Egy kivételes intelligenciájú és íráskészségű szakember örökíti meg tehát utolsó(nak vélt) órái megrázó élményét, így az idő és az emlékek  különös összesűrűsödését ; később pedig a lába abszurd „elvesztésének”, majd  „előkerülésének” megtapasztalását. Sacks páratlan megjelenítő erővel, helyenként mély öniróniával idézi fel a betegszereppel járó kínzó kiszolgáltatottságot, a világ-érzékelés radikális megváltozása miatti lelki megpróbáltatásokat, s a láb „megtalálásának” eufóriáját. Mivel az átéltek pusztán szakmai magyarázatát nem találja kielégítőnek, irodalmi idézetekkel, filozófiatörténeti kitekintéssel keres párhuzamokat helyzetére, s próbálja értelmezni életének sorsfordító eseményét, mely „egy lélek utazása az alvilágba s onnan vissza: spirituális dráma – neurológiai alapon”.

 

Oliver Sacks 1933-ban született Londonban, orvosi diplomáját Oxfordban szerezte. 1965 óta New Yorkban él, ahol az Albert Einstein College of Medicine ideggyógyász-professzora. Ébredések (1973) című kötetéből Robert De Niro és Robin Williams főszereplésével nagy sikerű film készült, amelyet Oscar-díjra jelöltek.

 

A The New York Times egyik kritikusa „az orvostudományok koszorús költőjének” nevezte. Sacks 2002-ben megkapta a Rockefeller Egyetem Lewis Thomas-díját, amellyel a természettudós írói életművének értékeit ismerték el. Orvosi történeteit összegyűjtő A férfi, aki kalapnaknéztea feleségét című műve 2004-ben jelent meg a Park Könyvkiadó gondozásában.

 

 

Részlet a kötetből:

 

          Valamit elveszítettem – ez egyértelmű volt. Úgy látszott, elveszett „a lábam” – ami képtelenség, mert hát ott volt a gipszkötésben, épen és egészben – ez „tény”. Hogyan lehetett mégis kétségem az ügyben? Márpedig volt. Éppen a tekintetben, hogy „megvan-e” a lábam, „birtoklom-e” a lábamat, mélységes kétely, nyomasztó bizonytalanság lett úrrá rajtam.

 

          Amikor – kezdetnek – behunytam a szemem, semmit nem éreztem ott, ahol a lábam elhelyezkedett – nem éreztem, hogy „ott van” (szemben azzal, hogy egyszerűen „van”), nem éreztem, hogy akárhol lenne – nem éreztem az égvilágon semmit. És mit lehet érezni, mit lehet tételezni valamiről, ami „nincs”? A propriocepciómban beállt mélyreható zavarra vak véletlen folytán derült fény, de aztán gondos vizsgálatnak vetettük alá Sulu nővérrel – s úgy látszott, mintha valamiért éppen ez a zavar volna az „utolsó szalmaszál”. Addigra már súlyos kérdések vetődtek fel, kiváltképp a sérült és megoperált izom nagyfokú sorvadása, tónustalansága, szemmel látható bénultsága kapcsán. És „magasabb rendű” kérdések is felmerültek, közvetlenül elalvás előtt: a „hozzáértés” meg az „idea” látszólagos összeomlása, az, hogy többé nem tudtam „elgondolni”, sem „felidézni”, hogyan kell az izommal végrehajtatni az izommozgásokat. Már ekkor is valami különös dolog volt folyamatban. De rögtön utána következett a teljes, abszolút, egzisztenciális összeomlás, és ezt a jelek szerint az érzékelés és az érzet zavarának felfedezése váltotta ki, mert ekkor – és csak ekkor – a lábam hirtelen kísérteties jelleget öltött. Vagy pontosabban és kevésbé költőien szólva ekkor veszítette el minden tulajdonságát – ekkor lett idegen, felfoghatatlan tárgy. Amelyet úgy néztem, úgy tapintottam, hogy közben nem ismertem föl, nem éreztem azt, hogy bármi közöm volna hozzá. Csak ekkorra jutottam el odáig, hogy rámeredtem, és azt éreztem, hogy „nem ismerlek, nem tartozol hozzám”, és még inkább: „nem ismerem ezt a »micsodát«, nem tartozik semmihez”. Elvesztettem a lábam. Mindig ehhez a három szóhoz kanyarodtam vissza: azokhoz a szavakhoz, amelyek számomra valami sorsdöntő igazságot fejeztek ki, bármilyen képtelenül csengtek volna bárki másnak a fülében. Bizonyos értelemben tehát elveszítettem a lábamat. Eltűnt; odalett; levágták tőből. Amputáláson estem át. És ez mégsem volt szabályos csonkolás. Mert a lábam – külsődlegesen – még megvolt; szubjektíve, belsőleg tűnt el. Emiatt, hogy úgy mondjam, belsőleg lettem rokkant. Neurológiai, neuropszichológiai szempontból ez volt a lényegi tény. Elvesztettem a lábam belső képét avagy reprezentációját. Valami megzavarta, kitörölte agyi leképezését – ahogy a neurológusok mondanák, a „testképnek” ezt a részét. Hiányzott egy darab a „belső fényképemből”. Használhattam volna az én-pszichológia terminusait is, amelyeket több mint véletlen megfelelések fűznek a neurológia fogalmaihoz. Mondhattam volna, hogy elvesztettem a lábamat mint „belső tárgyat”, mint szimbolikus és affektív „imágót”, vagyis érzelmi-indulati képzetet. Csakugyan, úgy tűnt, mindkét fogalomkészletre szükségem van, mert a belső veszteség egyaránt volt „fotografikus” és „egzisztenciális”. Egyfelől tehát súlyos perceptuális deficitet éltem át, amennyiben egyáltalán nem éreztem többé a lábamat. Másfelől „szimpátia”-deficitről is szó volt, amennyiben jórészt eltűnt belőlem minden érzés a lábam iránt. Az általam használt kifejezések mindkettőre utaltak – személyes, eleven, szeretett valóságom észlelését annak élettelensége, szervetlensége, idegenné válása váltotta fel.