Orhan Pamuk: A nevem Piros
Az Ulpius-ház Könyvkiadó ajánlata
Orhan Pamuk
A nevem Piros
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007.
Fordította: Tasnádi Edit
608 olda, 3.999 Ft
ISBN 978 963 254 045 0
- 2007. december 30.
1591 tele, a hófödte Isztambul. A szép Şeküre új férjet keres, miután kedvese már négy éve nem jött meg a háborúból. Apja egyenként magához hivatja a szeráj képíró műhelyében dolgozó miniatúrafestőket, és egy, a szultán által titokban készíttetett könyvhöz tiltott illusztrációkat rendel tőlük, közülük azonban az egyiket hamarosan megölik, mire Fekete, aki szerelmes Şekürébe, akcióba lép…
A nevem Piros
Orhan Pamuk eddigi „legszínesebb és legoptimistább” regénye.
A Nobel-díjas Orhan Pamuk Törökország legnevesebb szerzője. A mindössze 55 éves író munkásságát García Márquez, Umberto Eco és Franz Kafka írásművészetéhez hasonlítják méltatói. A több mint negyven nyelven megjelenő és legnevesebb irodalmi díjakkal kitüntetett szerző politikai nézeteinek is gyakran ad hangot, míg műveiben „Európa és az iszlám Törökország egymásra talál”. A szerző életműsorozatának két újabb fontos kötetét jelenteti meg az Ulpius-ház;az Isztambul című memoárt, és A nevem Piros című regényt.
Részlet a regényből:
Huszonkét karátos szultáni aranypénz vagyok. Rajtam világot oltalmazó szultánunk őfelségének dicsőséges kézjegye. A temetés után itt, ebben szép, szomorú kávézóban Gólya, a szultán egyik kiváló mestere az imént – éjfélkor – rajzolt le nagy hirtelen, ezért nem is próbáltak meg királyvízzel. A képmásom itt van, én magam viszont a nagy miniátor, Gólya testvéretek erszényében lapulok. Most feláll, elővesz az erszényből, és megmutat nektek. Üdv, üdv a nagy művészeknek és a vendégeknek! Ragyogásomtól tágra nyílik a szemetek, a mécses lángjának rám vetődő visszfényétől izgalomba jöttök, és megirigylitek legújabb gazdámat, Gólya mestert. Igazatok is van, mert nincs más rajtam kívül, ami a miniátor tehetségét mérné.
Gólya mester a hozzám hasonló aranyakból az elmúlt három hónapban pontosan negyvenhét darabot keresett. Mind itt vagyunk ebben az erszényben, s láthatjátok, hogy Gólya efendi nem titkol senki elől bennünket. Azt is tudja, hogy nincs Isztambulban miniátor, aki többet keresne nála. Büszke vagyok arra, hogy elfogadtak mértékként a miniátorok között, s ezzel véget vetettek a fölösleges vitáknak. Régen, amikor még nem szoktuk meg, hogy kávéivással frissítsük az elménket, a tyúkeszű képírók esténként végtelen vitákat folytattak arról, hogy melyikük használja művészibben a színeket vagy rajzolja a legszebb fát, sőt minden éjjel ölre is mentek; gyakran egymás fogait is kiverték. De amióta az én logikám vált uralkodóvá, a festőműhely munkájában édes összhang, a régi heráti mesterekhez méltó rend uralkodik.
Íme néhány dolog, ami e logika összhangjával és rendje szerint elcserélhető velem: egy szép és fiatal rabnő egy ötvenedrésze, azaz az egyik lába; egy diófa keretbe foglalt jó borbélytükör; egy kilencvenakcsés, ezüstveretes, napmotívummal díszített, szépen festett és belső fiókokkal rendelkező láda; százhúsz darab friss kenyér; három személy számára hely a temetőben koporsóval együtt; egy ezüst karpánt; egy kövér és öreg rabnő combjai; egy bivalyborjú; két szép kínai tányér; a szultánunk képíró műhelyében dolgozó perzsa miniátorok közül a tebrizi Dervis Mehmednek meg még jó páruknak egyhavi keresete; egy jó vadászsólyom kalitkástul; tíz korsó Panajot borából; egy paradicsomi óra Mahmúddal, a világhíres ifjak egyikével, és még olyan sokféle lehetőség, hogy nem is lehet mind elősorolni.
Mielőtt idekerültem volna, tíz napot töltöttem egy szegény cipészinas piszkos harisnyájában. A szerencsétlen minden este elalvás előtt végtelen álmokat szőtt arról, hogy mit kaphat értem. Ennek az altatódalszerűen édes, hosszú versnek a sorai azt bizonyították számomra, hogy nincs olyan lyuk, ahová a pénz be ne bújna.
