Most hogy  beköszönőben az ősz; a város lomhán szuszog és fuldoklik önteste gerjesztette nehéz gőzeiben, a fákról lassan lebomlanak a pukkadásig telt, roskadó zöldek, tehát minden jel arra mutat, hogy az örök lógósoknak idén sem lesz egyszerű az iskola-, tehát az évkezdet, a hiányzásra szakosodottak, ha nem is mohón, de szomjazva keresik azokat az oázisokat, amelyekben nem csupán fűszeres nedűket csepegtetnek a poharakba, hanem ahol a szellem friss fényei is világítanak, a helyszínelő örömmel készülődött a szerda délutánra, amikor az Írók Boltjában Vajda Mihály: Sisakrostély-hatás című könyvének bemutatójára került sor. Mondhatni biztosra ment, ugyanis Vajda azok közé a szerény számú magyar halandók közé tartozik, akiket, jobb szó híján, szabad embereknek nevezhetünk; az elmúlt két évtizedben megjelent könyvei alapján állítható, hogy a filozófiával foglalkozók sorából – más kevesek mellett – a gondolkodásra, mint kérdezésre való eredendő hajlama emeli ki. Marx után szabadon, idézhetjük egyik kötetének címét, Vajda útja Heideggerhez vezetett (a Lét és idő fordítása kitüntetetten az ő nevéhez is fűződik), annak munkásságát azonban nem tanítványi szellemben dolgozta fel és értette meg, hanem annak nyomán a filozófus, mint gondolkodó, látszólag triviális, ám korántsem evidens attitűdjét mélyítette el, hovatovább a filozófiáról gondolkodó gondolkodó individuális beállítódását személyesítette meg. A szerző, sportnyelven szólva, ezúttal is hozta magát; az esszék szerkesztője, Kardos András és a Kalligram szerkesztője, Mészáros Sándor társaságban oly természetességgel foglalt helyet kantáros (hózentrógeres) nadrágjában, akárha valami fizikadolgozat elől kiszökött nebuló, az iskola öntörvényű rosszcsontja. Ült a széken, épphogy nem lógázta a lábát, és úgy válaszolgatott a feltett kérdésekre, hogy felemelt mutatóujjában mindig kérdőjel görbült csöndesen.

 

Kísérlet, kétely, kísértet. Kardos szerint ezt a három kulcsszó, amely végigkíséri Vajda pályáját. Most épp a harmadik „stádiumnál” tart, ahogyan a kötet alcíme is mutatja. Kardos bevezetésében a vajdai pálya ív már a kezdeteknél az éppen vizsgált terület határpontjait feszegette; a korai Husserl-szövegektől a Fasizmus-tanulmányon át a filozófiai elnémulás időszakát átölelően, a Heidegger-korszakot beleértve Vajda valamiképp a személyesség hitelét kísérelte meg becsempészni írásaiba, annak helyét éstehát formáját kereste, a Sisakrostély-hatásban is megidézett Nietzsche szellemében: „Lassacskán világossá vált számomra, mi volt mindeddig nagy filozófia: szerzőjének önvallomása és egyfajta akaratlan és észre nem vett memoár.” Nem véletlen, hogy  Kardos az 1986 című esszét emelte a középpontba, amely a könyv szövegei között különös nyomatékú vallomás; az önéletrajziságnak és a gondolkodói élettörténetnek, a konfessziónak és a reflexiónak pontos arányú kicsapódása; nagyszerű példája, miképpen szól egy szöveg önmagában (eredetileg a Beszélő: Beszélő évek sorozatában jelent meg) és milyen árnyalatai erősödnek fel egy más szövegkörnyezetben, hovatovább hogyan válik kötetszervező erővé.

 

„Mindig hályogkovács voltam”, kezdi Vajda. A Min dolgozol? kérdése számomra a legelkeserítőbb kérdések közé tartozott, folytatja, merthogy ő sosem dolgozott semmin, amikor igen, abból sosem az lett, aminek eltervezte. Mindig bizonyos problémák foglalkoztatták visszatérően, példa rá ez a kötet is. A rendetlenségem talán Lukácstól ered, mondja, aki a másodlagos irodalmak másodlagosságát hangsúlyozta, és ez annyira megragadott, hogy a Husserl-könyvben, A mítosz és ráció határán-ban nem azért nincs alapos és oldalakon áthúzódó irodalomjegyzék, mert lusta és hanyag lettem volna odabiggyeszteni, hanem egész egyszerűen nem igazán olvastam ilyeneket. Fogtam Husserlt, elolvastam, aztán, némileg önhitten leírtam, mit gondolok róla. Azóta ez a rendetlenség még rendetlenebbé vált.

 

Lukács és a zsidóság, a zsidóságom állandó, nyugtalanító kísérteteim, minduntalan zaklatnak, teszi hozzá, és mindenből az is kitűnik, hogy Vajda számára nem csupán elméleti-szellemi ellenállásokként merülnek fel a gondolkozás tereptárgyai, hanem lelki nehézségekként, amelyekre, tudja, végső választ soha nem találhat. Könyvében több helyütt Jaspers és Hannah Arendt levélváltásának egy szekvenciáját idézi: „Hogy mi az, hogy valaki zsidó, az világosabbnak tűnik a számomra, mint az, hogy mi, ha valaki német. A zsidóság nem más mint a bibliai vallás és az isteneszme, valamint a szövetség eszméje: ezek nélkül, nekem úgy tűnik föl, a zsidó megszűnik zsidó lenni.” – így Jaspers. „Ami meg zsidókat illeti: Magának mindabban, amit állit, történelmileg igaza van. Ennek ellenére fennáll az a tény, hogy számos zsidó, hozzám hasonlóan, a vallás szempontjából teljesen független a zsidóságtól és mégis zsidó.” – válaszolja Arendt.

 

Lukácshoz való viszonya hasonlóképp végigkíséri az egykori tanítvány életét; ezúttal a ljubljankai kihallgatások jegyzőkönyvéről irt a vallomásosság akcentusait vállaló töprengést a Vajda szerint a 30-as évekig szubjektive kompromisszumot nem vállaló filozófusról, aki a vallatások alatt arról is tanúbizonyságot tett, hogy belülről ismeri a mozgalom logikáját; sem társait nem árulta el, de semmiféle, a kémkedésre vonatkozó  vádiratot nem irt alá, tudván, azzal halálos ítéletét is érvényesítené legott. Ehhez az íráshoz zárkózik fel a másik Lukács-esszé, amely egy méltatlanul elfeledett, ifjúkori szöveggel néz szembe; az istennel leszámolt világ etikai problémáival; egyéni felelősség és közösség drámátlanított drámájával.

 

A vallomásosság jegyében arra is fény derül, hogy Vajda végelemzésben jó tanárnak láthatja magát, amennyiben tanítványaiból nem lettek rajongók, épp ellenkezőleg, vitában edzett, szuverén szellemek, és ennél nagyobb eredményt oktató nem érhet el. Vajda most úgy látja, ez az utolsó filozófiai könyve, a továbbiakban ilyen-olyan felkéréseknek szívesen eleget tesz, de nagyobb, összefoglaló jellegű munkára nem készül. Amihez a helyszínelő csak annyit tehet hozzá, amit Ottlik mondott az igazi írókról: nem feltétlenül az írás teszi őket azzá, amik. Vajda esetében a tudat, hogy itt gondolkozik közöttünk, mégis ad némi, pislákoló reményt, hogy kérdezni, mindenre és mindenkire, minden és mindenki dacára - érdemes.