hirdetés

Nyelvművészet és talajvízszivárgás

2009. március 13.
Beszélgetés Szilágyi Zsófiával a Kalligram kiadónál megjelent Móricz-könyvének személyes indítékairól és a személytelen hagyományról, a nyelvművész és a társadalomkritikus Móriczról, Balassa Péter töredékben maradt Móricz-írásairól és egy kritikai Móricz-életrajz előkészületeiről Írogatsz még? sorozatunkban.
hirdetés

A nemrég megjelent, A továbbélő Móricz című köteted első lapjain a személyességnek az irodalmi tanulmányok diskurzusában ritkán megszólaló hangján vallod meg a merőben szubjektív, élettörténeti indíttatást és hátteret, amely Móriczhoz köt. Ez a felütés egyfajta regényes formalehetőségét is felvillantja a könyvnek. Pár szóban vázold ezt a fenti viszonyt és azt, miben látod az okát, hogy az említett személyes akcentusok többnyire hiányoznak, pedig, ahogyan a Te példád is mutatja, azok nyomban felcsigázzák az olvasó érdeklődését, mintegy a közös gondolkodás terébe hívják?

Szilágyi Zsófia: A kötet személyes nyomozással indul, kisújszállási dédnagyanyámnak, Kálmán Bellának és Móricz Zsigmondnak az állítólagos, valamikor a XIX. század végére tehető szerelme után kutattam. Ezt a történetet csak családi legendákból, néhány iratból ismerem – az egyetlen, kis túlzással irodalomtörténeti tárgyként értékelhető dokumentuma ennek a szerelemnek vagy vonzalomnak dédnagyanyám emlékkönyve, benne Móricz versével. Sokat töprengtem, bele merjem-e tenni ezt a fejezetet a kötetbe, vagy sem – ez a hezitálás is azt mutatja, mennyire „nem szokás” az effajta indítás egy irodalomtörténésztől. Ha ez a történet csak a személyemről vagy a családomról szólna, nem is vállalkoztam volna effajta indításra – ezzel a szokatlan bevezetéssel egyrészt az olvasót próbáltam „becsalogatni” a könyvbe, másrészt azt próbáltam megmagyarázni, miért él bennem már gyerekkoromtól kétfajta Móricz-kép. A hivatalos, iskolai találkozások, a Légy jó mindhalálig tanórai tárgyalása mellett nekem mindig is volt egy „másik Móriczom”, az, akinek dédnagyanyámmal való kapcsolatáról nagyanyám mesélt minden nyáron, az a Móricz, aki megírta az erotikusan túlfűtött magánórákat tartó, érettségiző Nyilas Mihályt a Forr a borban. Talán ez az a Móricz-regény, amit a legtöbbször olvastam, a hosszú, lassan elmúló, forró kisújszállási nyarakon. Minden vakáció alatt eljött az a pillanat, amikor az összes Olcsó Könyvtár kötetnek a végére értem, és akkor jött a Kisújszálláson játszódó, nekem megunhatatlan Forr a bor.
Arra a kérdésedre, hogy miért ritka az effajta személyesség, nem könnyű válaszolni: máshogy vagyunk nevelve irodalomtörténészként, én is másképp nevelkedtem. Sokáig azért küzdött a magyar irodalmi gondolkodás, hogy a pontossághoz, a fogalmisághoz, az elméletileg megalapozott gondolkodáshoz eljusson, ennek érdekében pedig kerülni kellett mindenfajta személyességet. Most már talán lehetséges az, hogy úgy vállaljuk a szubjektív indítást, hogy a vágyott objektivitásról sem mondunk le – persze, nem tudom, nekem ez mennyire sikerült, a kötet olvasói majd eldöntik, ez a kísérlet nekik tetszik-e.


Más szövegekből jött-e máskor is valami hasonlóan személyes „hívás”?