A lyukról jut eszembe: köteteket lehetne megtölteni korábbi kalandjaimmal. Magunk között vagyunk. Ha megígéritek, hogy nem mondjátok el senkinek, és ha Gólya efendim se veszi rossz néven, elmondok egy titkot. Megesküsztök?
Rendben. Bevallom. Nem tartozom az Abroncsos-kő melletti pénzverdében vert igazi huszonkét karátos oszmán aranyak közé. Utánvert pénz vagyok. Velencében gyengébb aranyból készültem, de itt szultáni aranyként hoztak forgalomba. Köszönöm a megértéseteket.
A velencei pénzverdéből tudom, hogy évek óta ezt csinálják, csak a legutóbbi időkig a velencei gyaurok a saját pénzverdéikben velencei dukátokat vertek alacsonyabb karáttal, azokat vitték Keletre. A törökök sokáig elhitték, hogy annyit érnek, amennyi rájuk van írva, mit sem törődtek azzal, hogy ugyanolyan feliratot viselő, de alacsonyabb értékű dukátok árasztották el Isztambult, s csak jóval később kezdték harapdálni a pénzeket, ugyanis a kevés arannyal, sok rézzel készült hamisított pénzek sokkal keményebbek. Tegyük fel, hogy lángoló szerelemmel sietsz Mahmúdhoz, ő azonban mielőtt mást venne, a pénzt veszi a szájába, s ha az hamisnak bizonyul, egy óra helyett csak félórára visz a paradicsomba. Látva a velencei gyaur, hogy a saját pénzével már nem viszi sokra, úgy döntött, hogy oszmán aranyat fog verni, amazok úgyse veszik észre.
Hadd hívjam itt fel a figyelmet egy furcsaságra. A velencei gyaur nem igazi képet készít már, amikor fest, hiszen az ábrázolt már nem is kép – olyan, mintha valódi volna. Ugyanakkor a pénzből nem valódit, hanem hamisat veret!
Velencében vasládákba raktak bennünket. Hajóra szálltunk, és a ringó vízen Isztambulba érkeztünk. Egy pénzváltó üzletében a mester fokhagymaszagú szájában találtam magam. Kisvártatva egy buta paraszt jött azzal, hogy aranyat akar beváltani. „Hadd lássuk, valódi-e a pénzed, add ide, hadd harapjam meg!” – kiáltott fel a ravasz pénzváltó mester, és bedobta a paraszt pénzét a szájába.
Találkoztunk a szájban, és én azonnal láttam, hogy a paraszt pénze valódi. Ő meg ott a fokhagymaszagban közölte velem, hogy hamis vagyok. Igaza volt, de sértett az a magabiztosság, amellyel ezt a képembe vágta. „Te vagy hamis!” – hazudtam neki.
– Hogy lenne hamis a pénzem?! Húsz évvel ezelőtt ástam el a földbe, akkoriban pedig még nem történtek ilyen erkölcstelenségek! – dicsekedett a buta paraszt.
Kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. A pénzváltó a paraszt aranya helyett engem vett ki a szájából.
– Tessék, itt az aranyad, a szemét velencei gyaurok hamis pénze. Nekem nem kell. Nem szégyelled magad? – szidta a parasztot.
Az még válaszolt, aztán fogott és elvitt más pénzváltókhoz, de mindenütt ugyanazt a választ kapta, végül bánatában kénytelen volt kilencven akcséért beváltani. Ezzel megkezdődött hét esztendeje tartó végtelen vándorlásom egyik kézből a másikba.
Büszkén mondhatom, hogy időm nagy részét úgy töltöttem, ahogy egy okos pénznek töltenie kell: erszényből erszénybe, övből zsebbe vándoroltam. Megvalósult ugyan rémálmom: egy korsóba téve egy kertben elástak egy kő alá, de szerencsére hamarosan ki is vettek. Mind, akik kézbe vettek, elsősorban azok, akik észrevették, hogy hamis vagyok, mielőbb szabadulni akartak tőlem. Eddig még nem találkoztam olyannal, aki figyelmeztette volna a másikat, hogy nem vagyok valódi. Azok viszont, akik százhúsz akcsét szurkoltak le értem, mielőtt észrevették volna, hogy hamis vagyok, a düh, a boldogtalanság és a türelmetlenség rohamait élték át mindaddig, amíg valaki más átverésével meg nem szabadultak tőlem. E rohamaik alatt, bár maguk is többször próbáltak másokat becsapni (a sietség és a méreg miatt sokszor próbálkoztak hiába), sűrű káromkodások közepette a legőszintébben nevezték erkölcstelennek azt, aki őket átverte.
