Olvasásra szignálva
A Szignatúra sorozat könyveiről
A Szignatúra sorozat a Könyvfesztiválra két verseskötettel, a Könyvhétre két prózakötettel jelentkezett - Gordon Agáta: Ezüstboxer; Jász Attila: Fékezés; Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő és Oravecz Imre: Egy hegy megy című könyveiről van szó.
- 2006. június 8.
Gordon Agáta könyvében két kisregényt ad közre: az Ezüstboxer című írásban a főhős édesapja halálának elbeszélésébe ágyazza a család történetét: amikor bekapcsolódunk, az édesapa már halott, s Konok Szása, a nevének kettősségét személyiségében is hordó főhős és Adria nevű kedvese éppen meglátogatják az édesanyát. Innen jutunk vissza az édesapa betegségéhez, kórházba kerüléséhez, a kórházi látogatásokhoz, s a tágabban értelmezett családhoz: nagypapák és nagymamák elrontott sorsából a szülők életébe szűrt minták öröklődnek valamiféleképpen tovább. Konok Szása és szerelme, Adria története egyúttal felmenőik története is: a külvilág számára nehezen érthető párkapcsolatuk belső nehézségei a családban öröklődő magatartásminták nehézségei is egyúttal: „nehéz nem beugrani valamelyikbe az előttem tolongó ismerős szerepek közül. Az agresszív-elhanyagoló-alkoholista férfimintával vagy a passzív-agresszív-neurotikus-áldozat nőmintával azonosuljak-e teljes erőmből? Ez itt a kérdés, szép munka volt már feltennem is magamnak. De miért éppen ezekkel? Kérdezem kényszeres memóriámat ihletett pillanataimban.” (71. o.) Míg kibontakozik a családtagok története, a félresikló párkapcsolat történéseiről is képet kapunk, majd az apa halála után nagyon lassan rendeződő családi helyzet (előbb nem akarnak temetést, majd szolid családi temetésben egyeznek meg, de erre nem érnek haza a postán urnában feladott atyai hamvak, amelyek aztán egy ideig az egyedül maradó főhős lakásában pihennek, míg végül meg nem szervezik az édesanya beleegyezése nélkül a temetést) rímel a kapcsolat lassú rendeződésére is. A mondatismétlésekkel is megerősített keretes szerkezetű történet ön- és emberismeretről tanúságot tévő, egyszerre éles és érzékeny leírásai nem nélkülözik a humort és az öniróniát sem.
A Nevelési kisregény, miként az Ezüstboxer, szintén keretes szerkezetű, szintén ez Emily Dickinson-mottóval indul, s szintén a személyiségben megbúvó sorszerűség alakíthatóságáról gondolkoztat el. A névtelen főhősök – akikről a legutolsó pillanatokig, sőt, akkor sem derül ki pontosan, milyen az egymáshoz való viszonyuk, bár itt egy újsághírben két generáció tagjainak tűnnek – egy távoli tanyán küzdenek meg a vidéki élet nehézségeivel. Az itt rájuk háruló feladatok és az állatok gondozása körüli kérdések kapcsán alakul lassanként a személyiségük, teszik fel a kellő kérdéseket: akár mindkét kisregény jellegzetességének nevezhetjük a második keretében felbukkanó, drótra kötött kutya képét, a az ennek kapcsán szinte szó szerint kétszer is megismételt bekezdést: „Jó kutyában belül van a póráz, szisszent fel a Társa, amint a cafatos húsra nézett. Ő is odapillantott és elborzadt, nyakán érezte hirtelen a sokféle huzalozottság éles hasítását.”
Oravecz Imre kötete, az Egy hegy megy az Élet és Irodalom rendszeres olvasóinak kevesebb meglepetést okoz, mit másoknak: a könyvben azokat a tárcákat gyűjtötte egybe a szerző, melyek a lap hasábjain láttak napvilágot időről időre. A sorozatot egyben olvasva élesebben rajzolódik ki a szándék, mely már a Halászóember verseit is áthatotta: a múlt megőrzése, az egykori élet visszafordíthatatlan elmúlása felett érzett szomorúság, az elmúlás értelmetlenségének perlése, mely éppúgy kiterjed az egykori szajlai ház nyomainak eltűnésére, mint egy amerikai áruházlánc nagyhírű katalógusának megszüntetésére. Az egybegyűjtött írásokból kibontakozik az Oravecz-család és Szajla története is, s az egész kötete belengi az elkeseredett küzdelem, nem venni tudomásul a múlás kényszerét. Ennyiben jól jellemzik a kötetbe elsőként szerkesztett, A célt tévesztett fénykép utolsó mondatai a kötet egészét is: „Látom az embereket, a rokonokat, a nem-rokonokat, az élőket, a holtakat, látom a kezük, a munkájuk nyomát, erőfeszítésük eredményét, életük színterét, tartalmát és formáját mintegy az utolsó pillanatban. Látom a falut, amely azon a forró nyári napon, amikor elszorult szívvel és szinte kábultan ráirányítottam onnan fentről a gépet, száz sebből vérzett ugyan, de még élt, még megvolt, most viszont már nincsen […]”.
