„Mert mindig megy az a hülye tévé.” (© Grecsó Krisztián ®™.) Nem is olyan régen, mondjuk: A Semmi könyveiről szóló híres kritika [Bán Zoltán András: Az üresség könyveiből Holmi, 1992/10] megjelenése után nem sokkal, az olvasó magyar emberek nagy része - nem igazán váratlanul - abban kezdett reménykedni, hogy nemsokára vége lesz majd lassan ennek is. Kifullad ez a nehezen olvasható, történetet és elbeszélést, beszélőt és szerzőt egyaránt széjjelzúzó, hagyományos örömökkel nem kecsegtető, radikálisan szövegszerű magyar irodalmi (prózai) ágazat, s visszatérnek azok a nagy, gálánsan közvetített, jól azonosítható történetek, amilyenekben valaha hittünk. Hogy kialszik – mint minden – lassan majd ez is, s újra jó lesz minden és kerek. Aztán a magyar próza apránként tényleg elkezdte újra bejárni azokat a területeket, ahol az efféle történetek felbukkanási várhatósága magas, egy hatalmas fordulat után történelmi tárgyú és önéletrajzi ihletésű, kitűnő szövegek árasztották el a piacot – s egyértelművé vált, hogy immár ezekben az érintetlennek hitt terekben is másféle narratívák lakoznak. Nehezen elmondhatók, darabokra szakadtak, és minden esetben nagyon-nagyon sokan vannak egyszerre. Nem fog, nem tud itt visszatérni semmi. Volt egy kis döbbent csend – ami úgy nagyjából a Javított kiadás megjelenése utáni (csak részben másféle) döbbenet elmúltával kezdett el lassanként felszakadozni. A korrekt módon végigmondódó, koherens történetet ugyan sehogyan sem sikerült megtalálni, de (kiderült, hogy) a keresés közben kiderült: lehetségesek (viszont) olyan újszerű retorikai stratégiák, amelyek képesek felkelteni (legalább) a szövegbeli világ valóságosságának és a való világgal való egybevágóságának illúzióját. A történet visszatértét váró hoppon maradtak ekkortól, persze, a realizmus visszatértének kezdtek el nagyon hangosan örülni. Pedig nem a történet tért vissza, nem is a világ, csak annak – nagyon radikális: tisztán retorikai eredetű – illúziója. „Mert mindig megy az a hülye tévé.” (© Grecsó Krisztián ®™.)

          Mindez akkor jutott eszembe (pontosabban: akkor állt össze - végre - a teljesen nyilvánvaló), amikor elovastam Grecsó Krisztián új elbeszélését a szeptember 16-i Élet és irodalomban. Miheztartásunk végett az a címe, hogy Barbárok. (Innen, ahonnan én nézem, ez, és nem más, a pálya csúcsa, eddig.) Rég felköltöztek már Pestre, de ünnepekre hazajárnak. Húsvét van. Zabálnak, vedelnek, s a háttérben egyfolytában megy az a kurva tévé. Barbárok, de tényleg. Aztán be kellett még pótolnom a szeptemberi Alföld Móricz-blokkját. Szerencsére Angyalosi Gergely tanulmánya (Megjegyzések Móricz novellisztikájáról) tulajdonképpen pont a Barbárokról szól, márminthogy a Móriczéról, de hát így aztán a Grecsóéról is, persze, Valastyán Tamásé (A szenvedés narrációja) pedig valójában épp a realizmusról - márminthogy a Móriczéról, de hát így aztán a Tar Sándoréról is, persze. És akkor már csak Nádas Péter Jelentését kell elolvasnom a grunewaldi évről (ÉS, október 7.): arról, hogy az irodalmi szöveg (nem mintha az írás kézműves munka lenne, de hát azért mégiscsak) jól teszi, ha minden médiumban (kézírás – gépirat - komputer) megpróbálja rendezni magát, s arról, hogy – némely esetben – a szöveg néma poétikai struktúrája fontosabb lehet, mint a hősei vagy a cselekménye. És – Voalá! Tarammm! – már készen is vagyok. Megy ez, ha mások viszik.

          De azért nehéz ez a dolog, mert az október nagyon jó hónap egyébként is, kapkodni meg nem szeretek. Mindenesetre: a Bárka humor-száma (2005/5) tökéletes. (Zalán Tibor: le a kalappal! Orbán János Dénes: yeah! Szentmártoni Szabó Géza: hmmm!) A 2004/4-es Fosszíliában megjelent egy hosszú és régi Bret Easton Ellis-interjú: olyan kérdésekkel és olyan válaszokkal, amilyeneket a mi irodalomelmélettől és irodalmi közélettől gennyesre frusztrált kérdezőink és válaszolóink még nagyon sokáig nem fognak tudni feltenni ill. megadni. (Lásd még Gyuris Gergely és Nagy Ferenc tanulmányait Ellisről ugyanott, valamint Séra Bálint touristofdeath-elemzését az előző számban.) Nagyszerű őszi olvasmány a Holmi szeptemberi, Fővárosi térzene című tematikus száma (nekem Sárközi Mátyás, Gyáni Gábor és Határ Győző írásai tetszettek a legjobban, meg, persze, Schöpflin Aladár város-esszéje: nyomatékosan ajánlott kötelező olvasmány minden Móricz-, Tar- és Grecsó-kutatónak – továbbá az Európa Kulturális Fővárosa Pályázat összes nagyon elfoglalt, ezért némiképp figyelmetlen döntéshozójának.) A szeptember-októberi Kalligram már megint gyönyörű és nagyon okos: van benne fontos esszé Kertészről, Földényi F. Lászlótól, pompás Heiner Müller-blokk, nagyszerű Foucault-csomag – és egy olyan regényrészlet John Barth-tól (Koitusz, ford.: Kovács Levente), hogy a fal adja a másikat. (Az Úszó Opera – megjelenés előtt a Kalligram Kiadónál, el ne felejtsük!) És akkor ott van még a 2000 szeptemberi Spiró-száma, Hannes Böhringer zseniális Sweet Nothing-jával az elején, meg a 10-es Alföld: vallomások és tanulmány Kulcsár-Szabó Zoltántól, versek Györe Balázstól, meg egy pici, rejtett vita a kultúratudomány hazai állásáról – végül mégiscsak kapkodnom kellett.

          Úgyhogy elhelyeznék én itt a végén egy lassító meditációs  objektumot. Néma poétikai háttérként Határ Győző Holmi-beli esszéjét kérném mögéje illeszteni. Vagy ez már túlzott realizmus? [a Holmi honlapon Határ Győző írása később válik elérhetővé, így csupán az elérési útvonalat tudjuk a kép alatt megadni]

Szilasi László