hirdetés

Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

2014. április 19.

Ondrej Štefánik könyve modern városi regény és detektívregény. Edo, a főhős féltve őrzi személyes szabadságát és jó közérzetét, tekintet nélkül a mindenkori körülményekre. Kapcsolatai tönkre mennek az éretlensége és a felelősségvállalásra való képtelensége miatt. - Ondrej Štefánik az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának szlovák vendége.

hirdetés

Péter lekapcsolt fényszórókkal állt a tilosban. Később hárman beültek a Toyotába. Péter, az újságíró rosszallóan Albertre pillantott. Az újságírónak nem volt ínyére, hogy a nyomozócsoportjuk újabb taggal bővült. Nem volt oda a Nőstényfarkas jelenlététől sem. Minél több ember, annál több probléma. Itt komoly dologról van szó, és nem valami hókuszpókusz baromságról. Beindította a Toyotát, a motor felvisított, mint egy szopós malac. Útközben Albert szóba elegyedett Péterrel. A rituális gyilkosságokról hadovált, meg egy összeesküvés elméletről és egy szektáról, ahol mindenki a Rubik-kockának hódol. Péter nem akart vitatkozni. Megkérdezte Albertet, hogy mit gondol arról, hogy egy elmebeteg balkezeseket gyilkolgat. Albert elmagyarázta, hogy a balkéz az ördögtől való, ami azt jelenti, hogy Da Vinci Angyali üdvözletét is az ördög festette, meg hogy a Microsoft is az ördög keze által jött létre, és néhány ember egyszerűen nem szereti az ördögöt. Ede csendben maradt. 

Többször körbeautózták a környező utcákat, míg végre megtalálták a Balkezesek Elit Klubjának a székhelyét. Az Elit Klub nem egy kastélyban honolt, hanem egy régi, ötemeletes panellakás alagsorában. A Balkezesek Elit Klubjának csengője olyan volt, mint a többi, semmi extra. A lépcsőház bejárati ajtajának piszkos üvegén egy hirdetés lógott. Nem egy klasszikus hirdetés, ami lakógyűlésre vagy gázóraleolvasásra hívta volna fel a figyelmet. A papírra a LAKOSSÁGI FELHÍVÁS szavak alatt Nietzsche gondolatai voltak kinyomtatva.

LAKOSSÁGI FELHÍVÁS

Egyre növekvő és egyre kínzóbb feszültséggel sodródik az egyetemes európai kultúra a katasztrófa felé. Zavargások, erőszak mindenütt, mint egy megáradt folyó, amely épp kitörni készül a medréből, s többé nem akar oda visszatérni, mert fél visszatérni.

