A műsorban neves írók és költők mellett kritikusok, mecénások és előadóművészek beszélgetnek az irodalom jelenlegi helyzetéről, kitekintéssel a határon túlra és Európára. Megtudhatjuk, milyen témák, gondolatok foglalkoztatják az alkotókat, a könyvpiac szereplőit, és milyen eszközökkel népszerűsítik a hazai irodalmat.

 A 2010-es Rotary Irodalmi Díj elnyerésére a a következő hét mű esélyes:

Dávidházi Péter: Menj, vándor (Pro Pannonia Kiadói Alapítvány)

A könyv fantasztikus adatmennyiséget mozgósítvaalapos munkával nyitja meg az irodalmi hagyományt, hogy feltárja rétegezettségének mélyebben fekvő összefüggéseit. A „Menj, vándor” három, tárgyában egymástól első közelítésre messzire eső, mégis együtt látott és  szorosan egybefogott fejezetből épül fel. A könyv címe szerint Dávidházi jelen kutatásainak centrumában Jonathan Swift latin nyelvű sírfelirata, közelebbről az a filológiai probléma áll, amelyet a szöveg nyomtatott és kőbe vésett változatainak eltérése okoz. Másrészről azonban a könyvnek ugyanilyen jelentőségű része Thienemann Tivadarnak, a huszadik század már-már elfeledett nagy szellemtörténész irodalomtudósának alakja és életműve. Ezt a pályaképet az a Thienemanntól származó kijelentés kapcsolja Swift sírfeliratához, amely az írott irodalom ősformájaként nevezi meg a feliratos emlékeket. Végül pedig Dávidházi tüzetesen megvizsgálja a sírfelirat műfaját, és eközben könyve maga válik Thienemann méltó sírfeliratává.

Ferencz Győző: Szakadás (Sziget Könyvkiadó)

Ferencz Győző hosszú évek után, egy válogatott és egy gyűjteményes kötet, majd a nevezetes Radnóti Miklós-monográfia után jelentkezett új verseket közlő kötettel, benne korábban már könyvekben is megjelent meg újabb versekkel. Meggyőző költői opus áll Ferencz Győző mögött, amelynek kitüntetett sajátossága a késő-modern poétika őrzése és ápolása, ezen felül a költészet természete felett való nem szűnő tűnődés, ami az újabb magyar líra számottevő darabjait tartalmazza. Feltételesen hagyományosnak mondható Ferencz Győző lírája, ám éppen hagyományosságának közvetítésével, a versbeszéd és a versformálás kivételesen gazdag poétikai jellemzőivel a létezés érzékelésének tartósnak mutatkozó témaköreit szólaltatja meg.

Garaczi László: Arc és hátraarc (Magvető Könyvkiadó)

Két korábbi lemur-regény után az Arc és hátraarc a harmadik, amelyben a Csontnak mondott regényhős hol a saját hangján, hol az elbeszélő hangján adja elő kötelező katonai szolgálatának eseményeit, majd pedig idő előtti leszerelésének körülményeit. Egyenes vonalú elbeszélés, amit az emlékezés egy-egy részlete színez át, de nem szakít meg, így olvasója lépésről lépésre követheti a regényhős életének történéseit. Az iskolai történések, első és be nem teljesült szerelmek, a sorkatonaság hónapjai, a szabadulás izgalma, a szürkének látott civil élet, a szülők, a parancsnokok, a katonacimborák, katonaorvosok „lakják be” az emlékező lemur életét, miközben abszurd történések zajlanak, például a laktanya belső terének tél eleji újra lombosítása. Csont régi mániája, a szógyűjtés, a szótározás, a szavakhoz tartozó vagy nem tartozó jelentések keresése hatja át és fogja egybe Garaczi László regényének szövegét, és ezáltal, ennek a szólamnak a hatására kerül át minden más a regény anyagából a létezés térségeibe.

