hirdetés

Nyerges Gábor Ádám: „Ezért tart itt ez az ország!”

(a Horace and Pete-ről)

2017. augusztus 9.

Lényegében az apokalipszisről, valamiféle pszichés, lelki végső pusztulásról beszélgetnek tehát ezek a kocsmában áporodó, megkeseredett férfiak, nagyrészt jelen és féljövő időben... – Nyerges Gábor Ádám a Horace and Pete című sorozatról írt válaszként Ördög a részletekben című körkérdésünkre.

hirdetés

Van egy kis történet. Magánérdekű, személyes dolog, mondhatnánk. Kis történet, egyszerű, hétköznapi emberek egyszerű és hétköznapi életéről, mely, mint ilyen, persze pont annyira komplikált és különleges, mint bárki egyszerű és hétköznapi élete. Egy szó, mint száz, van egy kis történet, és, noha így nehezebb elképzelni, mintha fordítva mondanám: ebben a kicsiben van egy nagyobb. Generációké, elsősorban Amerikában, de kevés hely lehet a világon, ahol mindez idegenül hatna. Nincs új a nap alatt, régi értékek és hülyeségek, tradíciók és értelmetlen berögzültségek eltűnésének, ennek az egyszerre tragikus és traumatikus, másrészt felszabadító folyamatnak bőségesen van irodalma. Ezért szerencsés, hogy a Horace and Pete alapvetően nem példázatos mű, nem irányregény, hanem (meggyőződésem szerint) a legnemesebb fajta művészeti szemlélet, tehát alapvetően empátia által vezérelt, közeli és nagyító pillantás életekre, életünkre.


Louis C.K. (íróként, rendezőként és producerként) lényegében színházba, s annak is a sallangmentes, nem modoros változatába visz minket a képernyőt bámulva. Színpadi stage-elés, vágatlan hosszúsnittek, a valóságosság csalóka érzete adja a hitelt: embereket látunk, hallunk. Beszélgetésfoszlányokba kapcsolódunk be, melyek a mindennapok realitásáról szólnak (a sorozat egy-egy epizódját a felvétel-vágás után egy-két nappal már publikálták is).

Megismerjük tehát a két címszereplőt, Horace-t és Pete-et, Louis C.K. és Steve Buschemi feledhetetlen alakításában. (Utóbbi esetében nyugodt szívvel megkockáztathatom: élete jutalomjátékában.) Az unokatestvérek egy kisebb brooklyni bárt üzemeltetnek (és birtokolnak), mely kereken száz éves. Alapítása óta mindig ugyanannak a családnak a birtokában van, mindig egy Horace és egy Pete áll a pult mögött. Esetünkben még egy darabig az idősebb generáció Pete-je is (akit Alan Alda kelt életre, a képernyőn is átütő, elemi erővel, átszellemült beleéléssel).
Az alapkonfliktus egyszerre roppant egyszerű és megoldhatatlanul bonyolult. Horace és Pete családja ugyanis, mint a legtöbb család (nem csupán) Amerikában, száz évvel ezelőtt még egy durvább világ szülötte volt. A jellemzően alkoholista férfiak jellemzően lelki és fizikai terrorban tartották feleségüket és gyerekeiket, zsarnokként uralkodva maguk gründolta, kis szemétdombjaikon, minek természetes következményeként magányosodtak el életük végére, végképp megkeseredett nyomorultakká válva. A gyerekekbe annak rendje és módja szerint öröklődött át, direkt vagy indirekt módon az agresszió és szeretethiány. A mi Horace-ünk és Pete-ünk, noha nem is kicsit esendő emberek, de már mégis mások. Nem házi diktátorok, csak pipogya, sokat hibázó emberek. Puhányabbak, kevésbé döntésképesek. Mondhatni, tutyimutyik. Lassú cuppogással vonul át fejük fölött tulajdon, csak félig-meddig, ímmel-ámmal élt életük.