Nietzsche testvér

Albert és a Nőstényfarkas jót szórakoztak a hirdetésen. Péter nem igazán értette, Ede pedig úgy gondolta, hogy inkább becsenget. Péter Szitárik Péterként mutatkozott be, hogy ő az, akinek itt előre megbeszélt találkozója van. Az ajtót egy zöld melegítőt viselő negyven év körüli férfi nyitotta ki. Ede soha nem gondolta volna, hogy egy balkezes ennyire egzotikusan fog hatni rá, holott a fickó teljesen normálisan nézett ki, mint egy mérnök vagy egy építésvezető, vagy ilyesmi.
„Jó napot. Hrdumalakov úr éppen vécézik, várják meg az ülésteremben,” közölte velük a melegítős, és ujjával a folyosó végére mutatott, majd kibújt köztük, kilépett a folyosóra, és becsapta maga mögött az ajtót. Nyilván kocogni indult.
Ede a hosszú folyosót figyelte. Valamiért a kórházak nyomasztó folyosói jutottak eszébe. Különösen így, hogy egy panellakásról volt szó. A falakon bekeretezett portrék lógtak, nyilván híres balkezesek mind: Obama, Hugo Chavez, Gandhi, Benjamin Netanyahu, Benjamin Franklin, J. F. Kennedy, Erzsébet királynő, Charles herceg, Rockefeller meg hasonlók. A folyosó végén egy faajtó volt, más bejáratot nem találtak. Elindultak a piros szőnyegen az egyetlen ajtó felé. Az ajtó egy bőrfotelekkel és egy masszív asztallal berendezett tágas szobára nyílt. Az egyik falnál egy íróasztal állt, rajta egy drága McIntosh, a fal mellett könyvtár. A másik falnál volt valami, ami egy konyhapultra emlékeztetett. Tehát irodahelyiség, ülésterem és konyha egyben. Semmi több. Edét az érdekelte, hogy hova a fenébe mehetett vécére az a furcsa nevű ember. Ha jól látta, az egész elitklubot egyetlen ajtónélküli folyosó alkotta, plusz ez a helyiség. Elsőként Albert ült le a fotelba, majd a többiek is követték. Némi szünet után kinyílott az ajtó, és egy ősz hajú, ezüst bajuszt és a császárokéra emlékeztető szakállat viselő, viszonylag alacsony emberke lépett be a szobába.
„Köszöntöm az urakat… elnézést, természetesen a bájos hölgyet is üdvözlöm minálunk. Sajnos kevés időm van. Rövidesen találkozóm lesz egy illetővel, aki az új logónkat tervezi. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit talált ki az a srác” mondta nyájasan, és sorban mindenkinek odanyújtotta apró kezecskéjét. Szimmetrikus és szögletes volt az arca, mint egy marionett bábunak.
„Ő is balos?” kérdezte Albert. Péter rosszallóan pillantott rá.
„Kicsoda?” kérdezte a Császár.
„Aki a logójukat készíti.”
„Természetesen” mondta a Császár, és elmosolyodott.
„Miért gondolják azt, hogy veszélyben vagyunk?” kérdezte, miközben az illetékes személyt kereste a tekintetével.
„Az a pozsonyi gyilkos balkezesekre vadászik. Azt hiszem, erről tudniuk kéne” szólalt meg Péter.
„Valóban? Ezt nem tudtam. Köszönöm az információt. S ha szabad tudnom, melyikükkel telefonáltam?” kérdezte a Császár, miközben végig úgy mosolygott, mint egy mesebeli apóka.
„Én voltam az. A nevem Szitárik Péter, erről a sorozatgyilkosról írok cikket, de mindezt már elmondtam Önnek a telefonba. Ezek itt a barátaim, segítenek nekem”, mutatkozott be Péter, és mutatta be kicsit megkésve a többieket is.
„Kaptak az utóbbi időben fenyegető leveleket vagy telefonhívásokat? Nem zaklatta vagy fenyegette Önöket valaki?” kérdezte Péter.
„Kérnek kávét, vagy ásványvizet?” kérdezte a Császár kerülve a válaszadást.
„Semmi ilyet nem tapasztaltunk, sem én, sem…” folytatta volna a Császár, de Albert félbeszakította.
„Én kérnék ásványvizet”, mondta némi hányavetiséggel, mire Péter legszívesebben átdöfte volna a tekintetével. A Császár felállt, átballagott a konyhapulthoz, és egy kis hűtőszekrényből kiemelt egy félliteres műanyag ásványvizes flakont. Átnyújtotta Albertnek, aki köszönet nélkül elvette.
„Honnan tudják, hogy az áldozatok balkezesek voltak?” kérdezte a Császár mintegy mellékesen, úgy tűnt, különösebben nem érdekli a dolog.
„Tudjuk”, mondta Péter.
„Nincsenek ellenségeik, mondjuk valaki, akit korábban kizártak a klubból, akinek a bögyében lehetnének?” folytatta Péter.
„Szponzoraink nincsenek”, nevetett a Császár.
„Mért éppen a balkezeseket gyilkolja meg?” kérdezte a Nőstényfarkas.
„Ennek több oka is lehet”, mondta a Császár, és már nem nevetett.
„Például?” kérdezte Ede.
„Például egy frusztrált jobbkezes is lehet az illető”, válaszolta a Császár helyett Albert, majd így folytatta. „Kérdezhetnék én is valamit?” ujjával pimaszul a Császárra célzott, mintha le akarná puffantani. „Mit fogunk kezdeni a jobbkezesekkel, ha végre átvesszük az irányítást? Munkatáborokba küldjük őket, vagy a cipőinket fogják tisztogatni?”
Mindenki elsápadt a helyiségben.

György Norbert fordítása

Ondrej Štefánik (1978) szlovák író a pozsonyi egyetem bölcsészeti karán tanult. Egy elbeszéléskötettel debütált 2011-ben. Ujjatlan város c. első regénye bekerült a rangos Anasoft Litera díj jelöltjei közé 2013-ban. Ondrej Štefánik könyve modern városi regény és detektívregény. Edo, a főhős féltve őrzi személyes szabadságát és jó közérzetét, tekintet nélkül a mindenkori körülményekre. Kapcsolatai tönkre mennek az éretlensége és a felelősségvállalásra való képtelensége miatt. Órákig képes elmélkedni a karosszékében ülve, vagy Pauli nevű maffiózó barátjával dumálni kedvenc pozsonyi kocsmájukban. Egy értelmetlen gyilkosságsorozat után ő válik az egyik fő gyanúsítottá, ezért úgy dönt, hogy ő maga is nyomozásba kezd.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.