Különös helyszíneket idéz fel Jász Attila kötete is: a tatai öreg tó és a tatai tavak éppúgy szerves részei a versek világának, mint a tavak fölött szálló angyalok, az egyszobányi magány, vagy a kortárs és kevésbé kortárs festők, építészek, képzőművészek és zenészek munkái: sokoldalú figyelem a költőé, mely időt kér: időt az elmélázásra, elmélyülésre, belefeledkezésre; időt kér a képzeletnek és a tó angyalainak, hogy elszállhassanak, s egyetlen pillanatra meglegyinthessék a vízfelszínt. Mivel azonban az angyalszárnysuhogás igen halk és alig észrevehető ténye a világnak, a rákészülés időigényes feladat. Ezt készítik elő a versek, melyek éppúgy játszanak József Attila idézetekkel (ki nem?), mint Pessoával, éppúgy idézik meg Szép Ernőt, mint Mozartot vagy Bartókot. Valami nyugalom lengi be a kötetet: „nem futkosunk már a dolgok után / harminc felett / az ember elég bölcs / megvárja míg tesznek egy kört // úgyis visszajönnek érte / s akkor szépen együtt lélegezve / sétálunk tovább / könyvből kifelé” A célkitűzés távolabbi, mint az irodalom. „írhatnék költészetet is / de már így kisbetűvel is / könnyedén ijesztővé válhat / nézne rád mint egy néma állat // hiszen mára egyértelműen kiderült / az irodalom nem a nyelv / hanem a szív kutatási területe / hoppá ugye?!”
Kiss Judit Ágnes versei más karakterűek. Ő nem a csendes elmélázásban érdekelt: sokkal inkább a radikális szókimondásban, a végletekig feszített önmeghatározásban, s ha ennek csupán képtelensége ismerhető fel, akkor ennek a képtelenségnek a feltérképezésében. Kötete remekül játszik a klasszikus formákkal, s ágyazza beléjük helyét a női testnek, hogy ne csak a szapphói strófáról jussanak majd eztán eszünkbe a költőnők. Szókimondó kötet, mely mégis nélkülözi az érzelmek és a történések aprólékos elemzését: irgalmasvérnőben, a szerző alakmásában inkább a mozgalmár típusára ismerhetünk. A Testi mesék című vers 2. részében így ír: „a testemet, istenem, hogy szerettem, / a vékony, selymes bőrt az arcomon, / mely őrzi még a szűzlány pirulását, / holott átmentem annyin, s rajtam annyian. // a kezemet, ahogy simogatott, és épp elég hangszert és faszt fogott, / a mellemet, mely sok férfiszemet / magára aggatott, mint rendjelet, // a lábamat, mit két évtized tánca formált, / s a többi láthatót és láthatatlant, / a romlásnak indult hajdani csodát, / mely homokká porlad, / s kipereg a napok résein át”. Egyaránt van itt, nyolc ciklusba rendezve, ballada egy Pompejiben készült biliről vagy egy elhamarkodott szeretkezésről, szerepvers, forma-kísérlet, kuplé-átirat, vagy költői levél. Egy önmagát sokféleképpen kereső, szerepjátékokat sem megvető személyiség alakja formálódik a versek hagyta űrben, mit a kötet egyik versében formálódik az isten: „valahol mélyen, egészen mélyen, / ahová nem hat se Freud, se Jung, / ásít az űr, az a hiány a térben, / fekete szájjal tátog a lyuk. // […] // akármit falhat, sosincs betöltve, / üresen marad a sarkaiban, / s akárhogy nézed, kereszten függő / mindig-emberi alakja van. // valahol mélyen, egészen mélyen, / ahová nem ér le semmi teszt, / kiált a tér, az a hiány a térben, / s lassan isten-alakja lesz.”A Szignatúra sorozat a Jelenkor és az Alexandra Kiadó közös sorozata. A sorozat szerkesztője Ágoston Zoltán. A sorozatban korábban megjelent kötetek:
Havasi Attila: Manócska meghal, vagy a lét csodás sokfélesége
Kálnay Adél: Háborús történetek
Martin Márk: Járt utat kétszer járj! Vallomások a magyartalanságomról
Méhes Károly: Kis halottlátó
Hans-Henning Paetzke: Idegen test. Ifjúságom Kelet-Németországban
Papp Sándor Zsigmond: Az éjfekete bozót
Szakács István: Történetek dolgok
Szlukovényi Katalin: Kísérleti nyúlorr
Talált tárgy. Takáts József beszélgetései
Hozzászólás