hirdetés

Orcsik Roland: A képzelet szakadéka

2017. szeptember 5.

...a filmnyitó jelenet mindenféle véres, szörnyszülötteket, pszichopatákat, túlfűtött erotikát ábrázoló képek nélkül idézte elő a libabőrzésemet. A tárgyilagosság pedig hasonlóan módon működött, mint Edgar Allan Poe elbeszéléseiben: hitelesítette a megmagyarázhatatlan, szürreális, olykor kafkai horrort. – Ördög a részletekben sorozatunkban Orcsik Roland a Homályzónáról írt.

hirdetés

Hallucináció, látomás, groteszk, bizarr, kísérteties. Ezt a világot nevezte a forgatókönyvíró Rod Serling Homályzónának (The Twilight Zone, és 1959-1964 között 156 epizódot jegyzett). Kiskamaszként én Zona sumraka címen néztem végig délutánonként a televízióban sugárzott sorozatot. A film noire fekete-fehér változata hagyott nyomot bennem, nem a sorozat későbbi, a 80-as, illetve a 2000-es évekbeli színes inkarnációi.

A miszticizmusra való hajlamomat megerősítették és felfokozták Rod Serling víziói, amit később Tarkovszkij vagy Lynch hatványozott. Már az Homályzóna hipnotikus zenei nyitánya (Marius Constant alkotása) megbabonázott, akárcsak az egyik epizód örökmozgó koncentrikus köröket ábrázoló nyitóképe (afféle Hitchcock-idézet, az '58-as remekmű, a Vertigo, magyarul a Szédülés, parafrázisaként). Erre jött Serling jellegzetes hangú narrátori intrója, tudós tárgyilagossággal vezette be a nézőt a képzelet zónájába: „You are traveling through another dimension, a dimension not only of sight and sound but of mind. A journey into a wondrous land whose boundaries are that of imagination. Your next stop, the Twilight Zone!" [Egy másik dimenzióba utazol, nem pusztán a látvány és a hang dimenziójába, hanem a tudatéba is. Utazás a csodák földjére, amit a képzelet határol. A következő megálló a Homályzóna!]

Ez a filmnyitó jelenet mindenféle véres, szörnyszülötteket, pszichopatákat, túlfűtött erotikát ábrázoló képek nélkül idézte elő a libabőrzésemet. A tárgyilagosság pedig hasonlóan módon működött, mint Edgar Allan Poe elbeszéléseiben: hitelesítette a megmagyarázhatatlan, szürreális, olykor kafkai horrort.

A kamaszos borzongásomon, álmatlan éjszakaimon kívül valójában kevés epizódra emlékszem, utána kellett böngésznem a neten, hogy felidézzem őket. Így találtam rá az Eye Of The Beholder (szabad fordításban: A néző tekintete) című részre, amely a szépség, az ízlés manipulációjával foglalkozik a plasztikai műtét motívumán keresztül. Az epizód népszerűségét, problémafelvetésének aktualitását az is alátámasztja, hogy belőle kiindulva több társművészeti alkotás, sőt videójáték is született (a Wikipédia szócikke szerint az angol kifejezés először az ijesztő nevű Margaret Wolfe Hungerford 1878-as Molly Bawn című regényében jelent meg).

A film főhősnője, Janet Tyler a szépség kultuszától szenved: „I never wanted to be beautiful. I never wanted to look like a painting. I never even wanted to be loved. I just wanted... I just wanted people not to scream when they looked at me." [Sohasem akartam szép lenni. Sohasem akartam úgy kinézni, mint egy festmény. Arra sem vágytam sohasem, hogy szeressenek. Én csak azt akartam... Én csak azt akartam, hogy az emberek ne sikoltsanak, amikor rám néznek.] Janet aláveti magát a plasztikai műtétnek, ám hiába, akárhányszor is próbálkoznak az orvosok, a műtét kudarccal végződik. Ez a látszólag triviális, sőt didaktikus történet társadalmi-politikai szatíra lesz. A rút a halált, az öregséget, a nyugtalanító másságot idézi fel, a szépség pedig a felülről irányított, uniformizált társadalmi ízlést, ezáltal lesz a szépség a zsarnoki utópia védjegye. Serling egy egyszerű, ám ötletes csavarral él: ahogyan az orvosok rétegenként leszedik Janet Tylerről a fáslikat, elővillan a rettegett arc: az amerikai tömegmédia ízlésvilágának megfelelően egy szőke, Marilyn Monroe-szerű nőt látunk. Ekkor derült ki számomra, hogy az orvosok, asszisztensek addig félhomályban vagy háttal jelentek meg a filmben, a leleplezés pillanatában pedig elővillan szörnyű arcuk. Csakhogy Serling agyafúrtan relativizálja a szépség, illetve a rút kategóriáit. Tanmesébe illő didakszissal zárul a film, a narrátort játszó Serling levonja a tanulságot: a szépség a nézőben van („the beauty is in the eye of the beholder").

