A fordítóház Balatonfüreden, a Petőfi Sándor utca 36-os számú házban kapott helyet. A ház egykor Lipták Gábor tulajdona volt, akit 2007-ben 'Balatonfüred városáért' posztumusz díjban részesítettek. Hogyan kezdődött? Hogyan került a fordítóház a Magyar Fordítóház Alapítvány tulajdonába, s elkészülte után hogyan sikerült elérni a fordítókat, értesíteni őket a lehetőségről?

 

A környéken még mindig csak Lipták ház néven ismert hangulatos villa nincs a Magyar Fordítóház Alapítvány tulajdonában. Lipták Gábor ugyanis a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK) jogelődjére, a Művészeti Alapra hagyta némi nyugdíj-kiegészítés fejében még a nyolcvanas években. Az volt a kikötése, hogy csak irodalmi célra lehet használni a házát. Ugyanis ő is irodalmi szalont honosított meg ott már a háború után, és bizonyára lehetett valami integráló erő benne, mert Déry, Illyés, Németh László, Pilinszky, Keresztury, Szabó Lőrinc, Örkény, Karinthy Ferenc éppúgy gyakori hétvégi vendég volt ott, mint Borsos Miklós, Egry, Szőnyi, Ferenczy Béni, olykor Amerigo Tot. Az akkori Írószövetség is őt mutogatta a francia és a kínai delegációknak. Mint nemrégen megtudtam, közben a hatóság is dolgozott: besúgókat épített be az illusztris társaságba, az évek során összesen hatot. Ez utóbbi nem lehetett könnyű, a magas szellemi színvonal okán. Lipták Gábor ebben a társaságban aztán íróvá cseperedett: helytörténeti munkákat, meséket írt, legendákat örökített meg, élete végén pedig Nyitott kapu címmel megírta saját irodalmi szalonjának a történetét. Halála után tíz évig állt üresen a ház, omladozott, beázott, benőtte a gaz. A József Attila Kör megalapította az alapítványunkat, elkezdtünk helyet keresni, így jutottunk el a JAK akkori elnökével, Károlyi Csabával a házba, amelybe csöpögött a hólé. Megtetszett, főleg a mérete és a hangulata miatt. Amikor közölték, hogy rendbehozatala többe fog kerülni húsz milliónál, picit megszédültem. De két év alatt meglett a pénz: előbb egy holland alapítvány, majd a Pro Helvetia ajánlott fel jelentős összeget, szerencsére azzal a feltétellel, hogy a magyar államnak is részt kell vennie benne. Ez is meglett nehezen: éppen akkor mondtak igent a frankfurti könyvvásáron való hangsúlyos magyar szereplésre is, a fordítóház terve pedig beleillet abba. Balatonfüred és Veszprém megye vezetése is hozzátett valamit: 1997 nyarán kezemben volt a ház kulcsa. Ettől is megszédültem kicsit: mit kezdek én ezzel. A MAK-kal kötött szerződésünk bérleti szerződés, annyi évre szól, ahány milliót belefektettünk, lefelé kerekítve 20 évig a miénk. Ez a húsz év ráadásul csak a tetőtér beépítése után, 2003-ban kezdődött el, és ez utóbbi munka is több mint tíz millióba került. Egy időre tehát ez rendezve van, illetve lesz.

 

A felújított Lipták ház

 

     A fél évig tartó felújítás idején én már levelezni kezdtem a fordítókkal (ebben az időben még minden levelet hagyományos írógéppel kellett írjam). Sokukat ismertem, hiszen akkor már vagy tíz éve jártam a JAK nyári fordítótáborába. De a jó hír magától is gyorsan terjedt. Az első – bolgár – fordító után jöttek a többiek, nyáron már Spanyolországból is az azóta elhunyt Xantus Judit. De hamarosan feltűnt, hogy bizonyos nyelvek nincsenek megfelelően reprezentálva, nem jöttek cseh, francia, lengyel, finn, szlovák fordítók. Ezekbe az országokba aztán kiküldtem egyfős delegációmat, és az ottani magyar kulturális intézetek által összehívott fordítók és kiadók előtt dicsérni kezdtem magunkat - többnyire eredménnyel.

 

A magyarról idegen nyelvre történő műfordításra fordítható éves keret nemzetközi viszonylatban elhanyagolható mértékű, ezt a Magyar Könyv Alapítvány kezeli. Mekkora az állami és a magántámogatás aránya a Fordítóház fenntartási költségeiben, a Magyar Fordítóház Alapítvány milyen tevékenységet folytat még a balatonfüredi Magyar Fordítóház fenntartásán kívül, hogy a költségeket fedezni tudja?

