hirdetés

Oleg Pavlov: Orosz trilógia

2014. február 1.

Oleg Pavlov a munkatáborok hétköznapjait jeleníti meg - a szovjethatalom utolsó óráiban. Az orosz irodalmi hagyományok hű követőjeként, egyszersmind megújítójaként mutatja be, hogy a katonaság hogyan züllik le a szocializmus széthullásával nagyjából párhuzamosan. - A Magvető Kiadónál megjelent regényből olvashatnak most részletet nálunk.

hirdetés

A sztyeppei századhoz úgy hozták az újságokat, mint a krumplit: havonként, kéthavonként, vagy csak tavasszal, hogy ne pazarolják fölöslegesen az üzemanyagot, meg hogy ne kényeztessék el az állományt. Az előző évieket hozták, a lehangoló ezredkönyvtárból, ahol a bekötött évfolyamokat már alaposan megdézsmálták. De még ezek a megkurtított újságok is, amelyek nyilván jelentőségteljes és fontos eseményekről számoltak be, olyanokról, amelyek már régen, és a tudtuk nélkül mentek végbe, könnyeket csaltak a szolgálatban lévő katonák szemébe. Amint a bakák ennyire megkésve és ilyen egyszerre tudomást szereztek a világ eseményeiről, azonnal elkezdték felélni amúgy is veszendőbe menő életüket. Szolgálatban vodkát vedeltek és horkoltak, a körletet pedig telefüstölték, és a kék füstben úszó helyiségnek összerondították a padlóját. De még e vircsaft közepette is hallani lehetett, milyen kelletlenül emésztik meg az olvasottakat, sajnálták volna elfelejteni. Szó szót követett, a beszélgetések egyre hangosabbá váltak, mindenkinek megvolt a maga véleménye, és ha fény derült egy fontosabb és jelentőségteljesebb eseményre, pontos politikai állásfoglalás pedig nem volt róla, még verekedés is támadt köztük.

Habarov százados nem várt semmit az élettől. Ha el is üldögélt az olvasók körében, csak lopva öntötte bele idült bánatát a közösbe, amely, amint vélték, a nemzetközi helyzet miatt alakult ki. A százados már bele se nézett az újságokba. Ezeket a távoli híreket annak idején megkapta telefonon azoktól a szerencsés ismerőseitől, akik jó kis helyeken ültek bent a karagandai ezrednél. Azt is mondhatnánk, hogy egykori tiszteletük jeléül közölték vele a híreket, de Habarov már akkor sem bagózott oda távoli, ostoba hadoválásukra, hanem csak bánkódott.

Ivan Jakovlevics Habarov nem számításból vagy kényszerűségből jelentkezett kincstári szolgálatra, bár nem is a jó sorsa vezérelte oda. Úgy vitték be katonának, mint bárki mást. Habarov tisztességgel szolgált, és amikor úgy hozta a sors, előléptették szolgálatvezetőnek. Az pedig köztudott, hogy a szolgálatvezető mindig a lelkiismeretes emberek közül kerül ki: fáradhatatlan munkás, aki mindent kibír, akármennyit is pakoljanak rá, és közben nem a hasára gondol, nem részegeskedik, nem lop a közös kondérból vagy a szűkös kincstári zsebből. Amikor leteltek a kötelező katonaévek, Habarovot unszolni kezdték, hogy maradjon szolgálatvezetőnek. A fivére, aki már bent volt a kaszárnyában, egyre kérlelte: „Nem akarsz továbbszolgálni? Maradj még, együtt vidámabb lesz!”. A parancsnokai is igyekeztek rábeszélni: „Ugyan, maradj már, Ivan, ez itt biztos hely, mi vár rád a civil életben, különben is, az ördögbe, hát miféle civil vagy te?!”

Habarov továbbszolgálónak termett egész elgyötört kinézete, szegényes és durva arcvonásai alapján is. Ez az ismertetőjegy mélyebben gyökerezett, mint a menetoszlop, amelyet a bakák az alakulótéren alkottak. Habarov vaskos, zömök ember volt, olyan, mint egy rendes zsák krumpli. A katonavonások ugyanakkor arctalanná is tették, csak a milliónyi hozzá hasonlóhoz volt hasonló, akikben magától tűnik el bármilyen egyedi vonás. Ebben a maszszában az évek során nem csordul túl az élet, és nem is rendül meg. Az idő itt nem hoz könnyű, gyors változásokat, ezért az időn kívül élnek, egyszerűen csak azt fogják fel, hogy mindennek eljön a sora. Ami ebbe a masszába belevegyült, arról majd csak egy évszázad múlva szereznek tudomást. Aki pedig élt és meghalt, az már sose fog megtudni semmit. Habarov szülei egyszerű emberek voltak, akik a lehető legegyszerűbben is nevezték el. Nem volt egy észkombájn, nem született bele a készbe sem, ezért megrekedt abban a masszában, amelyből a világra jött. Az is igaz persze, hogy arra volt rendelve, hogy átlagos emberként vegyüljön el benne. Maradt tehát Ivan Habarov továbbszolgálni, a fejadagért meg az illetményért, amivel persze sokra nem ment. Akármi is történt, Habarov azt gondolta: „Nincs mit tenni, tűrni kell”. És akármi is történt, azt gondolta: „Ezzel még nem fejeződött be az életem”.