Juhász Ferenc: A gyermekkor csontváza (Kossuth Kiadó)

Juhász Ferenc a 20. század második felének egyik legjelentősebb magyar költője és újítója. Újítója poétikában, nyelvben, szóhasználatban és teremtésben, s a vers hatalmának kiterjesztésében a lélek mikrokozmoszától az univerzum makrokozmoszáig. Új kötete is tele van remekművel. („Világító térszigetek, meteorzápor”, „A gyermekkor csontváza”, „Egyszerű történelem”, „Temetők”, „Esti könyörgés”.) A Virágzó világfa (1965) előszavában azt írta, hogy „szeretem az életet”, „féltem az életet”, és hitt a költészet életmentő szerepében. Most is hisz. „Ó de jó volt élni, félni és remélni…” – kiált föl sokszor, hol rajongva, hol fájdalmasan, hogy a végén könyörgőre fogja: „Néhány évet adj még nekem/Természet: néma, mohó Istenem.” Bár ebben a kötetben már az életigenlés is a halállal való szembenézés része. Hol óda-, hol népdalszerűen fölidézve búcsúzik a szerelemtől, a szerelmétől, szüleitől, családtagjaitól, mindenkitől, mindentől – a mindenségtől. Gazdag a nyelv, de sokkal kevesebb a szózuhatag, mely elboríthatná egy halálra készülő öreg ember fájdalmasan szép szenvedéseit, emlékeit, szenvedélyeit, életörömét, vidám halálvárását. („S fölöttem a Mindenség virágzik/Földgolyó-síromon szöcske cikázik.”)

Szilasi László: Szentek hárfája (Magvető Könyvkiadó)

A Szentek hárfája több formai és nyelvi szinten építkező, sűrű szövésű, mégis olvasmányos regény, az irodalomban (elméletében és történetében), de más művészetek, úgymint építészet és festészet, városrendezés és egyházi zene területén egyformán jártas szerző munkája. Szilasi László úgy építette fel regényét, hogy harmonikus egységben látszik szövegén mind a tudatos szerkesztés, mind pedig a valamennyire visszafogott, akár az is mondható, ironikusan távolra tartott mesélőkedv. Történelemmel átitatott műveltségregénynek is mondható, olyan regénynek, amelyben a tévesen felírt olasz nyelvű mondat betűhibájának helyreigazítása is megtörténik, de ugyanígy megtörténik a szovjet seregek 56-os bevonulása Árpádharagosira, de történnek gyilkosságok, tettesek utáni nyomozások, és hogy mindez kulturális távlatba kerüljön, megtörténik egy talán csak a képzeletben létező festmény aprólékos és körültekintő leírása.

Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda (Tiszatáj Alapítvány)

Tandori újabb művészetében a prózai kifejezés, mint az önleírás legtermészetesebb formája figyelhető meg. Az 1990-es évek elejétől minden megszólalása erre a formailag képlékeny, de a szövegvilág háttérindítékát kivételes erővel képviselő előzményre tekint vissza. Amíg az egyedi alkotások új és újabb evidenciatörténetekként olvashatók, addig az életmű tömbbé vált egysége mindinkább egy bevégezhetetlen evidencia-regény kísértését tartalmazza. Az itt olvasható művek is egyszerre szolgálnak a részértékű lejegyzés aktualitásaival és a teljességet maga előtt görgető vállalkozás tanulságával. A ,,csüggedések, szent meggyőződések”, listák és emlékek mögül végig jól kivehető a ritkán fölhangosított, legszebb vallomás: ,,Létét nem titkoló létezés: íróság volt a lét-ígéretem, és ennek megfelelően éltem.”

Vörös István: Ördögszáj (Napkút Könyvkiadó)

Vörös Istvánt elsősorban költőként ismerjük. Az idén megjelent színdarabkötete izgalmas színházi szerzőnek mutatja, egyedi stílussal, gondolkodással, sajátos világrendszerrel. Szubjektív történelmi drámái, parafrázisai szarkasztikus, olykor parodisztikus hangon szólalnak meg, váratlanok, meglepőek, fordulatosak. A kötet címadó darabja valóban méltán kívánkozott az élre, valóban prizmaként tartalmazza mindazt, ami a drámaíró Vörös István erénye és félreismerhetetlen stílusjegye: groteszk történelemszemléletet, bátor hangvételt, több szálon futó, hol lírai, hol ironikus, jelképes erejű történetet, egy kis kelet-közép-európai szegmensről.