 

A Magyar Könyvalapítvány a külföldi kiadóknak nyújt némi pénztámogatást, ami nagyon fontos, hiszen sok kiadó csak ezzel a kiegészítéssel vállalja egy magyar könyv kiadását. Nézetem szerint ezt az összeget legalább meg kellene háromszorozni, és még mindig nem érnénk utol néhány szomszédos ország hasonló célú kiadását. Általában elmondható, hogy rettenetes károkat okoz a kultúra és azon belül különösen az irodalom ilyen fokú lenézése. Ez egyértelműen a Kádár-rendszer öröksége. Szívesen felfedeznék egy olyan kormányt a közelemben, amely le akar ezzel a csúf hagyománnyal számolni. Legalább olyan fokú nagyvonalúságra volna szükség, mint amelyet hamarosan a képzőművészek élvezhetnek: az építési költség bizonyos százalékát műalkotásra kell fordítani! A Fordítóház pedig a fordítóknak biztosítja a nyugalmas, jó munka feltételeit -, itt is érezzük azt a hamis magyarországi felfogást, hogy az írónak, fordítónak elég egy darab papír.

     A napokban rendezett sajtókonferenciára hozta a minisztérium képviselője a jó hírt, hogy a korábbi három helyett évente 5 milliót szán a ház fenntartására. Ez nagyon jó hír, köszönjük is, végre megvalósítható a régen esedékes béremelés: a házban dolgozó mindenhez értő, de főleg a vendégek irányába sok empátiát mutató gondnoknő, Bocsor Zsuzsa elfogadhatóbb bért kap. Balatonfüred városa 1,3 milliót, Veszprém megye közgyűlése 800 ezret ad. Ez utóbbiak is emelkedhetnének (korábban másfél milliót kaptunk mindkét helyről!), mint ahogy a közműköltségek is nagyon emelkednek. Különben víz-, villany- és gázfejadagokat kell bevezetnünk. Ez tehát a szigorúan vett fenntartási költségfedezet. Az NKA-nál programokra lehet pályázni, néha élünk is vele. Az Európai Unió Kultúra 2000 nevű pályázatán kétszer nyertünk (holland és francia fordítóházakkal közösen), legutóbb azonban nem, 2008 tehát nem lesz olyan jó év. Ami legfontosabb a ház üzemelésén túl: a vendégek fordítói támogatással való megkínálása; ez évente jelentős összeg, a MASZRE-nál (Magyar Szak- és szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete) pályázzuk meg. Örültem, hogy Bitó László éppen orosz kézikönyvek beszerzésével kezdte támogatását. Csonka Zoltánné minden évben ad egy ösztöndíjat román fordítóknak. Egyszóval nem kis munkába telik a pénzek biztosítása, hogy ne kelljen este tízkor villanyt oltani és tudjunk támogatást adni a fordítóknak.

 

 Vjacseszlav Szereda, Alföldy Mari és Oxana Yakimenko

 

A Fordítóház ösztöndíjaira, az itteni munkára pályázni lehet: hány pályázat érkezett be az elmúlt években, érzékelhető-e a pályázási kedv növekedése az ismertség növekedésével?

 

