Ma tizennyolc éves a legkisebb gyerekem, magánügy, hogy jön ez ide. Nem is bátorkodnék szóba hozni, ha nem kavarta volna fel bennem ma reggel ez a tény az iszapos emlékezetet. 1980 november hetedike. Egyszerre ijesztő és bizsergető érzés, hogy mától nagykorú vagyok. A fellobogózott Szamuely utcán az iskolai ünnepségre megyek, amelyen – csakúgy, mint tavaly és jövőre – egy hajó és egy bizalomgerjesztőnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható kopasz ember lesz a legsűrűbben emlegetve majd. Az Auróra cirkáló, ami – elnyomás, he? akkor nesztek! – beküldött egy kibaszott nagy ágyúgolyót a Téli Palota ablakán a cárnak, és Lenin, ki a népének élt. Megyek, a vállamon mázsás súlyok, hisz emberileg nem piskóta, nem csekély kihívás abban a városban felnőtté válni, amely olyan hírességeket, feltétlen tekintélyeket adott a hazának, mint Tatár Gyuri, Pataky Attila, vagy éppen Repülős Gizi. Magas hát a mérce, de amúgy is tele vagyok félelemmel, mint aki nem számított erre, noha várva várta, főként hogy ne legyen a Déryné presszóban mindig az a cirkusz a személyivel. Ne kelljen a gyomornak éjszakai igazoltatás során lifteznie. Ivott? Á, dehogy, s közben az a kétségbeesés, hogy meg lehessen kapaszkodni bármiben, ami nem az igazolványt ráérős fölénnyel lapozgató főtörzs, ha kibillen a balansz és dőlni kezd a test. Hát akkor mostantól nagykorú vagyok, mondhatni felnőtt, gondoltam méretes pátosszal, minden aggodalom ellenére is vállalva a megmérettetést, s menet közben egy laza mozdulattal a villany rendőr kukájába dobtam az alufóliába csomagolt szendvicset, amit anyám induláskor a két számmal nagyobb öltönyöm zsebébe dugott.
      Két számmal nagyobb volt rajtam a világ. 
      Nem probléma, majd belenövök. 
      A baj inkább az volt, hogy senki nem mondta, hogyan kell csinálni ezt. A felnőtt életet. Mármint azon túl, hogy innentől felelős vagy a tetteidért fiam, meg hogy menj el a fodrászhoz most már tényleg, és hogy néz ki az ünneplő ruhához az a tornacipő. De szerencsére nem is érdekelt olyan nagyon ez az egész: nem érdekelt a felnőtt élet, nem érdekelt Fock Jenő meg Kádár János, nem érdekelt a Híradó, nem érdekelt az a Vörös téren bebalzsamozott múmia, aki értünk feláldozta hű életét. A P. Mobil együttes érdekelt, a Hobo Blues Band, a Diósgyőr és D. Andrea – utóbbi annyira, hogy majd’ eszemet vesztettem holdfényes éjjeleken és végtelen iskolai ünnepségeken. Továbbá a kosárlabda, valamint egynémely költők egynémely versei. Sem azt nem éreztem, hogy rablánc volna a lábamon, sem azt, hogy széttörte volna büszkén a nép: kínai magasszárú kosaras tornacipő volt a lábamon, a balon fehér, a jobbon meg egy kék. A közelgő érettségi és a felvételi nyilván foglalkoztatott, de voltaképp annyi izgalom volt csak benne, hogy át lehet-e egy kettessel csúszni majd matekból, amúgy nem volt különösebb tétje, a Földesből általában séróból fölvették az egyetemre az embert, feltéve ha nem volt sík hülye. Egy kitünő egészségi állapotnak, remek kondíciónak örvendő, jókedvű és öntudatlan, szabad ember állt a feldíszített tornateremben a tizennyolcadik születésnapján, akit az adott történelmi szituációban százszorta jobban foglal koz tatott az, hogy miként tudná elleplezni csillapíthatatlan erekciójának látható jeleit abban a rohadt öltönynadrágban, mint hogy mi a bánatos úristen is történt 1917-ben Szentpéterváron, és hogy a szocializmus ügye per pillanat hogyan áll.
       Főként meghogy hogyan látják mindezt a szónokló politikusok. 
       Nem okozok meglepetést szerintem senkinek avval a híremmel, hogy a helyzet – közös szégyenünkre – harminckét év alatt semmit sem változott. Egy mai tizennyolc éves gondolkodásával Semjén Zsolt vagy Szanyi Tibor világképe körülbelül annyira kompatibilis, mint az enyémmel volt – Miskolcnál maradva – a Grósz Károlyé, teszem azt. Egy mai huszonéves olyan arckifejezéssel tekint Szijjártó Péterre, mint aki egy érdekes nyelvet beszélő ufót látott földre szállni – a szintagmák ismerősek, de amit mond, mégsem jelent semmit, mégsem érthető. Talán ezért vetették be nehéztüzérségnek Hoffmann Rózsát – aki az új kontextusban maga a visszatért, megtestesült múlt, az újraéledt 1980, a jól ismert nyelv, a régi iskola –, hogy legalább a szülők megértsék, miről szól a dal. Abból, hogy itt rendszerváltás történt, egy mai érettségizőnek a szülei elbeszélésén túl személyes élménye már nincsen, ekképp összehasonlítási alapja se arra nézvést, miben más a cucilizmus, meg a demokrácia. Ott egy írásért zárnak a börtönbe, itt meg egy spangliért. Ott nem lehetett szabadon utazni, itt meg lehet, de nincs rá anyagi keret. Ha össze kéne foglalniuk. Mégis, számukra már kinyílt a világ: ezt a korosztályt a nyugdíjassal szemben már nem tudja a politika megvezetni, megetetni ígérettel, hazugsággal, érdeke szerint. Ha fals a nóta, a szónokot a második mondatnál kiröhögik. Ha végképp megunják, felszállnak a repülőre, mondjátok csak, csináljátok, cső. Ami ugyebár mégiscsak fejlődés, előrelépés ahhoz képest, amikor valaki egy IFA platóján, szakadó esőben, egy állólámpát Debrecenig a kezében tartva kezdte az önálló életet.
     Véletlenül ismerek ilyet.

Keresztury Tibor