Sz. Zs.: Ez különleges eset, a családom azért nem élt benne az irodalom fősodrában, Kisújszálláson és Tiszafüreden, hasonlóval tehát nem rendelkezem… Ez az eset azért is egyedi, mert nem személyes találkozásra épül, hanem szövegekre, írásbeliekre és szóbeliekre. Kortárs művek kritikusaként inkább azt érzem feladatomnak, hogy a személyes viszonylatokat (de nem a személyes véleményt) megpróbáljam az írásokon kívül hagyni. Első munkáimban még nagyon látszik az a szép, tiszta személytelen hagyomány, amiben nevelkedtem, az orosz irodalomtudomány világa: Lermontov-könyvem mögé például úgy elbújtattam a személyes hívást, hogy nem hiszem, észrevenné bárki is. De az effajta személyességet annak idején nem is tartottam elképzelhetőnek, az orosz irodalomelméletben még azt sem tudtuk, egy tanulmány szerzője nő-e vagy férfi, ha ezt a névrövidítés és a férfira és nőre is vonatkoztatható vezetéknév elrejtette, mint Olga Mihajlovna, vagyis O. M. Frejdenbergnél.
 
Hogyan állt össze a könyv? Volt-e valamiféle munkaterved?

Sz. Zs.: A könyvön, azt gondolom, látszik, hogy nem egy lendületből, fejezetről fejezetre haladva íródott… Mutogathatnék most Móriczra, hogy, például, ő sem úgy írta a naplóit, hogy kinyitott egy füzetet, elkezdte szépen, rendben vezetni, aztán becsukta, amikor az összes lap betelt – írt ő mindenhova, lapokra, vasúti jegy hátoldalára, kis füzetbe, nagyobba. De annak, hogy az én könyvem darabonként íródott, aztán hosszas munkával összeszőttem ezeket a részeket, és annak, hogy egy munkaterv helyett sok, folyton alakuló tervem volt, részben az az oka, hogy 2005 és 2008 közt, amíg ez a könyv készült, nem főfoglalkozású Móricz-könyv-író voltam, hanem (nem keveset tanító) tanár, és ez ilyen munkamenetet tesz lehetővé. A tervek pedig azért is folyton alakultak, mert 2005-ben még nem tudhattam, hogy a következő években számos olyan könyv megjelenik (többek közt Nádastól a Párhuzamos történetek vagy Háytól A gyerek), amelyet megkísérlek majd Móricz felől (is) olvasni.
 
Ha megtörtént egyáltalán, mikor szakadt meg a Móricz-recepció története és miért? Melyek azok a szövegek, amelyekre támaszkodtál, amelyek időtállónak bizonyultak a számodra?

Sz. Zs.: A recepció sosem szakad meg, és, bízom benne, ebben a könyvben is látszik, a legkevésbé sem úgy szeretnék fellépni, mint aki újraindít valamit, feltámaszt egy halottat. Én egy közös játszmába léptem bele, a Móricz-újraolvasásnak része három fontos Móricz-konferencia és az ezekből készült kötetek, Cséve Anna munkái és szöveggondozó tevékenysége (együtt a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz-kutatócsoportjával), és, persze, az is, ami a mai irodalom Móriczhoz kapcsolható műveiben, meg írói esszékben, kezdve Esterházy sokat idézett utószavával, történik. Az viszont kétségtelen, hogy miközben Móricz olvasói, szerencsére, sosem tűntek el, hiszen az olvasás nem az irodalomtörténészek vezényletére zajlik, a kilencvenes években például mély csönd volt Móricz körül, az ELTE-n a magyar szakot vígan el lehetett akkortájt úgy végezni, hogy akár egyetlen órán is szó esett volna róla. De született a Kádár-korszakban is olyan Móricz-monográfia, amelyik nekem nagyon fontos, igaz, nem Magyarországon, hanem Újvidéken – Bori Imre munkája.
 
A tanulmányok között olvasható egy fejezet, amelyben Móricznak a kortárs prózában való továbbéléséről beszélsz. Móricz kritikai társadalomérzékenysége milyen hatástörténeti módosulásokon ment át?