Általában elmondható, hogy évente 40-50 vendég van a házban. Ahhoz, hogy valaki a Fordítóházban dolgozhasson, pályázatot kell írnia. Ennek leglényegesebb eleme a kiadójával kötött szerződése. Ez utóbbi biztosítja ugyanis, hogy mindazért a jóért, amit a házban kap, cserébe letesz egy könyvet a saját nyelvén. Mi az a sok jó, amit nyújtunk? Hát elsősorban a magyar nyelvi környezet, ez fordítónak elengedhetetlen. Aztán a nyugalom; általános tapasztalat, maguk a fordítók mondják, hogy háromszor annyit tudnak a Fordítóházban dolgozni, mint otthon. És persze találkozhat a szerzővel, ami gyakran megtörténik. Az utóbbi években már hónapokkal előtte szobát kell „foglalni”, ha valaki adott kedvenc idejében, vagy a számára lehetséges időben akar a házba jönni. A ház iránti érdeklődés nem is annyira ismertségünk növekedésével nőtt, hiszen már az első évektől minden lehetséges módon igyekeztünk hírt adni magunkról: a külföldi magyar intézetek, tanszékek, kiadók segítségével, az internettel és rengeteg levelezéssel. Ha bárhol olyan fordítóról hallok vagy olvasok, aki még nem járt nálunk, megszerzem a címét és elküldöm neki a hírlevelünket. Ennél is fontosabb, hogy mi magunk tevékenyen részt veszünk újabb fordítógenerációk nevelésében: újabban évente már 6-7 fordítószemináriumot szervezünk egy-egy nyelvhez kapcsolódva. Tavaly finnek, olaszok, spanyolok, franciák, észtek, horvátok, szlovákok voltak egy-egy hétre a házban. Tapasztalt fordítók és előadók segítik a munkájukat, általában már egy otthoni fordítói verseny során választják ki azt a 4-6 fiatalt, aki jöhet. Az itteni munkájuk aztán vagy a mi honlapunkon vagy a hazájukban jelenik meg egy folyóiratban vagy a rádióban, interneten vagy könyv formában, mint például a tavaly befejezett olasz Szabó Lőrinc-kötet hamarosan Rómában. Volt olyan szemináriumi résztvevő, aki már azon a héten megkapta egy Esterházy-könyv spanyolra fordításának feladatát. A szemináriumok résztvevői hozzáadódnak az előbb említett 40-50-es számhoz.

 

Mit kapnak a házba érkező műfordítók, milyen technikai feltételek közé érkeznek, hogyan dolgoznak, meddig maradhatnak?

 

Kezdettől az volt a cél, hogy a fordítóház szolgáltatásai lehetőleg ugyanolyanok vagy jobbak legyenek, mint ami a fordítóknak otthon rendelkezésükre áll. Mindig is volt tehát számítógép, két éve pedig már minden gépen van internetcsatlakozás. Fénymásolás, fax, nyomtatási lehetőség, ez természetes. Hat szoba van, mindegyik önálló, fürdőszobával felszerelve. Van konyha és étkező, következésképp nagy közös vacsorák is vannak, nemzeti eledelekkel. A vendégek az ösztöndíjból maguk látják el magukat. A fordító elég kreatív fajta, vagy főz magának, vagy elmegy enni a városba. A hangulat – képzelhetni – általában jó, ugyanakkor mindenkinek megvan a lehetősége, hogy a munkára visszavonuljon. Jelenleg egy német fordító ötkor fejezi be a munkáját – reggel; van aki akkor kel. A legfontosabb a szabadság és a nyugalom. Mindamellett magam is megdöbbenek néha, hogy egy ártatlannak induló vacsorából kétórás szakmai beszélgetés kerekedik – persze magyarul, mint legutóbb ősszel tapasztaltam. Az ott tartózkodás a munka terjedelmével arányos, és függ a fordító itt tölthető szabadidejétől, általában 10 és 60 nap között mozog.

 

Avi Dekel 2003-ban volt a Fordítóház vendége

 

Tíz év alatt rengeteg kortárs és korábbi magyar irodalmi művet fordítottak a Fordítóházban. Hány országból érkeztek a fordítók a házba az elmúlt évtizedben?

 

Kb. 24 országból jöttek, és legtöbben bolgárra, oroszra, szerbre, románra fordítottak. Indiai vendégünk is van, talán a japán is felgyógyul betegségéből és megint jöhet, kínai azért  nem volt, mert nem kapott vízumot, brazil és amerikai is volt. De megfoghatatlan, miért nem jött még görög, lett, litván, portugál, belga, albán, ír, luxemburgi, lichtensteini.

 

Iwasaki Etsuko japán fordító is 2003-ban járt itt 

 

A Lipták házban rendszeresen helyet kapnak egyéni kiállítások, s állandó képzőművészeti gyűjteménye is van. Ennek darabjait ki, mikor válogatta, hogyan sikerült összeszedni őket? Fontosnak tartják-e a kortárs művészet minél szélesebb körű megismertetését a hazánkba érkező műfordítók körében, s milyen eszközökkel tudják ezt elősegíteni?

