hirdetés

Nyerges Gábor Ádám: Berendezkedés (részletek)

2018. június 1.

Marad-e / utánuk valami kényszeresen helyettük-mellettük / őrzött, kámforos tünékenységű, megkopó lenyomat, / fénykép, rajz, egy arc egyre homályosabb sziluettje / szemhéjunk belső falán, esetleg minden elmondásnál / nyúló magnószalag hangja gyanánt, szavanként / tompuló anekdota, bárgyún rímelő, pontatlan verssor? – Nyerges Gábor Ádám Berendezkedés című új verseskötetéből ajánlunk verseket.

hirdetés

Fejlemények

Egy darabig majd még titkon gondol rá,
hogy anno művész akart lenni,
de végül inkább elméletet tanult,
mert, mint mindenkit, őt is érték visszautasítások,
és közben, nem mellesleg lett szakmája is.

Egy darabig két szerelmet is tartott,
de, biztos ami biztos, csak az egyikkel feküdt le,
aztán jóformán mindenki mindenkit visszautasított,
ő meg azzal maradt,
amelyiknek ez nem volt gond.

És egy darabig még keresni fogják a régi telefonján is
régi ismerősök, régebbi dolgok folyományaképp,
a hívást nem utasítja vissza,
ahogy a baráti érdeklődést sem,
de az egykor közös dolgokból már nem kér.

Egy darabig persze még figyelemmel kíséri majd
a tudományos fejleményeket,
hogy ne mindig csak a gyerekvállalás
lehetőségének változóit számolja,
pénzt, naptárt, éveket.

És egy darabig még nem felejti el
azokat, akik egy ideje már nem keresik a régi vonalon,
csak, mint egy megunt anekdotát,
legyintve említik egyre ritkábban,
ha a neve épp fölmerül.

Egy darabig majd még titkon persze eszébe jut
időről időre, hogy most még visszafordulhatna,
hogy még beleolvashatná magát az aktuális művészetbe,
még épp tudomása van nagy vonalakban
a tudomány új csapásirányairól,

és egy darabig persze még neki is meglesznek
az általa már jó ideje nem tárcsázott,
egyre régebbi ismerősök egyre régebbi,
talán már meg is változott telefonszámai.
De ugye a félelem. Meg a visszautasítás.

 

Semmi sem változott

Semmi sem változott.
Nem lett üresebb a tél hajnali ég,
csak rózsaszínszerű és fehéres.
Te meg a már rég elfogyott
türelmedet fogyasztod tovább,
egy ideje már a jövődből, előlegbe.
És hogy a jó dolgok
terelnék el folyton a figyelmed
valami végérvényes, miközben persze
nem is létező sorsszerűség felől,
vagy netán pont hogy fordítva,
teljesen lényegtelen.

Egyenesített háttal bambulsz,
mint ügyetlen hadvezér,
aki még győztes csatáiban is rendre veszítve nyer,
ahogy átnézel a durcás füstként szálldogáló,
jelenednél gyorsabban telő
maradék jövőn, hunyorogva,
mint hozzákeveredett, szennyező anyagon
egykor tiszta vízben.

Ma nem oldható meg semmi,
és már időtlenül régóta ugyanaz a nap van,
vizelned kell, leginkább csak emlékeztetésül,
hogy a hátad mögött,
egy gangról nyíló szobában,
mikor belépsz
(már igencsak ideje volna),
majd türelmet és megértést várnak.

Épp ilyen lehet rossz embernek lenni,
hanyag és türelmetlen társnak,
repedő cipőtalpnak és felhős,
csípősen hideg nyárnak,
épp ilyen lehet, mert épp ilyen is vagy.

A tiéddel párhuzamosan,
de jóval kevésbé megcsappant tartalékokból telnek
az irántad kuporgatott türelmi idők is,
használhatatlanul,
tengeren hányódók kevéske, maradék édesvizeként.

