Nemrégiben a Facebookon ritka lelkesítő folyamat tanúi – s tán elősegítői? – lehettünk: drukkolhatunk s a magunk korlátozott eszközeivel harcolhattunk a bebörtönzött és rabságában tiltakozásul éhségsztrájkot indító nagy iráni filmrendező, Jafar Panahi szabadon bocsátásáért. Aláírhattuk a rendező szabadságát követelő petíciót, naponta követhettük a filmvilág tiltakozó akcióiról és a Panahi egészségi állapotáról szóló híreket, mígnem egy nap a kiszabadulása örömhírével fogadott bennünket a nevében indított oldal. Aki csak egy filmjét is látta, az dupla örömet érzett a hír olvastán: hurrá, győzedelmeskedett, ahogy nem mindig szokott, az emberi jog. És hurrá, dolgozhat tovább a nagy művész, leoldozták a kötelet egy fontos filmcsináló kezeiről.
 Néhány éve nyáron – mint valódi nyári filmcsemegét – megnéztem Panahi szatíráját, a „Pályán kívül”-t. Hármas élményben volt részem.

Először is, kaptam egy nagyon kedves, lélekmeleg filmet, amitől a rendezőt csak még jobban megszerethettem. Igen, minden finom szellemi kisugárzása, minden politikai bátorsága, a többi filmjei keserű drámaisága mellett is, Panahinál mindig erős pozitív érzelmi hatásról van szó: határozottan szeretetreméltó rendező. De e munkájában ehhez a szeretetanyaghoz a mosoly társul, nem úgy, mint más filmjeiben: a „Pályán kívül” a műfaját tekintve egy kedves szatíra, nem pedig megrázó dráma. 

Másodszor, megkaptam a Panahinál elmaradhatatlan társadalomkritikát, újabb közelképet a meglehetősen ismeretlen Iránról – ezúttal a meglehetősen ismert sporttémán keresztül. Hazája kritikus ábrázolása Panahi filmjeinek alaptematikája: ő Irán aktuális poliikai problémáinak feldolgozója, a bebörtönzése is ennek az egyenes következménye volt. Hogy ebben a filmben a társadalomkritika kerete egy focimeccs, azon nincs mit csodálkozni. Sokan nyúlnak a sport témájához, akik politikai kritikát akarnak adni (elég, ha két magyar példára: a nagyszerű „Fehér tenyér”-re vagy a populárisabb-kommerszebb és ugyanannyival gyöngébb „Szabadság, szerelem”-re utalunk).
 Ráadásul Iránban a 2000-es évekre nagy téma lett a foci. A filmben az aktuális VB-elődöntők egyike zajlik a pályán, éspedig konkrétan az: Panahi a meccs valós idején és helyszínén, az Irán–Bahrein elődöntőt befogadó stadionban forgatta le a filmet.
 De a pályára nemigen pásztáz be a kamerája: Panahit az érdekli, ami a lelátókon történik: az „Offside”, ilyen értelemben. A film eredeti címe ugyebár a „les” angol megfelelője. Az iráni lányok „lesen” vannak: a tilos meccset lesnék, de a hazájuk törvényei szerint ez szabálytalannak minősül. Azonban ők lázadnak ez ellen: fiúruhában próbálnak belógni – természetesen nem sok sikerrel. Pedig fontos lenne nekik. Igen, ez fontos: fiatalok, a fiújukkal, a barátnőikkel szívesen vennének részt a buliban ők is, hiszen drukkolni, ugrálni, kiabálni – együtt lenni jó. És a film amatőr szereplői ezt is teszik: együtt vannak, tulajdonképp előbb-utóbb egészen együtt mind, a fiúk, a lányok és a lányokat kiszűrni s rájuk vigyázni hivatott őrök mind együtt hurráznak, ha a pályát egy-egy jó akció zajlik. Mintha csak dokumentumfilmet látnánk: a fiúálruhában bejutni próbáló lányok a bejárati sorokban keményen küzdenek a céljukért, és csak nehezen tántoríthatók el tőle. A bent lefülelteket az őrök fémkerítések mögött őrzik – és tudósítják folyamatosan a pályán zajló eseményekről. Így, ha nem is felhőtlenül, de élvezhetik a szikron időben futó meccset.
 Panahinak nem lehetett nehéz dolga velük: a hat ügyes amatőr lány önmagát adta. Külön ajándék lehetett a rendezőnek, hogy Irán megnyerte a forgatás keretéül szolgáló meccset: ez a tény önmagától megadta a happy ending jelenetsorát. A meccs után az esti fővárosban dúl az örömünnep, a lefülelt lányokat szállító rendőrségi kisbusz inkább hasonlít egy fiatal társaság bulizni futó kocsijához, mint rabszállítóhoz.

Végül pedig, harmadszor: Panahi kivételesen derűs filmjétől magam ráadásként kaptam egy szívsajdító tanulságot a keleti nők elnyomottságának ambivalenciájáról. Az iráni nemi diszkriminációban a különbség csupán fokozati. Van egy jelenet, amiben az őrnek el kell kísérnie az egyik lányt a mosdóba, aki persze azért hazudja, hogy pisilnie kell, hogy belóghasson a meccsre. Itt derül ki, hogy a fiatalember szintén a bőrét viszi a vásárra: ha a lánynak sikerül elszöknie, a kötelességét hanyagul végző őrt életfogytiglani katonai szolgálatra ítélhetik emiatt. Íme, egy világ, amely kizárja a lányait a közös dolgaiból, még az olyan nemzeti érdeklődésre számot tartható happeningből is, amilyen egy focimeccs. És tessék, ebben a világban a férfiak is rabok, épp csak a cellájuk területe nagyobb – de ez a társadalom elébük is fémkorlátokat állít.
 Ez a helyzet adja a film legszebb elemét számomra. Az iráni fiúk elfogódott udvariassággal, oly hamvas tisztelettel bánnak a jogaikban megrövidített női nem tagjaival, amit mi a sikeres nemi emancipáció társadalmaiban egyáltalán nem tapasztalunk. Ezt – a feudális nemi hierarchiában mindig megnyilvánuló hagyományos nőtiszteleten, a rosszul felfogott nőfenségen túl – a szolidaritás  érzése is előidézi bennük. A tőlük elzárt másik nemben – még ha saját nemük valamivel tágabb terepen is mozoghat – felismerik saját sorsukat, a korlátozottság sorsközösségét, és nagy jóindulattal, segítőkészen támogatják a lányokat a törekvéseikben. Mint egyik rab a másikat.

Falcsik Mari