Október-üzem
„Ha te is alkalmasnak találod rá, úgy ennek a majdnem két évtizeddel ezelőtt, az átkosban keletkezett versnek az újraközlés ével tenném le az asztalra a… mimet…? semmiképpen sem voksomat… legfeljebb szelíd (hajdani és mostani) tűnődés eimet…” – Az Írástudók felelősségéről indított sorozatunkban Zalán Tibor írását olvashatják.
- 2006. november 21.
1. A
levél
Németh Gábor főszerkesztőnek,
Budapesten, Litera
Kedves Gábor,
legutóbbi találkozásunkkor azt a megtisztelő ajánlatot tetted, írjam meg, hogyan él(t)em át az októberi események megünneplés e kapcsán felbukkanó utcai és nem utcai, társadalmi csapdaként megmutatkozó, de nem társadalmi méretű és felhatalmazású őrületeket. Örültem a felkérés tényének, de már akkor tudtam, nem leszek képes majd eleget tenni neki. Azon egyszerű oknál fogva, mert a politika régóta nem érdekel, sőt, kimondottan taszít, az októberi események pedig kétségtelenül politikai megmozdulásoknak tekinthetőek. Elszomorodva láttam ugyanakkor, hogy írótársaink egyike-másika érthetetlen és fölösleges gesztusokkal és hangsúlyokkal – melyeket számomra cinikusnak tetsző kacsintások kísértek – ide vagy oda leteszi a voksát, olyanok is, akikről soha nem feltételeztem volna ezt. Ugyanakkor felnéztem azokra, akik, elkötelezettségüktől függetlenül – hogy ne a durva pártállást, vagy a még durvább és elnagyoltabb népies-urbánus ellentétpárt használjam –, objektíven próbáltak megítélni országvezetői gőgöt, leleplezett és még lefedett hazugságot, emberi és rendőri brutalitást, állami és állampolgári provokációt, jogos és /vagy jogtalan érzelemkitörés t a Magyarország nevű glóbusz árnyékos és napfényes oldalán. És jómagam nem kívántam csatlakozni a mind erőszakosabb, és egyre kakofonikusabb kórusok egyikéhez sem. A véletlen sietett a segítségemre, hogy amolyan szitát hozó lányként (ezt ezért ne képzeld el most…), küldjek is neked valamit, meg ne is küldjek. Régi, már elfelejtett kiadvány került a kezembe a lakásfelújításom során kényszerű könyvtárátpakolás és -rendezés közben. Egy (vagy a) Szakkollégiumi Értesítő 1988 márciusi különszáma, melynek kiadásában az ALORS is szerepet vállalt. Az 1848-as eseményekkel és azok megünneplés ével foglalkozó miniantológiában a következő szerzők kaptak bizalmat Hajdufy Eszter szerkesztőtől: Alexa Károly, Berkovits György, Czakó Gábor, Gergely András, Horgas Béla, Konrád György, Kuczka Péter, Kurucz Gyula, Mészöly Miklós, Petri György, Szőcs Géza, Zalán Tibor. Azért soroltam el így őket, hogy érzékeltessem, akkor, még, egyazon követ fújtak azok, akik ma már a saját, külön köveikre pazarolják írói hitelüket vagy akár emberi idegrendszerüket. Nem gondolnám, hogy a vers jelenhez kapcsolódó konnotációit nekem kellene most kikeresgetnem és fölmutatnom. Magam sem tudom, hogyan, miért, de kísértetiesen aktuálisnak tetszik a szöveg, és úgy vélem, abban kereshető a hasznossága, hogy sokfelé el- és továbbgondolható 2006 őszén is, vagy akkor különösképpen. Ha te is alkalmasnak találod rá, úgy ennek a majdnem két évtizeddel ezelőtt, az átkosban keletkezett versnek az újraközlés ével tenném le az asztalra a… mimet…? semmiképpen sem voksomat… legfeljebb szelíd (hajdani és mostani) tűnődés eimet…
Baráti üdvözlés selZalán
Budapesten, 2006. november 11.
2.
A
vers
Zalán Tibor
Március-üzem
(alkalmi versezet alkalom híján)
Lágy a hús és fehér a száj,
zászlók selymén megszáradt ondó:
ünnep!
ünnep!
üdvözöljük rácsaink közt
forradalmi nemzetünket.
A fölcicomázott téren néhány
nemzetiszínű rokker
márciusi mezben énekel,
zsebükben alvó boxer;
jön a rendőr megver – nem ver,
március van, nem október:
keblében dagad az ember.
A kivénhedt beatnik
tesz róla, legyen itt piknik,
megzenés ítve a nemzeti dal,
talpra magyar, kórus rivall,
a Nemzeti Múzeum előtt
fehér gyolcsingben lángol néhány
lenőtt homlokú hazafi.
Ekkora zajban nem lehet vallani.
Lehet vallani: úgyse hallani.
Petőfit díszkordon védi.
Látni szabad csak, nem megnézni,
hangszórókból ömlik a dús lé,
az ön-ünnep immár végleg a múlté.
Államérdek zárja el a Batthyány-mécsest
azoktól, akikben mécsek még legbelül égnek…
(Jöjj szabadság, te szülj nekem csendet,
engedd, hogy távozzék tőlem a lárma,
ne vígy e méltatlan, rúzsozott bazárba;
nézz le arra is, aki te-érted szenved.)
Az ég fölveszi ruháját, a kéket,
szónoklást tartanak apró himpellérek,
szavuk messze hallik, jó a technika,
valakit átdöf – úgy mint a pika
az ő testét egykor – a kihegyezett butaság.
Ünnep!
Sokaság!
Ünnep!
Üdvözöljük rácsaink közt
forradalmi nemzetünket.
A hídon már gyűl a nép.
Csak kés őbb kezdődik el a hajsza.
S a köd mögül, hol az ég a vizet éri,
elődereng Haynau halottfehér bajsza.
Hozzászólás