 

Nem szeretem a szakbarbárokat és az üres falakat. Megkértem kortárs festőket és szobrászokat, adjanak kölcsön egy évre egy képet. Mindenki adott. Aztán van, aki évenként cseréli, van, aki még nem cserélte. Persze minden évben írok nekik: akarják-e vinni, vagy maradhat még. Aztán megkértem Jerger Krisztinát kiállítás rendezőnek vagy kurátornak, évekig csinálta, szívességből, ahogy most Kovalovszky Márta is így csinálja. Mostanra talán negyven művész műve is jelen van Banga Ferenctől Kemény Györgyig és Turcsány Villőig, még sosem számoltam az adományozókat. A művekre viszont annál jobban vigyázunk. Van olyan mű, amelyiket valamelyik szobában a fordító legszívesebben megfordítana, ne is lássa. Az már siker, mert észrevette. Kétévente a helyi gimnázium felsőéveseinek rendezünk egy tárlatvezetést, hogy a helybeliek is örüljenek a gyűjteménynek. Legutóbb Kovalovszky Márta bűvölte el őket (meg engem). Hogy milyen darabok kerülnek oda, azt nagyjából a művészre bízom: amit ad. Ő meg kicsit rám is: válogathatok kettő-három közül, néha az egész műteremből. Azt szeretném, ha valamelyik gazdag gyűjtő, mondjuk Kovács Gábor megvenné az egészet – nekünk. Kapna egy dicsőségtáblát! Az egyéni tárlat meg úgy jött létre, hogy legyen egy kicsit valaki kiemelve is. Hogy ki lesz az, azt Mártára bízom. Tavaly Szikora Tamásnak volt nagy sikere a képeivel. A garden partyra hívunk komolyzenészeket, és még komolyabb bár-zenét (Darvas Feri). Ugyanerre az alkalomra terveztem az egyik legjobb színházat meghívni, csak mert kedvelem őket. A hely tetszik nekik, idén viszont nem jó a mi fix időpontunk a könyvhét utáni hétvégén. De mindez csak afféle szórakozás, mert amúgy egész évben mindenki ül és dolgozik.

 

Tatjana Voronkina 2005-ben a könyvtárban 

 

A Fordítóház saját könyvtárral rendelkezik, mely az ide érkező műfordítók igényeit szolgálja. Hány kötete van a könyvtárnak, van-e bármilyen megegyezés a kötelespéldányokra vonatkozóan, kapnak-e példányokat esetleg ajándékkönyveket a kiadóktól? Ha nem, mekkora összeget tud a könyvtárfejlesztésre, könyvek beszerzésére fordítani az Alapítvány?

 

Egy időben próbálkoztam azzal, hogy kiadókat győzködjek: adjanak könyveket. De nem jó, mert sokkal több fáradság kiadói raktárakba járni, meg úgysem kell tőlük minden. Vásárolni egyszerűbb. Azért felajánlásokat nem utasítunk vissza (pl. a Jelenkortól). Most közel négyezer kötetünk van. Egyik része magyar kézikönyvek, mindenféle, a szótáraktól a vízinövények vagy a táncművészet lexikonáig – egy fordítónak mindenhez értenie kell, de ahhoz mindenképpen, hogy hol találja meg az adott kifejezést. A másik rész a sok egynyelvű kézikönyv. Ezeket vagy mi szerezzük be, vagy kapjuk. Adott már több láda könyvet a német nagykövetség, a spanyol követség, de nem kevésbé vagyunk hálásak egy szlovák nyelvű bibliáért, egy török szinonimaszótárért, amelyeket nekünk ajándékoznak a fordítók. Alapvetően persze vásárolunk. Évente legalább 600 ezer forint szükséges ilyen célra. Van, hogy megvan ez az összeg, van, hogy nincs. Hogy a könyvtár leginkább megfeleljen használóik igényeinek, minden vendégnek érkezéskor adunk egy űrlapot: Milyen könyvet hiányolsz a házban? kérdéssel – mondják meg ők, mire volna szükségük. Volt egyszer egy cseh fiatalember, aki jobbnál jobb könyveket vett a könyvtár számára, amit mi örömmel kifizettünk. Aztán tavaly jött Karol Wlachowský szlovák fordító, és egymás után veszi a fontosabbnál fontosabb szlovák kézikönyveket, s közben odasúgja: nem lehet, hogy a cseheknek jobb könyveik legyenek, mint a szlovákoknak… Legnagyobb számban természetesen magyar irodalmi művek vannak, ezeket magam vásárolom, igyekszem lépést tartani, válogatni, jókat venni. A lényeg, hogy a könyvtár is vonzó legyen: a fordító megtalálja, mit szeretne legközelebb a házban fordítani. Honlapunkon is szerepel a felhívás: felajánlásokat könyvek, ösztöndíjak tekintetében szívesen elfogadunk.