Sz. Zs.: A Móricz-újraolvasás első lendületében azok a szövegek váltak fontosabbá, amelyek kapcsán azt lehetett bizonyítani, hogy Móricz messze nem pusztán a korabeli magyar társadalom és élet „krónikása”, hanem nyelvművész is (ha másképp is, mint a kilencvenes években legtöbbet elemzett nemzedéktársa, Kosztolányi), akit a szöveg „megcsinálása”, elmondhatósága is komolyan foglalkoztat. Ez Móricz „felébresztésének” rendkívül fontos fázisa volt (ennek az időszaknak az egyik legfontosabb tanulmánya Kulcsár Szabó Ernő Az Isten háta mögöttről szóló elemzése), de most már valamiféle egyensúly kezd kialakulni, mert nem felejthetjük el a társadalomért aggódó Móriczot sem, akit élete utolsó időszakban, irodalmi kérdések mellett, leginkább az foglalkoztatott, hogyan lehet egy speciális téglával megóvni a parasztházak vályogfalait a talajvíz felszivárgásától… A móriczi társadalomérzékenység, persze, erőteljesen módosult változatokban él ma tovább, de az általam is vizsgált szerzők közül a parasztság és a magyar falu pusztulásáról író Oravecznél, vagy a munkás- és paraszti sorsokat műveiben felmutató Tar Sándornál biztosan ott van. Móricz annyiban mindenképpen más volt, hogy ő nem egyszerűen megfigyelt és irodalomba emelt egyes jelenségeket, tudósítva az elkerülhetetlen hanyatlásról és pusztulásról, de folyamatosan és ma már hihetetlen szívóssággal tenni akart. Menteni a folyóiratokat, a Nyugatot, a Kelet Népét, olvasókat megnyerni az irodalom számára, vagy akár parasztházakat megóvni az összeomlástól.
 
A Móricz-újraolvasásban mekkora szerepet tulajdonítasz Balassa Péter késői, töredékben maradt Móricz-értelmezéseinek?

Sz. Zs.: Balassa el nem készült Móricz-monográfiája örök hiány marad, bár nemcsak néhány szöveget ismerünk belőle, de azt a tanulmánnyá kibővített előadássorozatot is, amelyet Beke Judit, Balassa egykori tanítványa tett közzé, mégis találgatni tudunk csak, mi lett volna, ha… Nagyon jó lett volna, ha - akkor lehetett volna vitatkozni Balassa koncepciójával, műválasztásával, töprengeni azon, mennyiben személyes vallomás az ő Móricz-könyve. A Balassa elmagányosodásáról író Márton László szerint Móricz belső magánya (amely „kívülről” nem látszott, hiszen egész életében nők, gyerekek, írótársak, tanítványok vették körül) a Balassa-könyv központi kérdése lett volna. Nem voltam Balassa-tanítvány, sőt, még előadni sem hallottam soha, nem is értek vele mindenben egyet Móricz vonatkozásában sem, ennek ellenére a Móricz-olvasás elvesztett, nagy esélyeként tartom számon ezt az el nem készült kötetet – kapcsolódni leginkább a valóban végigírt Árvácska-értelmezésen keresztül tudtam hozzá.

Lovas Ildikó kérdése, hogy lesz-e folytatása a Móricz-könyvednek?


Sz. Zs.: Számomra nagy öröm, hogy azt mondhatom, remélhetőleg lesz – meg az is, hogy épp Ildikó kérdezte, akivel, sajnos, nagyon régen találkoztam már. Móricznál is maradok, másfelé is lépek: egy új, kritikai Móricz-életrajz megírásán kezdhetek el dolgozni a következő tanévtől. Kutatni ugyan ezt még lehet össze-vissza, nem sorrendben, ahogy ezt a könyvet csináltam, de megírni már szépen, rendben kell majd, végiggondolva azt is, hogyan csinálják mostanában az ilyesmit, miként tett erre kísérletet Ferenc Győző Radnóti, Kerényi Ferenc Petőfi, vagy Szirák Péter Örkény kapcsán. Aztán a tanulságokat levonva igyekszem megtalálni a saját utamat. Visszavonulok kicsit kutatni, könyvtár, levéltár, kézirattár, nagyon szeretem az ilyesmit, régen volt rá módom.

Oravecz Imrétől kérdezem: mikorra készül el A kaliforniai fürj?

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.