És most is ezt gondolta, amikor poros századosi rangjelzéssel a vállán a szolgálata végét töltötte Karaganda egyik sötét láger őrszázadában, miután végigveszkődte a lágereket a Pecsorától Zarafshanig, tovább, mint akármelyik életfogytiglanos nehézfiú, és többre nem vitte. Azt a helyet a sztyeppén, ahol Ivan Jakovlevics Habarov a szolgálatát teljesítette, Karabasznak hívták, legalábbis a kazahok. A hely neve lefordítva úgy hangzott, hogy Fekete Fej. Ebben az évszázadban azonban Karabasz környékén kazahot még csak véletlenül se lehetett látni. Benépesítették a távoli kolhozokat, birkákat neveltek. Előfordult, hogy a sztyeppeiek betértek a településre, hogy legalább pillantást vessenek a lágerre, abban reménykedve, hátha szert tehetnek ott egy kis pénzmagra. Amikor megkérdezték tőlük, miért adtak ilyen komor nevet ennek a helynek, a kazahok csak körbehordozták apró szemüket a tájon, és bevallották, hogy ők maguk sem tudják, hol láttak itt az őseik feketeséget, és honnan képzelték ide, a sztyeppe sík vidékére a fejet. A tűzhányók, amelyek a távolban füstölögtek, és szürke füsttel lepték el a helyet, egyáltalán nem formáztak fejeket, és nyirkos időben még a köves-tarajos gerincük is inkább úgy feketedett, mint a tuskó. Síkságból viszont volt bőven. Se növényzet, se szántó, se folyó nem zavarta meg, nem korlátozta a sztyeppét. Az emberek viszont nem a tágas térségek kedvéért telepedtek itt meg. Lágert, börtönt építettek, amihez a helyet úgy választották ki, mintha csak mérgükben köptek volna egyet oda, ahol aztán elkezdtek élni.

Karabasz két részre tagolódott, a jelentéktelenebbet a láger őrszázada alkotta, a másik, a láger pedig egy sztyeppén bolyongó uszályra hasonlított. Az őrszázad épületét és a lágert egyformára építették, de az évek során a külsejük többször is megváltozott, az ideiglenes építmények pedig hol vígan meredeztek, hol összedőltek. Boltot, hivatalt, házat, templomot a település soha nem látott. Csak a lehangoló, kutyaólra hajazó barakkokat, amelyek körülborzasztó kutyaugatás hallatszott. A barakkokhoz kitaposott ösvények vezettek, olyan keskenyek, mintha az emberek egy meredély szélén jártak volna, és féltek volna, hogy leesnek. Ezek az ösvények zsákutcákban végződtek, és ott szakadtak meg, ahol a zárt zónák és más tiltott területek kezdődtek. Karabaszból szabadon csak a láger keskenynyomtávú vasútját meg a sztyeppei országutat lehetett elérni, ezek messze a tűzhányókon túl értek véget. Vezetett a lágerből a településen kívülre még egy alig észrevehető út a temetőbe is, ahol a lágerkórház hantoltatta el a senkinek se kellő elítélteket. Időnként friss földhányás jelent meg a temetőben. Ez volt minden összeköttetés, ha úgy tetszik, az összes út és kiút. Az igazat megvallva Karabaszban fürgén csak a barakk tetvei közlekedtek, szabadon járván-kelvén a katonáktól a sittesekhez és vissza. A tetvek eljártak egymáshoz vendégségbe, ettek-ittak, százával szaporodtak. Az emberek pedig szenvedtek a viszketéstől, szétnyomkodták a diadalt ülő férgeket, amelyek összetartozóbbá tették őket, mintha közös anyjuk lett volna. 

Nem számítva az élősködőket, Karabaszt katonák, sittesek, polgári alkalmazott mesteremberek és munkafelügyelők népesítették be. A katonák és a sittesek éveket töltöttek egymás társaságában, az előbbiek a szolgálati időben, az utóbbiak a szabadságvesztés idejében élve és büntetésüket töltve. A lakosság maradék része rendszeresen változott, jött-ment a keskenynyomtávú vasúton Ugolpunkt irányába – volt ott egy ilyen nevű kisváros –, hogy ott töltse el a pihenőidejét. A lágerben felépítettek egy kis üzemet, amelyben csupa egyforma csizmákat – pudos súlyúakat – fabrikáltak a hasonló lágerek számára. A másik foglalatosság a végtelen őrség, a végtelen őrjárat volt. A hétköznapok savanyú scsíszagot árasztottak, és hosszan, nehézkesen csordogáltak, mintha csak a régmúltból bukkantak volna elő.

Oleg Pavlov a munkatáborok hétköznapjait jeleníti meg - a szovjethatalom utolsó óráiban. Az orosz irodalmi hagyományok hű követőjeként, egyszersmind megújítójaként mutatja be, hogy a katonaság hogyan züllik le a szocializmus széthullásával nagyjából párhuzamosan. Egy isten háta mögötti, amolyan időn és téren kívüli helyre kalauzol minket, ahová a hírek is megkésve jutnak el. Senki más nem lakik itt, csak az őrszázad és az elítéltek, akik a napi rutinba belefáradva tengetik céljavesztett életüket.

Pavlov többre vállalkozik nagyszabású trilógiájában, mint hogy pusztán a szörnyű valóságot írja le, a társadalmi problémákat ecsetelve. A közösségi mellett az egyéni, fizikális és lelki leépülést is költőien, olykor egészen álomszerűen ábrázolja. Abszurditásokban bővelkedő prózája egyszerre nyomasztó és komikus, valahol a tragédia és a fekete humor határán egyensúlyoz. Az élet legfontosabb kérdéseit állítja a középpontba, miközben szót ad mindenkinek, az elesett, szánalmat keltő lágerlakóknak és őröknek is. Dosztojevszkij és Szolzsenyicin nyomvonalán haladva teremt érzéki, szürreális regényvilágot.

Oleg Pavlov: Orosz trilógia, fordította: Goretity József, Magvető kiadó, 2013, 472 oldal, 3990 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.