Az írás mindig egyfajta kitárulkozás: bemutatása, továbbgondolása olyan érzéseknek, élményeknek, amelyeket az alkotó átélt, amelyek foglalkoztatják. Igaz ez akkor is, ha a szerző kitalál és elbeszél egy történetet, de különösen igaz lehet akkor, ha egyes szám első személyben, saját érzéseiről ír. Háy János sokféle műfaj képviselteti magát az Egymáshoz tartozók hosszabb-rövidebb elbeszélései között, a négy téma: a Család, az Irodalom, az Út és végül az Idő segítségével nem csak lehetőséget kapunk arra, hogy előzetesen fogalmat alkossunk az egyes írásművek témájáról, hanem az egyes részek kijelölik az olvasó útját is.

A Család rész novellisztikus elbeszéléseket rejt, amelyek laza fűzérré válnak. A történetek önmagukban is élvezetesek, azonban a sorozat kicsit kerekebbé válik, ha sorban olvassuk őket, ha hagyjuk, hogy együtt múljon az idő, ha beköltözünk a család életébe. A kötet nyitónovellája, amely a ritkább, egyes szám harmadik személyben megírt művek egyike – a Család-történetek közül az egyetlen ilyen – visszarepíti az olvasót egy távoli idő, távoli falujának karácsony estéjére, amikor egy kisfiú igyekezett megérteni, hogy miért jár más élet nekik, vidéki gyereknek, mint a városiaknak.

A két világ összekapcsolását a Család rész utolsó novellájában, az Apákban maga a szerző is megteszi, egymás után láthatjuk itt az első novella vidéki családját és a továbbiak városi családját, ahol a két fiú egyformán figyeli (és csodálja) az apját – így az elbeszélő gyermekkori emléke és az aktuális szituáció, amelyet apaként megél, összekapcsolja a múlt és a jelen világát. Az első rész tehát, mégsem valódi „leskelődés” Háy János életébe, hiszen mindennapinak tűnnek a finom öniróniával, gúnnyal megírt történetek eseményei.

A második szakasz, az Irodalom a kötet legheterogénebb része. Ars poeticával kezdődik, markáns véleményalkotással Háy vall saját irodalmi tevékenységéről, az egyes műfajokkal való viszonyáról. Hogyan barátkozott meg műfajokkal és témákkal, feladatokkal és alkotói szerepekkel, amelyeket korábban idegennek érzett magától. A vallomások e szakaszában Háy néhol bepillantást enged az alkotóműhelybe, de ezt is hol komolyan teszi, aprólékos figyelemmel írja le egy-egy mű születésének menetét, hátterét (A nevemre veszlek), hol pedig annyi játékkal mutatja be egy mű ötletének megszületését, hogy az olvasó hiszi is meg nem is az elhangzottakat. Megjelenik itt szubjektív könyvélmény (Három menet Emma Bovaryval), alapos könyvrecenzió („Az elkényeztetett kedvenc”) és más írók, költők emlékére született novellák is (Emberi szükségszerűen emberi). Mindez pedig váltakozik olyan műfajpróbálgató fikciós művekkel, mint a napjainkban játszódó Szindbád-történet, vagy a Petőfi Sándor nevű költőt kitaláló Bajza, Toldy és Vörösmarty „hiteles” története.

A harmadik rész, az Út ismét a Családhoz hasonló szerkezettel készült: a szakasz első novellája, a Budapest című, egy belső utazás, egy fiktív személy többnyire moralizáló gondolatai, annak menete, hogyan birkózik meg egy beteg asszony a helyzetével, sorsával, kilátásaival. A részt lezáró novella, ugyan egyes szám első személyben készült, mégis fiktívebbnek tűnik, mint a közbenső útinaplók, ugyanakkor éppen hihetetlensége miatt lehet nagyon valós elbeszélés ez is. Így, bár itt nincs olyan egyértelmű összekapcsolódás, mint a Család szakasz záró- és nyitónovellájának esetében, mégis az Út utolsó elbeszélése kapcsolódási pont lehet a fikciós első novella és a teljesen valós úti beszámolók között. Az Út szakasz nagy része ugyanis Háy külföldi útjainak naplója, ahol szó esik a munkáról – egy-egy bemutatóról, felolvasóestről – amely miatt az író elutazott, ugyanakkor a város hangulata, látványosságok, programok is szerepet kapnak. A kötet egyes részeit olvasva sorra hántjuk le azokat a hagymahéjszerű burkokat, amelyek valahol, középen Háy Jánost magát rejtik, és az Út naplói őszinte hangnemükkel jóval közelebb visznek minket ehhez a középponthoz.

Végül a negyedik, legrövidebb szakasz, az Idő nem a mindennapi életről szóló elbeszélések sora. Az utolsó novella ismeretében átértékelhetjük a kötet nyitónovellájának szerepét: a Miért akkor, és miért akkorát nem csak a budapesti család mindennapjaival szemben képez ellenpontot, hanem a záró novellával szemben is. Láthatjuk, hogy honnan indult el ez a vidéki kisfiú, kapunk némi képet arról, hogy miért akarhatott a városba menni tanulni, asszimilálódni.

A kötet elbeszélései egymáshoz tartoznak, nem csak az azonos elbeszélői hangnem miatt, hanem azért is, mert ezekből együtt épül az a sok burokból álló rendszer, amelyet Háy János megmutat magáról. Egymáshoz tartozik az a kisfiú, aki a zimankós karácsony estén apját faggatta, az apa, akit gyerekei megmosolyognak, mikor magyarázni próbál nekik, az író, aki útra kel külföldi bemutatójára. Nincs olyan foka az asszimilációnak – mert mindenki mindig igyekszik asszimilálódni adott környezetéhez –, amely végleg elmosná a múltunkat, amely szétszakítaná a különböző szerepeinket. Az Egymáshoz tartozók elbeszélései együtt képet adnak Háy Jánosról – legalábbis arról a Háy Jánosról, amelyet meg akar mutatni az olvasóknak.