Az elmúlt hét esztendő alatt ötszázhatvanszor cseréltem gazdát; megfordultam szinte minden házban, boltban, bazárban, dzsámiban, templomban és zsinagógában. Tapasztaltam, hogy még több pletyka, legenda és hazugság kapcsolódik hozzám, mint gondoltam volna. A képembe vágják, hogy semmi érték nem maradt rajtam kívül, hogy könyörtelen és vak vagyok, én magam is a pénzt kedvelem, hogy sajnos körülöttem forog a világ, velem mindent meg lehet vásárolni, piszkos, közönséges és aljas vagyok. Még dühösebbek lettek és még cifrábbakat vágtak a fejemhez azok, akik rájöttek, hogy hamis vagyok. Ahogy csökkent valódi értékem, úgy nőtt az eszmei. De láttam, hogy a kegyetlen metaforák és alaptalan hazugságok ellenére az emberek nagy része őszintén ragaszkodik hozzám. Azt hiszem, ebben a szeretetet nélkülöző korban mindannyiunknak örülnünk kell ennek a szívből jövő, mondhatnám túláradó szeretetnek. Utcáról utcára, negyedről negyedre jártam a várost, a zsidóktól az abházokig, araboktól a mingréliaiakig megismertem mindenkinek a tenyerét. Egyetlenegyszer, egy Maniszába utazó edirnei hodzsa erszényében hagytam el Isztambult. Haramiák zárták el utunkat. Szegény hodzsa meghallva a „Pénzt vagy életet!” felszólítást, bedugott minket a hátsó nyílásába. Itt még büdösebb volt, mint a fokhagymakedvelő pénzváltó szájában. A dolog azonban még rosszabbra fordult, mert a haramiák nem pénzt vagy életet, hanem becsületet vagy életet követeltek, és sorban megbecstelenítették a hodzsát. El se tudom mondani, hogy mit kellett kiállnunk abban a szűk lyukban. Ezért aztán nem is szeretnék még egyszer Isztambulon kívülre kerülni!
Isztambulban viszont mindig jól éreztem magam. Fiatal lányok csókolgattak úgy, mintha az elképzelt férjük lennék, bársonyerszényekben, párnák alatt, hatalmas mellek között és finom alsóneműkben őriztek, s álmukban is ellenőrizték, hogy ott vagyok-e. Egy fürdőben a tűzhely szélén, egy csizmában, egy üvegcse alján egy pompásan illatozó parfümös boltban és egy szakács lencsés zsákjának titkos zsebében rejtőztem. Tevebőrből készült övek, tarka egyiptomi atlaszból varrt ruhabélések, posztóval bélelt lábbelik és színes bugyogók rejtekhelyein tartózkodtam. Petro, az órásmester egy ingaóra titkos rekeszébe, egy görög fűszeres a kasar sajtba dugott; pecsétekkel, ékszerekkel és kulcsokkal együtt posztóba csavarva kémények és tűzhelyek belsejébe, ablakpárkány alá, szalmával töltött matracokba, földbe süllyesztett szekrényekbe és ládák titkos fiókjaiba rejtettek. Láttam apákat, akik föl-fölpattantak az asztaltól, hogy ellenőrizzék, a helyemen vagyok-e még; asszonyokat, akik teljesen fölöslegesen a szájukba vettek, gyerekeket, akik addig szagolgattak, míg az orrlyukukba nem kerültem, öregeket, fél lábbal a sírban, akik nem nyugodtak, ha naponta legalább hétszer elő nem vettek a bőrerszényükből. Egy tisztaságmániás cserkesz asszony, miután végigtakarította az egész házat, az erszényből elővett és fényesre suvickolt bennünket. Egy félszemű pénzváltó tornyokat épített belőlünk, egy loncszagú teherhordó és családja úgy nézett, mint valami látványosságot, egy aranyozó, aki nincs most közöttünk, nem is fontos, hogy ki az, minden este más és más formákat rakott ki belőlünk. Mahagóniládákban utaztam, palotákba jártam ki és be, Herátban készült könyvkötésekbe, rózsaillatú cipők sarkába, nyeregtakarókba bújtam. Sok száz piszkos, szőrös, kövér, zsíros, öreg és reszkető kezet láttam. Ópiumszívók, gyertyaöntő műhelyek, szárított makrélák – egész Isztambul izzadságának szaga belém ivódott. Mindezen izgalmas és mozgalmas élet után egy aljas haramia az éjszaka sötétjében elvágván áldozata torkát, bevágott az erszényébe, majd sötét otthonában képes volt rám köpni, mondván: „Fúj, mindez temiattad!” Ez annyira sértett, hogy legszívesebben megsemmisültem volna.
Ám ha nem volnék, senki sem tudná megmondani, hogy melyik a jó és melyik a rossz miniátor; nem is semmisültem meg persze, és vigyázok, hogy a festők ne essenek egymásnak. Itt vagyok tehát a legokosabb miniátor erszényében.
Ha ti jobb festők vagytok nála, szerezzetek meg ti!
Hozzászólás