„A lélek kiterjedt, de nem tud róla.” - írja Sigmund Freud egy ritkán idézett szövegtöredékben. Ezzel a mondattal Marno János költészetének is az elevenébe találunk. Nem a közepébe, hiszen ez a poétika azzal tüntet, hogy nem rendelkezik megnyugtató centrummal. Nincsenek konceptuális programok és/vagy tisztán elkülöníthető korszakok, csak a nyelv hipertrófiás elevensége van, amibe érzéki és fogalmi egyaránt beleomlik. Ebben az örvényben nincsen biztos tudás, vagy kiszámítható értelemkonstrukció, hiszen a lélek sem tud önmagáról, mert állandó eszméletvesztésben van, de ennek az éber-álomnak az eredménye nem hallgatás, hanem egy epileptikus logosz feltárulása, ami folyamatosan mondja a magáét magának: „Mintha csak / mennénk szembe magunkkal egy sétányon, / rázkódó öklünkkel a szánkban, vagy árva / ujjunk gyanánt, a nyelvünkbe pólyálva." (11. Eláruljuk.)  

Központ és identitás helyett tehát állandó (át)csúszások jellemzik ezt a lírát, melynek egyik legnagyobb érdeme, hogy „főcímre” semmi esély – miként ezt a termékeny hiányt az aktuális kötet ellencíme is jelzi. A semmi esélye versei sok szálon kötődnek a Nárcisz készül című előző könyvhöz, hiszen a Nárcisz-alakmás jelenléte az új szövegeket is meghatározza. Ikerkönyvekről is beszélhetünk tehát, bár ez a tükröződés inkább egyfajta búcsúzásként artikulálódik: „Nárcisznál a Szellem, mely hol benne / hol egy képmásában öltött testet, / vagy nyíltabban szólva: kétségbeesett, s most visszavonulna.” (13. Búcsúzóban) Nárcisz visszavonul a „koponyaűri akusztikából”, s ezzel a verstér is megváltozik – a koponya-lékelés mentén kitágul –, hiszen megjelenik Anna, aki tükörképként nem sajátítható el teljesen. Homályos tükör, melyből Nárcisz nem tisztán verődik vissza, hanem mindig piszkosan, ahogy a vers is csupán piszkozatként állhat meg Anna előtt, aki „szájunkba rágva fintorog” rajta. Hiszen a nő mindig olvassa és (ki)javítja Nárciszt, ezzel is jelezve, hogy közös viszonyuk nem írható szabadon, mert az Én-leírás az elbirtokolhatatlan Másikkal szemben létesül és bomlik egyszerre.

A semmi esélye egyfajta borderline beszélgetőkönyv. „Anna ott érti Nárciszt félre, ahol maga / is mindig kettészakad.” (161.) De Nárcisz sem csak Annáról beszél, hanem hozzá és általa, hiszen Anna nem örök, vagyis nem abszolútumszerű bizonyosság, mely legitimálná a beszélő lírai önélvezését. Annának egyszerűen nincs eleje, se vége. Nincs egy mitikus története, hanem történetei vannak, melyek családi mozaikokra törnek szét. Anna egy iterált idea. Nem lebeg égitestként a szöveg felett, hanem a vers mindig alkalmi megvalósulását szabályozza. Vagyis Anna egyfajta forma „mint tartalmaink / fojtogatója, melyet szóba hozva / szemgolyónk issza a levét.” (119.) A kötet rendre 12 soros versei is ezt az iterációnak, állandóan félrecsúszó ismétlésnek kitett   formaeszményt sugározzák. Mintha létezne egy „eredeti” 12 soros, s ennek a kezdetnek a visszakeresésére születnének a szövegek, de ahogy nincsen egy mitikus Anna, úgy ez az eredet-szöveg se létezik. Szerencsére, hiszen akkor nem lépne fel az a tartalmi légszomj, mely a beszéd állandó (újra)formálódásának oka.

Az új kötet 12 sorosainak van egy másik, az előbbivel összefüggő  jellegzetessége is, mégpedig az obszcenitásuk. Az obszcén eredeti értelemben mindazt jelenti, ami egy színpadon (szcénán) kívül helyezkedik el, vagyis azt, amit nem lehet bemutatni. A Marno-szövegek  lényegi karaktervonása kezdettől fogva az, hogy képesek színre vinni saját (meg)születésüket, artikulálódásuk tagolt-tagolatlan folyamatát, azt a tapasztalatot, hogy a vers mindenféle előzetes rögzítése a költői beszéd nyelvre utaltságának elárulása – korrumpálódási folyamat és ideológia. Míg azonban egyes hosszúversek amorf ködfelhőként vonszolták maguk „után” szétíródásukat, addig a marnoi kisforma jellegzetessége abban áll, hogy esélyt ad saját semmijének, mert bekebelezi megsemmisülését. Ez lenne a forma obszcenitása, ahogy állandóan tartalmazza azt, amit kitakar, vagyis úgy épít látszólag zárt struktúrát, hogy önnön hiányát is bemutatja. Tehát miközben a plaszticitás bűvöletében tartja az olvasót, önmagán kívül (is) van. Akár a lélek, ami mindig test is, de nem tud róla, ugyanakkor végig „érzi” más-létét, így önmaga balsejtelme lesz.

A semmi esélye az ilyen balsejtelmek és termékeny nem-tudások mentén szerveződik. A kísérteties elevenség berekeszthetetlen, mert Anna mindig átfordul Nárciszba és viszont, de „Nem kell a legrosszabbra gondolni azért; az / ember vedlik, másképpen, mint egy kígyó, / de vedlik valóban, ha sötétet lát.” (53., Nem kell) A 12 sorosok keltető ládáiban így fordul egymásba születés és visszaszületés, de, ami végső soron termelődik, az nem más, mint az idegenség, az ember önmagától különbözésének nyelvi hordaléka. Nárcisz és Anna emberpárja soha nem áll készen a világban, mert ebben a költészetben nincsen kész világ, csak obszcén forma, miközben a főcímre továbbra is, semmi esély.