Mozdulatlanságod alatt már működni készek
az akaratuk ellenére tétova izmok,
mint egy határozott és komoly ember eszközei.
Mégis, sosincs annyi idő egyetlen kialvatlan hajnalban,
hogy egyszer s mindenkorra megtanulhassák,
megjegyezhessék a minden baj közé tömködött,
majd végtelenné eszkábált gondolkodási idők rutinját,
melyekkel az életed nagyobbik fele telik,
valami folyton köztes állapotban,
ami leginkább csak mindenféle dolgaid negligálására jó.

Melyekben régen gyerekfejjel hozott, felnőtt döntéseid,
most pedig kicsinyesnek ható,
de érett bizonytalanságaid születnek,
s ahol mindig akad újabb
és újabb utolsó fél-egy perc, amikor már kéne,
de még mindig nem tudni,
hogy a következő pillanatban,
meg azután majd mi lesz.

 

A következő percekben érkezők

Olyan ez, mint az eső, mikor felgyűlik
egészen valószínűtlen ablakkereteken,
melyeken formájuk, lejtésük, lakkozásuk
és miegyéb okán amúgy nem volna
lehetséges, de a víz mégis ott marad,
és, mintha csak szabályos izommunkát
végezne, hártyává feszülve vár egészen
a következő, ziláló erejű cseppig. Mint
egy szinte végig felásott és szétfúrt,
teleszirénázott és üvegszilánkkal, csikkel,
mindenfajta szeméttel borított, ütemesen
omladozó város vagy nagyobb térség lakói,
magyarok természetesen. Akik, hogyha,
hasraütésszerűen, mondjuk a Deák téren
egyszeriben lenne egy ötven-százméteres
sárkány vagy nagyobb óriásgyík, melynek
minden egyes szusszanása, mint valami
taknyos lángszóró, sújtana le, eleinte még
megbámulnák és fényképeznék, egy-ketten
talán videót is készítenének, de a következő
percekben érkezők már csak elmennének
mellette, ja, láttad már a sárkányt, ott van,
mondanák, rágót, összegyűrt szórólapot,
szotyihéjat hajítva talán épp abba az irányba,
hozzátéve, hogy azért valami jobb helyre
is rakhatták volna már, basszameg.

 

