1.

Úgy ébredek mint egy rovar, de ezt senki nem veszi észre. Összetett szememmel figyelem az eseményeket, darabosan, de legalább gyorsan.

 

2.

A koradélutáni parkban szétszóródva, gondterhelt arcú fiatalok sétálnak. Megállítok egyet, és kérdőre vonom: olyan nehéz feladatot kaptak a költői szemináriumon, hogy majdnem elsírja magát. Kedvenc nagyregényüket kell haiku-formában újraírni. Persze nem könnyebb a dolga a prózásoknak sem, náluk meg egy direkt rossz novellát kellene összehozni másnapra. Namost, ha ez valakinek könnyen megy, az jót, vagy rosszat jelent?

 

3.

Az ebéd után újra Schein Gáboré a terep, ma az a kérdés, hogy milyen kritikusi szerepek alakultak ki a rendszerváltástól máig. Szóval, hogy vannak-e egyáltalán szerepek, vagy legalább szerep-lehetőségek? Hogy létezik-e még az úgynevezett szabadállású értelmiségi? Ha jól emlékszem a men of letters közép-európai kiadását már Radnóti tanár úr elbúcsúztatta A piknikben, ahogy tavaly ugyanebben a könyvtárszobában Margócsy István is, és az a helyzet, hogy ma sem hallunk semmi bíztatót felőle.

            Schein szerint, miután a szocializmusban kialakult szerepek megszűntek a kilencvenes évekre, a független kritikusok az egyetemek felé fordultak, de persze nem jutott mindenkinek katedra, ahogy azt például a következő generáció kénytelen volt a saját bőrén megtapasztalni. Így valamiféle kényszerpályára került ez a szakma: kompromisszumokba, mellékes munkákba, apróságokba volt kénytelen beleölni az erejét.

            Pedig ha lenne napi kritika, ha a napilapokat érdekelné az irodalom, ez az elszegényedés is megállítható lenne. Talán. De nincs napi kritika, és valószínűleg nem is lesz. A napilapoknak ugyanis láthatóan se kedvük, se energiájuk nincs arra, hogy saját olvasóikat érdekeltté tegyék a kortárs szépirodalomban. Persze természetes is ez a folyamat, ha azt nézzük, hogy a nyomtatott sajtót mennyire háttérbe szorította mára az elektronikus. A tévék, rádiók meg még kevésbé nyitottak az irodalom iránt, mint a napilapok. Megoldás lehetne például az internet is sok mindenre, de ott még nem alakultak ki igazán mérvadó fórumok, ami van, az vagy gyorsan kimúlik, vagy elbulvárosodik, vagy egyszerűen nincs benne elég szellemi kapacitás. Egyelőre. És különben is, tisztelet a kivételnek. Ezeket itt a végén már persze én teszem hozzá magamban, meg egy-két hozzászóló nyilvánosan. Kár, hogy nincs túl sok idő vitázni. Azt mindenesetre még érdemes lehet megemlíteni, hogy ha a rengeteg nyomtatott folyóirat egy része helyett az állami támogatást mondjuk webes irodalmi, kritikai portálok nyerhetnék el (most is lehet persze pályázni, de csak egy-két portálnak van igazi esélye nyerni, és azoknak is jóval kevesebb pénzt, mint a hagyományos lapoknak), talán a kritika mai lomhasága és bizonyos szintű unalma helyén kialakulhatna egy frissebb párbeszéd is. Vagy ki tudja?

 

4.

Különben ritkán iszom kávét leveses csészéből, de itt kénytelen vagyok.

 

5.

Közben elterjed, hogy ma foci lesz, de nincs nagy felbolydulás a hírre. Este aztán hallom is, ahogy a borozóban az idősb kollégák az új generációt szapulják: ezek már elfajzottak, focizni sem szeretnek! Ehhez most nem is tennék hozzá semmit.

 

6.

Késő délutántól a nőké a szerep: előbb a női kritikáról esik szó, Darabos Enikő, Horváth Györgyi és Menyhért Anna részvételével. Majd a feminista és a nem-feminista női irodalom különbségeiről, a férfi diskurzusokról és még sok egyéb nyalánkságról. Beszélgetésüket Lóránd Zsófi vezeti. Most nincsenek nagy indulatok, és a közhelyek is csak a hátsó sorokba kaptak helyet. Néha kicsit akadozó, de értelmes társalgás folyik a színpadon. Egyesek látni vélik Forgács Zsuzsát, ahogy a teraszról leskelődik, és maga elé motyog mérgesen, de erre sincs bizonyíték. A nap poénja viszont biztosan Menyhért Annáé. Tokajból hozta, illetve a netről. Egy férfi naplóíró online beszámolójában a költőnő felolvasásáról készült kép alá a következő feliratot biggyesztette: „Menyhért Anna, nyaklánc, fülbevaló, versek”. Ez a sorrend: nyaklánc, fülbevaló, versek! Macsó beszély. Én kérek elnézést!

 

7.

Az este fénypontja: Takács Zsuzsa. Nyugodtan és szépen beszél, nyugodt és szép. Györe Gabi pedig okosan kérdez, és nem akar mindenáron szerepelni, csak akkor szól közbe, ha muszáj, mégis kézben tartja a műsort. Otthonos a hangulat, pedig nyomasztó is lehetne: az élet nagy dolgairól esik szó, ami így kimondva röhejes, mégsem nyomja el a lényeget a pátosz nagy hasa.

            Számomra a legmaradandóbb pillanat az, amikor Takács egy súlyosan beteg ismerőséről beszél: résztvevően megérintette a vállát egyszer, de rájött, hogy hibázott, a szenvedőre terhelte saját együttérzését. Ez így milyen tiszta gondolat! Nyolc után alig elviselhető.

 

8.

Sajnos a Nőerőmű koncertjét ki kell hagynom, de új szobatársam, Sopotnik Zoli megnyugtat: be lehet őket fogni rádión is, persze csak házon belül. Már hallom is, ahogy megszólal a zene, aztán halkulni kezd, mint egy süllyedő autó rádiója: a kormányra dőlve alszom. Vagy az is lehet, hogy egy vendéglő felé sétálok.