskótájába, tehát, amennyiben erre kéne válaszoljak, most azt mondanám, nem tudom. Nem hiszek különösképpen a tanulságokban, noha, bevallom neked nyíltan, vágyom rájuk. Valami, avagy valaki efféle számvetésre késztet minduntalan. A nyárnak ekképp nem, az évszakba foglalt eseményeknek, vulgo tehát: a nyárnak azonban maradt lenyomata. Maradjunk ennél: lenyomat. Bevésődés. Nekem ebből a nyárból John Cage jut eszembe, ő lett, másképp, mint eddig. John Cage, akinek a cseh kortárs művészekre gyakorolt hatástörténeti kiállítását Prágában láttam, és amelynek keretében egy videót is megtekinthetett az arra látogató. (Az arra látogató tudatlan, én, teszem hozzá, mert a felvétel 1987-ben készült, a végleges változat pedig 1995 óta nyilvános: From Zero – Nineteen Questions.) A címe – lásd: fent.

Voltaképp egy tizenkilenc tételes műről van szó, spontán nyelvi, meditációs, kontemplatív, koncentrált akcióról, amelynek során Cage egy véletlenkiválasztó program algoritmusához alkalmazkodva tizenkilenc témára, elmetárgyra, netán személyre összpontosít. Arcára kamera szegeződik, ám nem fegyverként, hanem tapintatos felvevőként, a gép másik oldalán Cage-hez közel álló tekintet kíséri a mutatványt, a mester időnként, egy-egy jól sikerültnek ítélt válasznál vele összekacsint. Válasznál, mondtam automatikusan, a formula viszont nem pontos, töprengett tovább a Levelek szekundánsa, hiszen Cage kezében stopperóra, a tételek előtt némi gondolkodás után bemondja, hány másodpercet vesz majd igénybe az a néhány mondat, amelyekkel megközelíteni, de nem megragadni igyekszik tárgyát. A zenei idő kompakt eksztázisa nyer itt sajátlagos formát, a verbális-reflektív hozzáférés hegyesszögéből teremtett fragmentált összhangzattant.

Azóta többször kattintottam erre a linkre, és minden egyes alkalommal mélyebb és mélyebb szinteken érzékeltem Cage létszemléletének zenben fogant, megnyugtató erejét. Nem erőfeszítést tehát, hanem erőt, horizontális tengelyt és nem a birtokló megnevezés irányába törő akaratot. Mi lenne, melegedett bele a Levelek adjutánsa, mi lenne, ha ezt a – bátran mondhatom -: lelkigyakorlatot, teszem azt, a haza üdvére, kiterjesztenénk a honban; a legkülönfélébb szereplők, az eladótól a politikusig kapnának lehetőséget, hogy egy százas listáról a kompjúterprogram dobjon ki efféle cage-i tételeket, amelyekről egy másod- és egy perc közötti tartamban megvallanák, hogyan látják a – ne komplikáljuk – világot.

Ez volt a nyár. Cage. És a nyár volt a prágai kortárs művészeti múzeum tűzfalára applikált, használt cipőkből komponált corpus is, amelyet nem írok le neked részletesen, merengett a kukta. A Megfeszített – használt cipőkből. Férfi, zárt és bőrtalpúakból, kínai szabadidőkből, női magassarkúakból, gyerek tépőzárasakból, öreg mamuszokból. Csizmákból. Sarukból.

És nem feledkezem el az ünnepről sem, Szent Istvánról, augusztus huszadikáról, a tűzijátékról sem természetesen, amiről meg, a hagyomány előtti főhajtást nem elmulasztva, az európai Magyarországba vetett hitemet, a mai körülmények között némileg korszerűtlen szerénységgel megvallva, de feltétlen a Veri az ördög a feleségét című halhatatlan jut eszembe, nem titkolva a szíveket a derű magasába emelő ambíciómat. 

Búcsúzóul pedig, a szeptemberi becsöngetés előtt, a kék köpenyek árnyékában, lágyuljon és forrósodjon a lélek, mint a tojás, kiskanállal, vajjal, sóval, pirítóssal élvezd a nyár örök rekviemjét, íme, hallgasd, mondta a Levelek társutasa, és kiitta az alkonyi napot a poharából.

Jánossy Lajos