Mégis már mások, nemcsak egy másik generációt, hanem egy másik világot is képviselnek. A sorozat külön pikantériája, hogy egy új, valamivel kevésbé igazságtalan, egyenlőbb, liberálisabb világ konzervatívjaiként egy új világ totális győzelmét jelképezik puszta jelenlétükkel is a régi őskonzervatív, hímsovén középkor felett – miközben ez az új, liberális világ épp eddigi legkomolyabb válságát éli. Donald Trump már mint a kolera, terjed, nyomul, burjánzik, nap mint nap jönnek a hírek, hogy az akkor még csak jelölt Trump épp miket mondott és művelt. Retrospektíve még inkább hátborzongató lehet majd visszanézni, ahogy megdöbbentően igazinak tűnő emberek karakterei ülnek egy kocsmaasztalnál, s arról vitatkoznak, hogy jó-e, ha Trump jön (esetleg és majd), hogy a semmivel tegyen egyenlővé sok-sok évtizednyi, nem kevés vérrel és verítékkel kiharcolt (s valóban messze nem tökéletesre sikerült, sok hibával, hazugsággal és önhazugsággal sokszorosan féloldalassá torzult) társadalmi progressziót, mert, ugye, ha csak hamu és por marad egy világból, elvben könnyebb újjá (vagy át)építeni, mintha ugyan romokban is, de még látszódik valami az előzményekből. Lényegében az apokalipszisről, valamiféle pszichés, lelki végső pusztulásról beszélgetnek tehát ezek a kocsmában áporodó, megkeseredett férfiak, nagyrészt jelen és féljövő időben: mikor még be sem következett akkor még talán nem teljesen elkerülhetetlennek tűnő mai, mindennapi realitásunk. Mindezt nem egész egy éve vették fel, csak úgy jelezném az esetleg velem együtt szavakat nehezen találó olvasónak.

Na de, ami a nagy történetnél mindig sürgősebb és sürgetőbb: a kicsi drámája. Mi legyen a kocsmával? Lehet (s egyáltalán: kéne)-e ebből az alkoholgőzös, cigifüstös, minden ízében terrorizált emlékezetű világból valami új, áramvonalas, hipszterkompatibilis hibridet megpróbálni létrehozni, ahol affektáló férfiak kérhetik egyre idegesítőbben a wifi-kódot, hogy valami bambi fölött meredhessenek aztán órákon át egy érintőképernyőre. A kéttagú frakcióban is megoszlanak a vélemények, főleg, hogy Horace húgánál, az Edie Falco megbabonázó alakításában megelevenített Sylviánál rákot diagnosztizálnak, s a kezelésre nagyon kell a pénz, el kell adni a kocsmát, szuggerálja Horace-t a nővére mint egyik vállán ülő kisördög – nekem nincs más az életemben, ez az egész családunk, ez a teljes életünk, nem adhatod el, rimánkodja másik oldalt ülő, másik kisördögként Pete. S valóban, nemcsak Sylvia, hanem Pete élete is a kocsma sorsával együtt dől el, hiszen a súlyos, gyógyíthatatlan mentális betegségtől szenvedő Pete-et csak erőteljes gyógyszerezéssel lehet annyira ember- és társadalomkompatibilissé tenni, hogy legalább a családi kocsmában dolgozhasson – ha nem felejti el bevenni a napi probitol-adagot. Mikor igen, vérfagyasztóan szép jelenetekből értesülünk róla, miért is olyan fontos, hogy maradjon a bár.

