Orbán Ottó összegyujtött versei I-II.

Ajánló a Magveto Kiadó újdonságaiból

2003. november 18.
Orbán Ottó művei mindvégig az emberi és művészi értékek melletti kitartás példázatai voltak, verseivel az elkövetkező nemzedékek számára követhető-követendő példát mutatott. Azon kevesek közé tartozott, akik az írást küldetésnek tekintették, nem pusztán foglalkozásnak. Ez a gyűjteményes kötet lírai életművét adja közre. Megjelenik: november 30.

A TIGRIS


Tigris, tigris, ifjuság,
Mennyből lesújtó husáng,
Gyönyörű bestia, ragadozó,
Kéjkereső, gyönyört okozó!


Csíkos ékkő, tündökölsz,
Művészi, ahogy te ölsz,
Noha nem tudatos döntés: ösztön,
Hogy nem élsz növényi koszton.


Tápláléklánc királya,
Veled a versenyt ki állja?
Ki az, aki téged állva hagy,
Ruganyos test és fürge agy?


Buzgó forrás, lusta tó,
Ki az, aki hozzád fogható?
Úgy csapod le az őzet, a kecskét,
Ahogy téged majd az öregség?


Szerelem, kardfogu szenvedély,
Melyet bársonyba takar az éj,
Mennyből lesújtó husáng,
Tigris, tigris, ifjuság!


 


A CSODAÖREG


Csodagyerekké engem Budapest pár hetes ostroma tett,
csodaöreget betegségem húsz éve csinált belőlem;
bölcs és reszketeg aggastyánt – kopaszra borotváltak,
és egy kerekes ágyon toltak be a léghűtött műtőbe,
a kés meg a jéghegyként tündöklő izzólámpák alá.
Mit változtathat a világról alkotott képemen az,
hogy váratlanul megütöttem a főnyereményt,
hogy föl-alá furikázhatom itt, mint az egészségesek?
Minden az marad, ami volt. A birodalmak ezután is
szilárdan állnak pilléreiken:  a háborúkon és a hadisarcon,
akármilyen posztmodern néven nevezzük is őket.
Mázlim volt, ennyi az egész. Résnyire nyílt egy ajtó,
és én a résen át kicsúszhattam az ég alá, a kertbe,
s most verset ciripelek, hejehujázó, nyári tücsök a fűben.


 


ÚJRAKEZDÉS


A föltámadás az Isten szerzői jog által védett csodája, a Mindenhatóé,
aki a semmiből teremtett sejteket,
és fújta beléjük a működésükhöz szükséges oxigént;
őt nem gátolja a bomló anyag, az agyhalál,
csak egy ujját emeli föl és itt a tavasz,
és tavaszi szél árasztja meg a folyókat,
s a víz kiássa sírjukból a temetők pirospozsgás hajléktalanjait...
Az újrakezdéshez nem kell más csak egy rögeszmés ember,
aki nem látja be, amit be kéne látnia, nem adja föl,
és nekikezd a melónak, hogy föltaszigálja az égre a Napot,
hiába tudja, hogy az, ha fölér is a csúcsra, lezúdul az alkonyatba;
Sziszüphosz nekidől a tüzes sziklának, egész testében izzad,
a szikla ezeregyedszer is visszazuhan, gomolyog a porfelhő, a megszállott őrült mosolyog –
ahogy Albert Camus írja róla, boldog.