hirdetés

Nyerők és vesztők

Kurt Vonnegut: Vámpéterek, foma és nagybömbök, Fordította Révbíró Tamás, Maecenas Könyvkiadó,

2012. március 1.

Maga Vonnegut így vélekedett a fikciós és nemfikciós írásmód által felvetett kérdésekről: „Ebben a könyvben is van némi Új Újságírás – Biafráról vagy a republikánusok 1972-es kongresszusáról. Laza és személyes. Szűcs Balázs Péter recenziója Vonnegut Vámpéterek, foma és nagybömbök című könyvéről.

hirdetés

 

A Vámpéterek, foma és nagybömbök (Wampeters, Foma and Granfalloons. Opinions, 1974) című Vonnegut-kötet a hatvanas és hetvenes években írott esszéket és előadásokat (valamint egy Állhatatosság című forgatókönyvet és egy interjút) tartalmaz, s nem kevésbé érdekes, mint a magyarul már korábban megjelent, és sok szempontból hasonló jellegű Virágvasárnap (1981), Halálnál is rosszabb (1991) vagy A hazátlan ember (2005) volt. A kötet alaphangját a társadalom- és civilizációkritika adja (a könyv mottója találóan egy Thoreau-idézet), s bár sok minden megváltozott a világban a könyv eredeti megjelenésének ideje óta, Vonnegut írásai izgalmasak, szellemesek és (sajnos) több szempontból is aktuálisak, így csak üdvözölhetjük, hogy a Maecenas Kiadónak köszönhetően, Révbíró Tamás fordításában magyarul is hozzáférhetővé váltak.

„Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények." – mondta Epiktétosz, s ezzel a meggyőződésével nem volt egyedül, gondoljunk csak Montaigne-re vagy Laurence Sterne Tristram Shandy-jére. A Vámpéterek, foma és nagybömbök alcíme: „Opinions", azaz „Vélemények" (mely egy meglehetősen furcsa magyar kiadói szokást követve nem szerepel a címoldalon), magát a különös címet az Előszóban így magyarázza a szerző: „E könyv címének három szava a Macskabölcső című regényemből való. A vámpéter olyan tárgy, amely sok, egyébként össze nem tartozó ember életében központi szerepet játszik. A Szent Grál jó példa erre. A foma: az egyszerű lelkek megnyugtatására szolgáló, ártalmatlan hazugság. Példa: 'A jólét csak egy karnyújtásnyira fekszik!' A nagybömb: emberek büszke és céltalan szövetkezése. E szavak így együtt tökéletesen alkalmasak arra, hogy összefoglaló megjelölésként szolgáljanak a kritikáimból, esszéimből és néhány előadásomból összeállított gyűjtemény számára." (13.)

A kötet írásainak nincs sem több, sem kevesebb közük a Macskabölcsőhöz (legutóbbi – kétnyelvű! – kiadása: Maecenas, 2011, Borbás Mária fordítása, nem mellesleg erre az 1963-ban megjelent regényre Vonnegut 1971-ben a Chicagói Egyetemtől antropológusi diplomát kapott!), mint Vonnegut bármely más regényéhez (jóllehet a Macskabölcső központi problémáját, nevezetesen a tudományos eredmények pusztításra való felhasználásának kérdését többször is érinti). Maga Vonnegut így vélekedett a fikciós és nemfikciós írásmód által felvetett kérdésekről: „Ebben a könyvben is van némi Új Újságírás – Biafráról, vagy a republikánusok 1972-es kongresszusáról. Laza és személyes.
De valahogy nem érzek erős kísértést, hogy még sok ilyet írjak. Egy darabig tépelődtem ezen, de mostanra újra meggyőződésemmé vált, hogy a hagyományos szépirodalom, a fikció sokkal igazabb módja az igazság kimondásának, mint az Új Újságírás. Másképpen fogalmazva: az Új Újságírás legjava nem más, mint szépirodalom, fikció." (18.)

A tematikusan gazdag kötetből sokat megtudhatunk Vonnegutnak az írással és az irodalommal kapcsolatos nézeteiről, ezen kívül olvashatunk a korszak ellenkultúraként leírható jelenségeiről (Maharisi Mahes jógiról és a transzcendentális meditációról, valamint a Hermann Hesse regényeit övező – az adott korszakban a pszichedeliával is összefüggésbe hozható – kultuszról), Madame Blavatskyról, Hunter Thompsonról, továbbá olyan témákról, mint a vietnami háború (Kínzás, nyüszítés), a politika (gondoljunk a polgárjogi mozgalmakra és a hidegháborúra), a tudomány (a Holdra szállás időszakában), a társadalmi igazságosság és igazságtalanság kérdése. Vonnegut mindenfajta igazságtalanság ellen szót emel, legyen szó háborúról (Biafra: az elárult nép) vagy szegénységről (Maga Isten is szégyenkezik – példának okáért ez az írás a „nyerőkkel" és „vesztőkkel" foglalkozik, címét pedig egy levélből kölcsönzi, melyet észak-amerikai indiánok egy elkeseredett csoportja írt Nixon elnöknek). Egyébként tisztán látta, hogy az írók nem tudnak komolyabb társadalmi és politikai hatást elérni: szellemes hasonlata szerint körülbelül annyi hatást gyakorolt az amerikai írók vietnami háborút ellenző fellépése, mint egy banánkrémtorta robbanása. (274.) Ám az írói tevékenységnek, a képzelőerő működésének és a humornak ennek ellenére, vagy éppen ezért mégis kiemelkedő jelentőséget tulajdonított.

A kötetet egy 1973-ban készült Playboy-interjú zárja, ezzel kapcsolatban jegyzi meg Vonnegut: „Az van benne, amit mondanom kellett volna, nem az, amit valóban mondtam. A Playboy elküldte legépelve a szöveget, amit a magnó fölvett, és számomra nyilvánvalóvá vált, hogy legalább egy dolog közös Joseph Conradban és bennem: számomra is második nyelv az angol. Csakhogy Conraddal ellentétben számomra nincs első nyelv, így munkához láttam a gépiraton, tollal, ceruzával, ollóval, ragasztóval, hogy úgy nézzen ki, mintha az anyanyelvemen való megszólalás és a fontos dolgokról való gondolkodás könnyen menne nekem.
Ezért gondolom, hogy az írói szakmákból önbizalmat lehet meríteni. Segítségükkel a középszerű emberek, ha van bennük türelem és szorgalom, helyrehozhatják hülyeségeiket, és szerkesztés útján az intelligenciához hasonló valamit csempészhetnek önmagukba. E szakmák révén a hibbantak is épebbnek tűnhetnek az épeknél." (20–21.)


Kurt Vonnegut: Vámpéterek, foma és nagybömbök, Fordította Révbíró Tamás, Maecenas Könyvkiadó, 2011



 

Szűcs Balázs Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.