Olvasni sem muszáj
Olvasásnépszerűsítés Pierre Bayard-tól
Pierre Bayard, a párizsi egyetem irodalomprofesszora biztos a dolgában, pontosan tudja, hogy kiszúrja a mismásoló diákokat. Különben nem adta volna közre legújabb kötetét, mely a Hogyan beszélj olyan könyvekről, melyeket nem olvastál? címet viseli, s az önsegélyező könyvek sorába tartozik: különösen az irodalmi vizsgára készülő diákok forgathatják haszonnal.
- 2007. március 1.
A kötet megjelentetésének jogai a legtöbb európai országban már elkeltek, az angol és amerikai kiadásról most egyezkednek – tudósít a New York Times hasábjain Alan Riding. Egy interjújában az 52 éves szerző azon viccelődött, nem is sejtette, mennyire bűnösnek érzik magukat a nem olvasók – e kötete elolvasásával sokkal könnyebben megszabadulhatnak bűntudatuktól, mint ha pszichoanalízisbe járnának.
Említést tesz azokról a szerzőkről is, akik maguk is gyakorolták a nem olvasott műről való beszélgetés nemes hagyományát: így előkerül Montaigne neve, aki sosem emlékezett rá, mit olvasott, és Paul Valéryé, aki nagyon lelkesen tudott olyan szerzőket dicsőíteni, akiknek soha egyetlen könyvét sem olvasta.
Miután bebizonyította olvasóinak, hogy ha nem olvasnak, nem feltétlenül játszanak a legrosszabb csapatban, rátér tanácsaira: hogyan lehet áthidalni a nemolvasás és a beszédkényszer közötti feszültséget. nem olvasott könyv szerzőjével találkozva veszélyes terepre tévedünk ugyan, de kivihető a dolog, sőt, nincs is akkora gond, mint hinnénk: csak győzzük meg a szerzőt arról, hogy nagyon szerettük a könyvet, s nagy általánosságban beszéljünk róla, hiszen a szerzőnek úgyis megvan róla a saját véleménye, miért is zavarnánk őt össze a miénkkel?!
A társas élet másik veszélyes terepe a párkapcsolat: a partnerek általában szeretnék, hogy a velük élő ossza véleményüket egy-egy könyv ragyogó voltát illetően. Ily módon saját titkos univerzumot alakíthatnak ki. Ha azonban csak egyikük olvasta a könyvet, akkor a csendes empátia a legjobb módszer: hagyjuk partnerünkre a lelkesedést.
A hallgatók, tanulók, ezt tapasztalatból tudja, ragyogóan tudnak véleményt formálni olyan könyvekről, melyekbe bele se szagoltak, annak alapján, amit az előadásokon hallottak. Mindez a társasági életben is remekül alkalmazható: a szerzőről szóló pletykák, a könyv borítója, a recenziók és az éppen aktuális beszélgetés is szolgálhat később még jobban kihasználható ismeretmorzsákkal.
A másik alternatíva a témaváltás: a kollektív könyvtárra váltással, azaz olyan, jó esetben hasonló tematikájú könyvről vagy könyvekről való beszélgetésre hangolással, melyeket magunk is olvastunk. De Bayard legbátrabb javaslata az, hogy a csekélyke előzetes tudással az ember csak kezdjen el beszélni a könyvről úgy, ahogy maga gondolja: beszéljen magáról, magától, ily módon is fejlesztve képzelőerejét, s jó esetben akár egy egészen új, remek regényt alkotva meg.
A kötet, persze becsapós: egy olyan narrátort alkalmaz, aki büszke arra, hogy nem olvas, s dicsekszik is vele, míg az író maga igen olvasott: a módszer, szórakoztató módon hozni közelebb a nemolvasókhoz az olvasást, talán hatékony lehet. Mint elmondta, a francia oktatási rendszer lineáris módszere, mindent elolvasni, majd mindenről részletesen, kérdőívekben beszámolni, sokakat elriaszt a könyvektől, amelyekkel pedig más módszerekkel is lehet élni. Hiszen a könyveket szerető, olvasó emberek sem olvasnak végig mindent betűről betűre: érdeklődéstől, időtől és fontosságtól függően van, amit átlapoznak, van, aminek a tartalomjegyzékével ismerkednek behatóan, s amit élvezettel forgatnak azt olvassák betűről betűre.
Hogy miért írt mégis egy, a nem olvasást népszerűsíteni látszó kötete? Mert szeret vicces könyveket írni, amelyek a humor segítségével foglalkoznak összetett problémákkal.
Hozzászólás