Nem lehet, és főleg nem is kell minden ilyen kistörténetet itt és most, írásban újramesélni. Pete bácsi sorsát, Horace exnejének történetét, Sylvia boldogságát, ahogy narancsdzsúzt töltve, egyszeriben leesik neki, hogy: él. Ahogy azt sem (pedig kéne, nagyon is), hogy minden egyes epizodista minden egyes nüansza emlékezetes és maradandó, a végletekig kidolgozott, hatásos és emlékezetes. Nehéz lenne akár csak olyan fél percet is találni a teljes műegészből, ami hamis, felesleges vagy gyenge lenne. Mint például a dadogó kocsmavendég nettó két perces, Sylivának címzett udvarlómonológja, majd a nő annyiféleképp értelmezhető, egymondatos válasza. Mint általában a legjobb művek esetében: minden egyes mondat és gesztus sok-sok további értelmezésréteget ad hozzá minden következőhöz és visszamenőleg az előzőekhez is. Miután valamelyest megismerjük a (főbb) szereplőket, már egy-egy arcvonásuk és sokféleképp interpretálható, egymást nem kizáró érvényességgel. Ehhez a hatáshoz persze az is kell, hogy minden vonás, függetlenül attól, hogy épp mennyire realista eszközökkel dolgozik C.K., végtelenül és mélyen emberi legyen, alázatos érzékenységgel ábrázolva. A bunkóság és prosztóság ugyanúgy, mint az egymásra utaltak kiszolgáltatottsága és esetlen-ügyetlenül, akár dadogva, nagy nehezen kibuggyanva felragyogó, rejtett, mégis tiszta jósága, szépsége.


Az utolsó epizód egészen teátrális, mégsem túlzó vagy giccsbe hajló, brutális, drámai fordulatát, a történetet lezáró tragédiát. Nem lehet és nem is kell, muszáj mégis megemlíteni a már említett utolsó epizódot, annak is az első felét (a részek többségét féltáv körül egy-egy színházi jellegű szünet metszi ketté), s ennek az első félnek teljes zárványjellegét; itt ugyanis pont egy generációnyit megyünk vissza az időben, s Louis C.K., a világhírű humorista, a méltán (de még messze nem eléggé) elismert író és rendező ezúttal olyan színészi alakítást nyújt, amit a szakma legnagyobbjai is megirigyelhetnének: egy rész erejéig újracastingolja magát saját odáig játszott karaktere apjaként. Vérfagyasztó, megfagy a levegő. És úgy is marad egész végig.

Ebből a meglehetős banális kérdésből, hogy el kell-e akkor adni a hülye, régi kocsmát (tehát fel kell-e számolni egyetlen tollvonással egy komplett család minden emlékét és teljes, addigi identitását) egy meg- és feloldhatatlan, klasszikus drámai szituációt kapunk. Holott mind tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, érezzük, hogy Horace-nek mit kéne tennie. Végre lezárni a múltat, elengedni a valamennyi szépet és annál sokkal több rosszat jelentő, elmúlt évek emlékét. Keresztülmenni azon a pszichés purgatóriumon, hogy darabról darabra rakja össze újra a személyiségét, akár a nővére példáját is alapul véve. De közben, szívünkre téve a kezünket, tudjuk, majdnem mind arra jutnánk, hogy ezt nem győznénk, erre nincs elég időnk, energiánk és főleg: lelki erőnk. Hát még ötven felé közeledve. Félmunkát végeznénk, és amíg csak tudnánk, elodáznánk a döntést. Pont ezt teszi Horace is, mint valami modern, abszurd és csak részben parodisztikus Hamlet-karikatúra. Semmilyen értelemben sem válik tragikus hőssé, mégis, maga a teljes műegész egy napjainkra nagyon is jellemző, plasztikus és átélhető, mélyen megrázó tragédia, mely esetében a tragédia része az is, ahogyan nem hős a főszereplője. Se nem hős, se nem tragikus – mégis, alapvetően jószívű, de nem kevés jellemgyengeséggel vegyített, joviális tutyimutyisága, esetlen kisembersége, mellyel nem tud felnőni a megoldhatatlanul fölétornyosuló, meglehetős hétköznapi szituáció kezeléséhez, kiváltja a katarzist, megrendíti a nézőt. Horace tragédiája nagy részben épp a (klasszikus értelemben vett) tragédia és hős-szerepkör hiányának (persze, naná, tragikus) felmutatása is. Egy szó, mint száz, előre figyelmeztetek mindenkit, úgy tessék leülni megnézni, hogy én szóltam, fájni fog.