 

Ana Scarlat, Naciye Güngörmüs, Xantus Judit, Menyhért Anna,

Danilo Zoltán, Annamaria Pop, Edvin Hiedel - 2002

 

Rendszeresek a fiatalok számára szervezett fordító-szemináriumok, melyeken egy-egy tanár vezetésével fordítanak egy kiválasztott művet az ide érkező műfordítók, vagy fordító-tanulók. Hogyan jönnek létre az ilyen jellegű rendezvények? Kik támogatják a fordítóműhelyek munkáját?

 

Ezeket a szemináriumokat egy-egy nyelvre koncentráljuk. Legelőször volt egy francia hét, Kassai György professzor vezetésével. Azért hívtam őket, mert addig még francia fordító nem járt a házban. Ezt a lehetőséget megirigyelték a spanyolok, nevezetesen Xantus Judit, ő kezdte a spanyol szemináriumok sorát. Hívnak előadókat, kiadói embereket, eljött például egy spanyol kiadói szerkesztő, és látta, milyen jó munka folyik ott, van tehát mire alapozni a magyar könyvek kiadását. Tavaly már annyi fordítói műhely volt, hogy nehéz nekik a naptárban helyet találni, hiszen ilyenkor teljesen övék a ház, amit nagyon szeretnek (én csak az elején meg a végén odautazom, hogy megismerjem őket, meg a munkájukat). Nagyon aktívak a horvátok a zágrábi egyetemről, Franciska Curkovic-Major, a finnek jyväskyläből Tuomo Lahdelma vezetésével (két éve a házban készült munkájuk, mely Mészöly novelláiból válogat, most jelent meg), ugyancsak az olaszok, észtek, szlovákok. Ha egy ilyen csoportból 1-2 profi fordító lesz, az nagyon jó eredmény. A Balassi Intézetben folyó műfordítóképzés tíz diákját is minden januárban leviszem egy hétre. Ennek a társaságnak a fele biztosan eljut a publikálásig. Ők ugyanúgy ösztöndíjat kapnak, mint a „felnőtt” fordítók, tehát a plusz költségeket a MASZRE vagy az NKA támogatja.

 

Tíz éve dolgozik a Fordítóházban. Van-e olyan fordított könyv, olyan fordító, olyan esemény, a mely különösen emlékezetes az Ön számára? Mire a legbüszkébb?

 

A balatonfüredi fordítóház az egyetlen Közép-Kelet-Európában, és sem a szakmai munkát, sem a felszerelését tekintve nem kell szégyenkeznie nyugat-európai társai mellett (tapasztaltam ezt, amikor múlt évben idejött a többi ház vezetője, hogy egyesületünk évi rendes összejövetelét ezúttal a füredi házban tartsuk). Annak is örülök, hogy még egyszer sem kellett azt írnom egy pályázónak: anyagiak miatt nem tudjuk fogadni. Ez dicsérje a támogatókat. Emögött persze sok munka van, ráadásul ez nem is a fő foglalkozásom, csak éppen belebonyolódtam… Örülök továbbá annak, ha a fordítók mellett néha magam is tudok ott dolgozni néhány napra. Írás után aztán belefér egy kis sövénynyírás. Jó a hangulat, de ha véletlenül nem és én Füreden vagyok, akkor elmegyek velük enni vagy inni, vagy együtt főzünk. Olykor látom, hogy nem tudják eléggé forgatni a különböző szakkönyveket. Ilyenkor kapnak egy kétoldalas kvízt: melyik könyvben (nem az interneten) találod meg a következő szavakat? Ritka gyors, mégis jellemző eset volt, hogy egyszer februárban ajánlottam Kovacsics Ádámnak Bartis Attila akkor legsikeresebb regényét, nyáron lefordította spanyolra, év végén pedig már megjelent. 2005-ben a házban fejezték be az orosz fordítók az új József Attila-kötetet és tartottak a városi könyvtárban egy olvasó-találkozót. Engem lenyűgözött, hogy oroszokat hallgathatok JA költészetéről beszélni. De előfordult, hogy valami építkezéssel tévesztettek össze bennünket, és rendőrök és munkaügyi kommandósok szállták meg a házat és egy napon át vegzálták „feketemunkásainkat”. Pomogáts Béla belügyminiszteri vizsgálatot kezdeményezett, a városvezetés mindenkitől példásan elnézést kért, azóta állandó „Schutzpassunk” van a rendőrkapitánytól. Az jó, hogy ahogy a kezdetekben, most is vannak önkéntes támogatóink, segítőink, 1 %-os felajánlóink, a vendégektől pedig általában megkérdezzük, vannak-e további kívánságaik.

 

Hír a 10 éves Műfordítóházról a literán