hirdetés

Odaérek, de mire?

2017. április 23.

Az idő viszont fogy, előttem a fesztivál programja, érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa. Lemaradok, erről is lemaradok! Gondolatban nyitok is egy újabb listát, azon azt pipálgatom, hogy milyen programokra nem jutok már ki. – Szekeres Dóra hangulatjelentése a könyvfesztivál harmadik napjáról. 

hirdetés

A könyvfesztivál harmadik napján elmenekülök otthonról – nyomaszt a rengeteg tennivalóm, el vagyok maradva egy sor határidővel, számos másik pedig már előre nyomaszt. Döntök: bemegyek az irodába, ott aztán magamra zárom az ajtót és élvezem a csendet, aztán persze bekapcsolom a gépet és nekikezdek a favágásnak. Jól haladok, felborzolt idegeimet simogatja a kipipált feladatok egyre növekvő listája, és csak félóránként dönt le a lelkiismeret-furdalás, hogy nem otthon kergetem a náthás, de a szokottnál is élénkebb kisfiamat.

Az idő viszont fogy, előttem a fesztivál programja, érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa. Lemaradok, erről is lemaradok! Gondolatban nyitok is egy újabb listát, azon azt pipálgatom, hogy milyen programokra nem jutok már ki. Aztán azzal nyugtatom magam, hogy csak öt percre van a Millenáris, gyorsan odaérek…, odaérek, de mire?

Fotók: Kiss Norbert

Kint vagyok. Próbálok sétálgatni, de ilyesmit szombaton nem lehet, sodor magával a tömeg. Mindenki dedikál, mindenki vásárol, mindenki siet valahova. Kicsit hiányzik a csendes iroda. Felmenekülök a Líracsúcs színpadához, furcsán nosztalgikus, hogy hosszú éveken át itt volt a Litera standja és kitelepült szerkesztőségünk. Most pedig tömegek állnak itt is, mind Varró Dánielt hallgatva és dedikálásra várva. Fél órával később teljes erőből egymásnak megyünk a szerző legkisebb gyerekével, aki a kétévesek külvilágról mit sem tudó, boldog tudatlanságával rohan felém, én pedig megszokva, hogy órák óta a hasonló korú gyerekem nélkül mozgok ide-oda a világban, egy pillanatig nem nézek lefelé, ütközünk, nevetünk, én sűrűn bocsánatokat kérek.

Egyszer csak a Láthatatlan kiállítás díszleteiben találom magam, megörülök, mikor meglátom, hogy itt van a Supka Géza terem is, ahol egy sokak számára láthatatlan világról tudósító, furcsa-vicces könyv bemutatója zajlik épp. Pál Dániel Levente Az Úr Nyolcadik kerülete című kötetét még mindig nem tudom hová tenni, egyrészt tetszenek a régóta a Facebookon futó történetek, amelyek most könyvbe rendezve is olvashatók, de a bemutató humora néha a Mikroszkóp Színpadot idézi számomra. Nem tudok nevetni, aztán rájövök, lehet, hogy egyszerűen annyi a bajom, hogy nincs elég levegő a teremben, szédülök, így a poénok is kissé szűrve jutnak el hozzám. Elindulok hát, de lemaradok megint, most Tisza Kata könyvbemutatójáról, jobban mondva, egyszerűen nem férek rá be, akkora a tömeg. Az érdeklődés egyrészt biztosan szól a “korábbi” Tisza Kata mára már hihetetlennek tűnő, tíz évvel ezelőtti botrányos népszerűségének, másrészt hiszek abban, hogy ahogy a szerző is új életet kezdett és sok év kihagyás után bátran vállalja, hogy és ahogy ír – érettebben, okosabban –, úgy tőlünk olvasóktól is tiszta lapot érdemel, kíváncsi vagyok a könyvére. 

Lemaradok Háy János könyvbemutatójáról is, de most nem azért, mert elkések, hanem kezdődik a program, ahol jelenésem van. A Lengyelországban hihetetlenül népszerű és itthon is egyre ismertebb szerző, Ignacy Karpowicz új könyvét, a Szálkákat mutatjuk be a V4-ek standján. Karpowicz nem okoz csalódást, okos, humoros, cinikus és kritikus. Meglátásai, a lengyel politikának és közéletnek oda-odaszúró mondatai nem véletlenül érthetőek kettős üzenetként. Magyarország és Lengyelország testvéri nemzetek, olyanok, mint az ikertestvérek, túlságosan sok mindenben, túlságosan sok rosszban hasonlítunk egymásra. A szembenálló felek ott is, itt is barikádokat emelnek, és még véletlenül sem kommunikálnak egymással. „A két tábor nem érti egymást, és ez nem is fog megváltozni”– mondja ki az ítéletet Karpowicz, és ezzel a pesszimista-realista végszóval indít mindenkit haza.

Otthon aztán nem sokáig kell keseregnem a kihagyott programok miatt, egy csomó minden fent van a Facebookon! Hálát adok annak, hogy 2017-et írunk és van Facebook Live, meg is nyitom a Háy-bemutatót.

Háy János, Barna Imre, Mogyoró Kornél és Juhász Gábor a felvételen. Barna Imre először azt próbálja firtatni, mennyire illeszkedik Háy könyveinek sorába ez az első látásra szomorúbbnak tűnő verseskötet, hiszen az olvasók általános benyomása a szerzőről inkább az szokott lenni, hogy ő egy optimista, vidám fickó. Mennyire áll távol ez a szerepjáték a valós énjétől, szól a kérdés, és Háy elismeri, valóban mimikri mindent írói megnyilvánulás, ő mégis arra inspirálja magát és mindenki mást is, hogy a szerep és az én között ne keletkezzen túl nagy repedés. Verset írni bár számára a legalapvetőbb írói tevékenység, előbbre való, mint a próza, mégis nagyon kivételezett helyzet, amiben egy vers megszületik, nem gyakori. Hat-tíz év termése ez a könyv. Barna Imre szerint olyan ez a kötet, mintha egy útikönyvet olvasnánk, csak éppen az időben kalauzol minket. Háy János helyesel: lelkileg nagyon nehéz, megterhelő versek ezek, de megírni mind jó volt őket, hiszen minden megírás jó, jó érzés, mikor meg tud szólalni az, ami belül van. De mégis nehéz szembesülni mindazzal, amit megfogalmaz. „Olyan ez a kötet, mint egy túra, amin újra és újra meg kell állni levegőt venni, mert különben elpusztulsz.” Súlyos végszó ez, amely után megnyugtató fordulat, hogy a versek és a zene kerülnek főszerepbe, hiszen kötetbemutató koncerten vagyunk, egészen intim térré szűkül a könyvfesztivál személytelen, dobozszerű Supka Géza terme. Csak sejtem, hogy mennyivel erősebben hathatott mindez, ami ezen az aprócska szigeten történt, a Millenáris levegőtlen, zajos és zsúfolt szombati forgatagában.   

 

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.