hirdetés

Nyüszítő boldogságkeresés

2011. március 9.
Bíró Krisztával a Thália Színház Arizona Stúdiójában látható NőNyugat kiötlőjével és megálomodójával az előadás történetéről, a szöveg- és szereplőválogatás titkairól és persze a Nyugat női mezőnyéről beszélgettünk.
hirdetés

A NőNyugat igazán szép „találmány”, honnan, milyen nyomok alapján indultál el? Tudatosan, egy bizonyos elképzelés szerint építkeztél, vagy az érdeklődésedből adódó olvasmányok kezdték szerkeszteni az estet?

A „találmány” nem egészen sajátom. 2008-ban a Nyugat századik születésnapjára készült egy színházi est az Örkényben, Mácsai Pál rendezte, Réz Pál és Várady Szabolcs voltak az anyag válogatói. Az az este inkább szellemtörténeti szempontból vizsgálta a Nyugat „sztoriját”, jelentőségét, hatását. És nem volt benne egyetlen nő sem. Ezen nem csak én, de rajtam kívül még néhányan – nem csak nők - elámultunk a társulatban, és hiányérzetünknek adtunk hangot. A bemutató után három hónappal, amikorra már bennem körvonalazódni kezdett, hogy valamit kezdenem kellene ezekkel az asszonyokkal, Mácsai Pál felhívott, hogy nem volna-e kedvem összerakni egy színházi estét a hiányolt nőkből. Vagyis összetalálkoztunk. De őszintén szólva akkoriban még nem tudtam, mi lesz, mi lehet ebből.

Beszélnél  azokról a meghatározó könyvekről, amelyek elindítottak a darab irányába?

Valóban, az utóbbi években sorra jelennek meg az elfeledett nyugatos, Nyugat körüli nők munkái, monográfiái. Harmos Ilonát újra lehet olvasni, és természetesen kihagyhatatlan szekunder irodalomként Borgos Anna könyve a három legismertebb feleségről. Meg ott volt Török Sophie, a maga rejtélyességével, és nem sorolom, hosszú. Igen, ezeket korábban, vagy ezekben az időkben nagy szenvedéllyel olvastam. És, bár nekem sokkal kisebbnek tűnik az a szakadék, amely a kánon szerint a nők és a nagyvad férfiak között tátong, mégiscsak a sorsuk ragadott magával, nem kizárólag az életműveik. A nyüszítő boldogságkeresés, ennek lehetetlensége, az „asszony vagyok, de nem csupán az” dilemmája. Ahogyan meg akarták határozni magukat, nemcsak feleségként, hanem emberként, önálló egzisztenciaként is. Nem szükséges elkötelezett egyenjogi harcosnak lenni ahhoz, hogy megszeresse az ember ezeket a nőket, illetve a történetüket. Számomra nagyon fontos volt a történet, az ahogyan alakul az életük, ahogyan szerelmesek lesznek, csalódnak, viszonyokat kezdenek, csalnak, megcsalatnak, gyereket szülnek, vagy nem szülnek, eltemetik a férjeiket és valahogyan tovább léteznek. Meg ott vannak ezek a görög tragédiára hajazó öngyilkosságok is. És, naná, hárman is színésznőből lettek háziasszonyok, és az egyik még írt is, vagyis ezek a merőben önző és személyes szempontok is vezéreltek.

Szereplőkre válogattad a műsort, vagy a művek adták ki, hogy kik kerülnek be a darabba?

Fontos volt a nyugatos kötődés, akár az ouvre, akár a társ felől. De egy idő után egyszerűen terjedelmi szempontok is beléptek, így sokan kimaradtak, bármennyire fájlaltam. Az eredeti anyag tizenkettes betűmérettel volt százhúsz A4es oldal. Ez egy olyan hat-hét órás maratont eredményezett volna. Kimaradt Krúdy három nagy kapcsolata. Hatvany, Füst, Balázs Béla, Szabó Lőrinc csak érintőlegesen fértek bele. És ott van még Lesznai Anna, valamint a többi Nyugatban publikáló írónő. Van anyag szépen, persze. De ez most ennyi.

A szereplők milyen természetességgel találták meg karakterüket? Egyáltalán; ez a színészi feladat, melyet párhuzamos monológok dominálnak, a szereplők egy padon végig egymás mellett ülnek, stb.,  milyen fokon jelent más színészi munkát, mint egy hagyományosabb drámai játékban?