A történet a befogadás hangsúlyozásával, metareflexiójával az amerikai mainstream médiáról is csípős kritikát fogalmaz meg. Serling egyik interjújában éppen a korabeli amerikai cenzúrát bírálja, mely korlátozza és manipulálja a nézők ízlésvilágát:

Akárcsak a filmbéli nő arcát, úgy fáslizza be a felülről irányított média a befogadó kultúráját:


Innen nézve Amerika a vágyott szabadság szimulációja pusztán. Amikor a narrátor Serling azt mondja a hősnő Janet Tylerről, hogy privát sötétségben él („private world of darkness"), akkor ez a nézőre, tágabban pedig az amerikai, illetve minden önkényuralmi társadalomra is érvényes. Az elnyomásból fakadóan így keletkeznek a szépség és a rútság démonjai, a plasztikai műtétek, a szépség, az örök ifjúság mítoszának terrorja, amely elfojtja a ronda, a büdös testi leszegényedéssel, az elmúlással, a saját halállal való szembenézést. A Homályzónában Janet Tyler nem véletlenül fogalmazza meg ezeket az orwelli gondolatokat: „The state is not a God, ugliness is not a crime!" [Az állam nem Isten, a rútság nem bűncselekmény!] A filmben a plasztikai műtét lehetetlen, egyedüli megoldásként a szegregáció kínálkozik. Meglehetősen ironikus zárlat.

A filmben megjelenik a Fritz Lang Metropolisát idéző Vezér alakja is: a kórházból menekülni próbáló Janet többször is képernyőkbe ütközik, a szépség utópiájának Vezére azon keresztül prédikál az ideális egyen-társadalomról: „It is essential in this society that we not only have a norm, but that we conform to that norm. Differences weaken us. Variations destroy us. An incredible permissiveness to deviation from this norm is what has ended nations and brought them to their knees. Conformity we must worship and hold sacred. Conformity is the key to survival." [Társadalmunk esszenciája, hogy nem pusztán normánk van, hanem alá is vetjük annak magunkat. A különbségek legyengítenek minket. A változatosság elpusztít. A norma elhajlásának elképesztő igenlése térdre kényszerítette és kivégezte a nemzeteket. A konformitást kell imádnunk és szentnek tartanunk. A konformitás a túlélés kulcsa.]

Nem szóltam még az Eye Of The Beholder epizód filmzenéjéről, Bernard Hermann kísérteties jazze kiválóan érzékelteti a film lélektani pillanatait, csupán néhány hang elég ahhoz, hogy a sziluettszerű vezérmotívumok előidézzék a fojtott (tömeg)hisztériát. És ha már zenénél tartok, akkor talán az sem véletlen, hogy a Metallica zenekar éppen ebből a filmből kiindulva alkotta meg az ...And Justice for all (1988) című albumuk egyik legkomplexebb számát: Eye Of The Beholder. Az énekes James Hatefiled dalszövegében éppen a választás-, illetve szólásszabadság fényében gondolja újra Serling hatvanas évekbeli filmesszéjét:


Dögös didakszis, azt hiszem, ez lenne az a meghatározás, amivel mindkét alkotó, Serling és Hatefield műveit bárkinek ajánlani tudnám. Végezetül pedig kellemes borzongást A néző tekintetéhez:

Orcsik Roland

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.