Berendezkedés

Féltve őrzött tárgyaink mikor vesznek majd el?
Melyik költözésnél vagy óvatlan mozdulatnál
alakul majd úgy, hogy tudtunkon kívül létrejön
egy új, onnantól már nélkülük élt élet? Marad-e
utánuk valami kényszeresen helyettük-mellettük
őrzött, kámforos tünékenységű, megkopó lenyomat,
fénykép, rajz, egy arc egyre homályosabb sziluettje
szemhéjunk belső falán, esetleg minden elmondásnál
nyúló magnószalag hangja gyanánt, szavanként
tompuló anekdota, bárgyún rímelő, pontatlan verssor?
Valami rögzíthető, mint egykori gyermekek egykedvű
ajtófélfákon porosodó egykori magasságai, dátumozott
tollkarc-vonalkák? Valami, ami talán csak holmi
egyre kevesebb energiát kapó elektromos impulzus
egy hétről hétre elfoglaltabb agyban, s amelynek a
mindig csak egy év múlva esedékes jövő ilyenkorok
alkalmával már tényleg nem maradhat helye, mint a
nem megtérülő állami támogatásoknak egy minél
többet romló, annál vadabbul pazarló, dzsentri
hiánygazdaság költségvetésében. Szentimentiális
okokból megőrzött öngyújtóink vagy szerelmünk
találta húszforintosok elrakása, hogy ezek majd,
ki tudja, mikor, még meglegyenek, mikor már nem ég
bennük semmi, és már a forgalomból is rég kivonták
őket, de mégis, ugyan minek? S minek az erőlködés is,
hogy közvetlenül villanyoltás után, még a villódzás, a
fény és sötét értelmezhetetlen átmenetének pillanatában
fel tudjam idézni az arcod, ami most, ebben a
félmásodpercnyi fénysötétben még úgy van előttem,
hogy már nincs, de úgy nincs, hogy közben persze van.
Komolyan gondolhatja bárki is ezt a színjátékot,
ezt a szorongós, dafke berendezkedést még annál is
hosszabb távra, mint egy leghosszabb életé? És ez alatt
felhalmozni együgyű, titkos kincseinket, féltve őrzött
tárgyainkat – pár év elteltével már elmúlt, szétrohadt
életeink megfejthetetlen salakját? Látom az arcod, azaz
emlékezem rá, azaz csak képzelem. Inkább égjen még
egy kicsit a villany, újragyújtom, vakít, basszameg, hát
addig is képzelem. Addig is emlékezem. Pedig itt vagy.
Ez az arcod. Látom és nem látom, ott vagy és ott vagyok,
és közben (plusz-mínusz pár évtized), már rég nem.
Most szemben fekszel, gyönyörűen, de ezzel az erővel
(tudniillik, ez egy afféle szenvtelen, objektívféle vers)
lehetnél akár ronda is, de legyen inkább fordítva, mondjuk,
hogy én fekszem veled szemben, tehát fekszünk, viszonylag
fiatalon és meztelenül, mint pislantásnyi szemhéjrajzok
– két réges rég lebomlott tetem. Féltve őrzött tárgyaink,
szerelmeink, álmaink, fel nem írt vagy csak igen gyarlón
lejegyzett, magvas gondolataink, szemhéjunk belső
falán a platóni karikatúra-árnyrajzok, féltve őrzött, összes
izénk, a satöbbi satöbbi...? Rossz a kérdés, naná,
és akkor még hülyén is van feltéve. (Lásd: vers.) De
közben, persze, mégis, ez az egész nem pont olyan, mint
egy épp elalvás előtt felfedezett, minduntalan mindenféle
textilekbe beakadó, fityegő, de letépéshez meg túl mélyen
kezdődő, beszakadt körömdarab? Ami miatt fölkelni,
papucsot húzni, villanyt gyújtani (már megint), aztán
kisollót keresni, hogy ezek után viszont végre már tényleg
lehessen, nos, ez éppen ugyanaz, mint végül ezek nem
megtevése miatt nem tudni elaludni. Aztán, mire észrevennénk,
hogy magunk előtt is észrevétlenül még erre az irritált
ébrenlétre is berendezkedtünk, egyszerre már reggel is van.

Valaki bebugyolálja magát szavakba tetőtől talpig. Mintha a szó zokni, cipő, sál is, sapka is volna! Talán valóban az. Miért csinálja? Hogy ne fázzon! Védekezik a mindenféle hideg ellen, itt Budapesten.
Itt él a költő, egy fiatal férfi, hol túl a szerelmen, hol a szerelem törékeny burkában, de amikor túl rajta, akkor se kívül – sohase kívül. Valahogy mindent behálóz a szerelem: boldogságot és boldogtalanságot, reményt és reménytelenséget, óriási bizalmat és nagyjából ugyanakkora kételyt is. Csoda-e ilyen körülmények közt, ha egyszerre gunyoros is, szentimentális is? Hol vagytok, feleség, család, hírnév, barátok koszorúja? Hol vagy, élhetőbb, méltóbb élet? – ezen agyal, közben egy erkély korlátjára hamuzik, közben a légnemű és elérhetetlen, távoli felhőket vizslatja egy detektív makacsságával, hátha megtud tőlük valami egészen személyeset.
Telik az idő, egyre érettebb bizonytalanságokat görgetnek a napok, ő pedig figyel, csak figyel lankadatlanul. Mivel alanyi költő, elsősorban magát figyeli, gyanakvóan, kíméletlenül és odaadóan. Lassan berendezkedik. (Kántor Péter)

Nyerges Gábor Ádám: Berendezkedés (versek 2014-2017), PRAE.HU, 2018
Bővebb információk a szerzői oldalon.
Könyvbemutatók:
2018. június 4-én, hétfőn 17 órától az Írók Boltjában.
2018. június 8-án, pénteken 19 órától a Fugában.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.