A szereplők karaktere éppen úgy alakult, mint bármely más próbafolyamatban, tulajdonképpen ugyanazt a megfejtési útvonalat jártuk be közösen. Viszont nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez nem fikció. Mindannyian szorgalmasan utána olvastunk, fényképeket néztünk, gondolkodtunk. Vagyis dolgoztunk, mégpedig jól. Az egyik legnagyobb örömöm éppen az volt, hogy nem csak engem ragadott magával ez az egész. Végül persze ezek a karakterek valójában a mieink is lettek, a mi személyiségünkön szűrődik át az, amit az előbb dokumentumnak neveztem. És az is roppant fontos, hogy mindannyian megtaláltuk mindegyik karakterben azt, amitől nagyon személyes lehet a vallomástétel őróluk, akik már nem élnek. Sajátunkká lettek, bemásztak a bőrünk alá.
Másfajta színészi munkát legfeljebb annyiban jelent, hogy nincs szünet, végig bent ülünk, és egy pillanatra sem lehet kiengedni. Ugyanakkor túl feszültnek sem szabad lenni, mert attól a néző megriadhat, és nem a sorsokra kezd figyelni, hanem a színésznő parájára. Hiszen karnyújtásnyira ülünk a nézőktől. Azt hiszem, ezt sikerült elkerülnünk. A görcsök, szorongások ledolgozódtak a próbákon, mostanra maradt az a finom izgalom, egyfajta „zizegés” belül, ami jót tesz az előadásnak.

A rendezés, Mácsai belépése a történetbe miként alakult; dramaturgia, színpadkép?


Mácsai az első perctől benne volt, hiszen ő kért fel, és lassacskán az is világossá vált, hogy ő fogja rendezni. Kronologikusan úgy nézett ki az ügy, hogy két évig dolgoztam magamban, és néha beszámoltam Palinak, aki tett egy-két megjegyzést. Persze rengeteget vitatkoztunk, de ez nem járt súlyos sérülésekkel, így formálódott az ügy. De alapvetően abban a két évben a magam főnöke voltam. Az utolsó fél évben hárman véglegesítettük a példányt: Mácsai Pál, én, és Ari-Nagy Barbara dramaturg. Az ő jelenléte különösen nagyszerű volt, nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyit köszönhet neki az anyag, és az előadás. Onnantól fogva, hogy a végső példányt kezdtük csinálni, illetve elkezdődtek a próbák, nekem át kellett lavírozni a „szerző” szerepéből a színésznőébe. A dolog színházi része teljes egészében Mácsai érdeme: ő választott díszlet-jelmeztervezőt Füzér Anni személyében, ő osztott szerepet, ő döntött úgy, hogy csak nők játsszanak, Kákonyi Árpád zeneszerzőt is ő kérte fel. Ez a rendes ügymenet egy színházban.

Milyen Nyugat-kép alakult ki benned ebből a perspektívából? Tekintve, hogy nemcsak a színháznak, hanem íróként az irodalomnak is szereplője vagy, mennyire látsz hasonlóságokat a mai élettel; azaz mennyire "aktuális" az előadás?


Hát, az aktualitását ugyanaz adja, mint bármely nagy történeté. Férfiak és nők egymásnak feszülése, a boldogság keresése, a tehetséges ember szörnyű-érthető önzése, az alkotás gyötrelme, az életben való részvétel kínlódásai.
Az én Nyugat-képem rettenetesen szubjektív, és ezt egyáltalán nem bánom. Nagyon megszerettem mindnyájukat, avval együtt, hogy időnként hörögtem, mennyire kicsinyesek és fafejűek. Azt nyilvánvalóan én is látom, hogy ez egy olyan fejezete a magyar kultúrának, ami valószínűleg megismételhetetlen. Ebben a formájában bizonyosan az. Ez nem azt jelenti, hogy előtte-utána-azóta ne születtek volna korszakos művek, mégis: ennyire egy helyhez, egy orgánumhoz, egy gondolathoz köthetően nem látok egyszerre ennyi jelentős alkotót.
Azt, hogy ennek mi köze, mennyiben hasonlít a mához, nos, azt nagyon nehéz megfogalmazni. Ha hasonlóságokat kezdek sorolni, az vagy személyeskedő, vagy nagyképű lesz. Nincs is kedvem hozzá. Érteni sem értek ehhez. Majd ötven-hatvan-száz év múlva talán lesz valaki, aki emléket csinál a mából, ő már lehet okosabb. Én „csak” élni és dolgozni szeretnék, amennyire tőlem telik.
 
 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.