Hajnali vonatozásnak indult. Tovatűntek a háztetők, az ablak alatt elrohant a táj. Nádas Péter pedig – hisz dologidőben volt – szavakat, sorokat, mondatokat jegyzett be Joachim Sartorius verseskötetébe. Magyarul. Míg A-pontból B-pontba jutott, birizgálni kezdte az A-nyelven olvasott költeményeket B-nyelv íze felől. Szokása lett. A zsúfolt reptereken töltött üres órák elől a német költő verseinek világába bújt. Ennek már több mint tíz esztendeje. Első Sartorius-fordításaival az 1998-ban megjelent Mondom kinek című kötetben találkozhattunk.

Ezúttal Sartorius utazott. (Ki tudja, ő mivel bíbel közben...) A helyszín most a Goethe Intézet. A Goethe Intézet, melynek a diplomata, költő, esszéista Sartorius főtitkára volt, és ahova két nappal a beszélgetés előtt érkezett meg legújabb, magyar nyelvű verseskötete, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Egykor voltak. Az Egykor voltak anyagát Nádas Péter nemcsak fordította, hanem válogatta is. Az est a válogatott költemények közül választott versek felolvasásával kezdődik. Sartorius hamarjában megjegyzi, hogy német alkotó számára igen nagy becs, ha Nádas Péter fordítja magyarra a műveit. Hamarjában magam is lejegyzem a hallottak hangulatát: tájak, mozik, vásznak, nők. Még közelebb: boka, hát, haj és mellek. Különbségek fény és fény között. „Ablakok, keresztjeik, szimmetriák, a képek”, „nyelvemre ömlik a tenger”. Erős, sodró emlékezet-költészet.

Forgách Péter, az est moderátora arról kérdezi Sartoriust, hogy miként tud dönteni alkotás, és kultúramenedzselés között. A német ugyanis – markáns irodalmi jelenléte mellett – számos fontos pozíciót is betöltött már, s tölt be ma is. Az említett Goethe Intézeti tisztség mellett állt a DAAD Berlini Művészeti Programjának élén, 2001-től pedig ő a Berlini Ünnepi Játékok intendánsa. Az életében – mondja Sartorius – kultúrpolitika és irodalom azonos súllyal vonul végig. Néha úgy érzi ugyan, hogy izgalmasabb feladat is akad az alliterációk rafináltabbá rendezgetésénél, most azonban úgy érzi, ideje újra több időt költészetre szánni. Idén alig egy verset fejezett be – árulja el. A fesztiválszervezés mellett ugyanis nem jut ideje íróasztalhoz ülni, sorokat róni, képeket körülírni, ezért ilyenkor memóriája háttértárába fagyasztja gondolatait, hogy nyugodalmasabb időben kiolvasztassa onnan őket. Megtudjuk, hogy az önálló művek létrehozásán kívül örömét leli különféle válogatáskötetek szerkesztésében is. Nevéhez fűződik például az Atlas der neuen Poesie, a Minima Poetica, és az Alexandria Fata Morgana című antológiák összeállítása is.   


Sartorius frankofón országokban nőtt fel – iskoláit Tunéziában, Kongóban, Kamerunban végezte –, franciául olvasott, ezért volt idő, amikor gazdagabb francia szókincssel bírt az anyanyelvi németnél. Bármerre utazzon is azonban a világban, költészetében és életében is a Földközi-tenger keleti medencéje marad a legfontosabb viszonyítási pont. Akárcsak Kavafiszban, benne is él még az Alexandria-mítosz és -nosztalgia.

Nádas szerint Sartorius verseiben egyszerre van jelen finomság és brutalitás. A válogatás során a számára különösen izgalmas költeményeket kereste, ezekből állt össze az Egykor voltak. Találkozott azonban pár olyan verssel is, amelyek annyira mélyen a német nyelvben gyökereznek, hogy szinte teljességgel lefordíthatatlanok. Majd gyorsan hozzáteszi, hogy éppen ezek jelentették számára a legizgalmasabb kihívást. Nádas – szerényen – arról is vall, hogy fordítóként voltaképpen nem tartja magát költőnek. Ebben a munkában a ritmus felismerése, a lendület tolmácsolása a legfontosabb szerinte. Végül arról is szó esik, hogy a költő legjobb ismerője nem a házastársa, hanem bizony a fordítója. A verseinek másik nyelvre ültetője előtt ugyanis a szerzőnek nincsenek, nem is lehetnek titkai. Ez pedig esetenként kellemetlen – mosolyog Nádas.

A felolvasás második félidejének nyugodt-izgatott soraiban rovarok, szemek, nemi szervek, játékok, robbanások, hangutánzatok villannak fel. No meg alliterációk, amiknek furfangját faragni öröm.     

Vass Norbert