Mi ugyanis csak ülünk dermedten, és lényegében a magunk tükörképét látjuk visszavillogni a laptop képernyőjéről. Az épp, illetve már kifelé menő, előző generációk letűnésének lassú és vontatott hattyúdalát, melyet, ha nem cinikusan és röhögve, hanem némi bölcs sztoicizmussal és érzékenységgel viszonyulunk hozzá, valódi és menthetetlen értékvesztésként élünk meg, végignézve eleink tudásának, felhalmozott (és számunkra már nem igazán hozzáférhető) műveltségének és tapasztalatainak, egyáltalán, egész berendezett életük milyenségének visszafordíthatatlanul semmibe párolgó múlását. Közben pedig nézzük, mintha csak kocsmaasztalnál hallgatnánk választási híreket, saját megannyi sebből vérző, igazságosnak szánt, de közben igazságosnak nagyrészt inkább csak hazudott, liberális és igazságos (látszat?)világunk recsegését-ropogását, széthullását akár. Nem tudjuk, mi jön Trump, a Brexit, de akár Orbán után sem – egy hamvakra és porra épült, valamivel kevésbé szarnak és igazságtalannak szánt, új és jobb világ, vagy épp mindenféle letűnő, régmúlt idők legrosszabb reflexeinek mégis újrafeltámadása. Egyáltalán, minek szurkoljunk: legyen még rosszabb, hogy aztán legyen valaminő esély is valami tényleg jobbra, vagy egy ponttól már tényleg ne romoljon tovább semmi, mert lassan, de biztosan beledöglünk, hát inkább kezdjük mégis újjáépíteni a még meglévő, körülöttünk düledező romokat, amíg legalább azok megvannak.

Nagyjából ilyesmiről vitatkoztunk, majdnem kocsmaasztalnál ülve, elég kapatosan pár költőtárssal úgy fél-háromnegyed éve, a Nyitott Műhely féltitkos, kis, hátsó szobájában egy Apokrif-est után. A tolerancia, nyitottság és liberalizmus jegyében ordítva vágtunk egymás szavába. Tökéletes Horace and Pete-jelenet lehettünk, azt hiszem. Mondanom sem kell, nem jutottunk semmire, „ezért tart itt ez az ország!", böffentettük be a poénná rothadt közbeszéd-közhelyt, mikor már nem volt más, amin, enyhítve a feszültségen, kínunkban röhöghettünk.

Én közben a napokban épp egy régi élet hagyatékát számolom fel, idő- energia és lelkierő állandó deficitjétől hajszolva. Szemeteszsákokba gyűrve, a válogatást, gondolkodást, emlékezést és egyáltalán, érzelmeket későbbre hagyva. Mit tehetek, nem érek rá, plafonig ér a munka, most például baljósan közelítő határidővel korábban elvállalt esszémet kell valahára megírnom a Literának. Hogy mihez hogyan viszonyulok, mit kezdjek majd mindennel, csak kis darabokban jut időm és energiám végiggondolni. Halogatok, mint Horace, közben pedig már fejben épp újrakalkulálom az időbeosztásomat, pár hét alatt tízszer kábé egy órát kell fölszabadítanom, hogy újranézhessem egy igen nehéz év igen nagy súllyal nehezedő távlatából a sorozatot. És, attól tartok, nem is egyszer, hanem életem folyamán még jópárszor. De legalább egyszer, receptre is írom, szívesen, mindenkinek muszáj lenne, akár csak aláfestésnek is, mialatt lassú cuppogással vonul át fejünk fölött tulajdon, így-úgy, legjobb tudásunk szerint élt, ilyen-olyan életünk.

Nyerges Gábor Ádám

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.