Hát én bizony se Pista nem voltam, se az ampát nem rántottam soha, sőt! Amíg meg nem néztem az értelmező szótárban, azt se tudtam, mi fán terem az ’ampa’. Ha új dolgokkal találkozom, még ma is sokáig kell győzködnöm magam, míg elkezdek foglalkozni velük. Hajlamos vagyok mindezért Lövétét, ezt a hargitaalji nagy székely falut hibáztatni, ahol hétéves koromig az elképzelhető legszebb életet éltem (azaz: éltem, mint a növény), s ahol minden volt, ami kellett: napfény, levegő stb. Persze, ez most túl banálisnak hangzik, de mit csináljak, ha egyszer utálom bonyolítani a dolgokat. S aztán: bonyolódnak azok maguktól is. Például amikor első elemiben Rádulyné „Hol voltál, Lacika?” kérdésére tömören azt válaszoltam, hogy „Szarni!”, a tanító néni kötelességének érezte hosszú előadást tartani a helyes nyelvhasználatról...
Nem állítom, hogy ez az affér tett szófukarrá, vagy hogy ez sodort volna az irodalmi olvasmányok közelébe, de az tény, hogy már akkor megtapasztalhattam a nyelv erejét. Hogy nem olyan egyszerű a helyzet, mint a levélsusogás esetében. Az már más lapra tartozik, hogy rossz tanulónak bizonyultam. A rövid fogalmazás azóta is kísért, bár annak „helyességéről” sosem vagyok meggyőződve...

Amúgy: 1972-ben születtem.
1986-ban kerültem bentlakónak Székelyudvarhelyre a (mai nevén) Tamási Áron Főgimnáziumba.
Az érettségi (1990) után két évet jártam a kolozsvári Műszaki Egyetemre, majd 1993-ban „átnyergeltem” a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-román szakára.
1998 óta a csíkszeredai Székelyföld szerkesztője vagyok. Csíkszentdomokoson élek.

KÖTETEK:
A névadás öröme (Erdélyi Híradó, 1997)
Távolságtartás (Pro-Print, 2000)
Két szék között (Kalligram, 2005)

FORDÍTÁSKÖTET:
Mircea Cartarescu: Lulu (regény) (Gondolat, 2004)

DÍJAK:
a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1998
Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj, 2000
Faludy-díj, 2001
Édes Anyanyelvünk pályázat II. díja, 2004

Lövétei Lázár László