Az idén Béke-díjjal jutalmazott Pamuk regénye szülőhazájában heves indulatokat váltott ki. Az isztanbuli ügyészség perbe fogta a népszerű írót, mivel arról beszélt, hogy Törökországban egymillió örményt és harmincezer kurdot gyilkoltak meg, amit az ország mindmáig nem ismert el hivatalosan. A Hó ugyanakkor egyértelmű kritikai és olvasói sikert aratott. A méltatások mind hangsúlyozták, hogy a szerző – aki az irodalmi Nobel-díj egyik legesélyesebbnek tartott várományosa – elemi erővel ábrázolja a modern világ nyers brutalitását és elvakultságát, valamint minden szenzációéhes híradásnál felkavaróbban irányítja rá figyelmünket a kor és a térség aktuális problémáira.

Szerző: Orhan Pamuk
Cím: Hó
Kiadó: Ulpius-ház Kiadó
Fordította: Ladányi Katalin
Terjedelem: 1. kötet: 340 oldal, 2. kötet 380 oldal
Formátum: 125*200, fűzött
Ára: 3980 Ft

Részlet:

A Karszi Rendőrkapitányság egy hosszú, háromemeletes épületben volt a Fáikbej sugárúton, ahol a hajdan itt élt vagyonos orosz és örmény családok régi kőházainak zöme most kormányhivataloknak adott hajlékot. Amíg a két férfi a rendőrfőnök helyettesére várakozva üldögélt, Szerdár bej fölhívta Ka figyelmét a gazdagon díszített magas mennyezetre, s elmagyarázta, hogy a város orosz megszállása idején, 1877 és 1918 között előbb egy jómódú örmény lakott ebben a negyvenszobás palotában, később pedig orosz kórházat rendeztek be itt.
Kászim bej – a rendőrfőnök – sörhasú helyettese kijött a folyosóra, és az irodájába kísérte vendégeit. Ka rögtön látta, hogy olyan emberrel van dolguk, aki nem olvas a Köztársasághoz hasonló országos napilapokat, mert azokat túlságosan baloldalinak találja; továbbá nemigen imponál neki, hogy Szerdár bej pusztán azért magasztal valakit, mert költő az illető; de nyilvánvalóan tart Szerdár bejtől, a vezető helyi újság tulajdonosától, és tiszteli őt. Amikor Szerdár bej befejezte a mondókáját, a rendőrfőnök helyettese Kához fordult. – Óhajt védelmet? – érdeklődött.
– Tessék?
– Csupán egyetlen civil ruhás rendőrt javasolok. Az ön lelki nyugalma érdekében.
– Valóban szükségem van rá? – kérdezte Ka, s úgy remegett a hangja, akár a betegé, akivel épp az imént közölte az orvosa, hogy mostantól bottal kell járnia.
– Tudja, csendes, békés város a miénk. Az összes terroristát elfogtuk, aki viszályt szított közöttünk. De én a biztonság kedvéért mégis melegen ajánlanám…
– Ha Karsz tényleg ilyen csendes, békés város, akkor nincs szükségem védelemre – válaszolta Ka. Titkon abban reménykedett, a rendőrfőnök helyettese megragadja az alkalmat, és még egyszer megnyugtatja őt, hogy Karsz csendes, békés város, Kászim bej azonban nem bocsátkozott önismétlésbe.
Szerdár bej és Ka észak felé igyekeztek, Kalealtiba és Bajrámpasába, a város legszegényebb negyedeibe. Az itteni kalyibákat kőből, furnérból, alumínium hullámlemezből tákolták össze. A szüntelenül szakadó hóban a két férfi házról házra járt: Szerdár bezörgetett, és ha az ajtóban egy nő jelent meg, megkérdezte tőle, nem válthatna-e pár szót a ház urával. Ha felismerték, bizalomgerjesztő hangon elmesélte, hogy barátja, a híres újságíró azért tette meg ezt a hosszú utat a messzi Isztambulból, s azért jött el Karszba, mert a választásokról akar tudósítani, no meg azért is, mert többet szeretne tudni a városról; például arról, vajon miért lesz itt öngyilkos annyi lány – és ezek a polgárok Karsz hasznára válhatnának, ha megosztanák a gondjaikat Kával. Néhányan nagyon barátságosan fogadták a jövevényeket; lehet, hogy azt gondolták, Ka és Szerdár bej talán a választásokon induló jelöltek, akik konzervdobozos napraforgóolajjal, szappannal vagy süteménnyel, tésztával teli zacskókkal ajándékozzák meg őket. Ha úgy döntöttek, kíváncsiságból vagy egyszerű vendégszeretetből betessékelik a két férfit, mindjárt siettek megnyugtatni Kát: bátran kerüljön beljebb, nem harapnak a kutyák. Akadtak, akik ijedten nyitottak ajtót, mert oly sokévi megfélemlítés után azt hitték, már megint a rendőrség akar házkutatást tartani náluk; ők még akkor is némaságba burkolóztak, amikor ráeszméltek, hogy nem hatósági szervek a látogatók. Valahányszor Szerdár bej és Ka továbbálltak valahonnan és a következő ajtón kopogtattak, mintha útközben a viskók minden alkalommal tovább szaporodtak volna; a két férfi itt is, ott is törött műanyag kisautókat, félkarú játék babákat, üres teásdobozokat vagy orvosságosüvegeket rugdosó gyerekek között tört utat magának.
Ami az öngyilkos lányok szüleit illeti (Ka pár óra leforgása alatt hat tragikus esetről hallott), ők egytől egyig határozottan állították, hogy leányuk nem adott okot aggodalomra, így aztán a történtek mindnyájukat megrendítették és mélységesen elszomorították. A vendégeket bevezették az apró, jéghideg szobákba, ahol sokszor még olcsó szőnyeg se borította a csupasz agyagpadlót, s régi kerevetekre, kacskalábú székekre ültették le őket a lopott árammal működő hősugárzók vagy a kályhák mellé, amelyek csak akkor melegítettek, ha egyfolytában piszkavassal élesztgették bennük a tüzet, s ők ott, a soha ki nem kapcsolt néma tévékészülékek közelében hallgatták Karsz végeérhetetlen keserveit. Megtudták, milyen sok itt a munkanélküli, meg azt is, hogy a városban öngyilkosságjárvány pusztít. Könnyező anyák zokogták el nekik, hogy fiaik nem kapnak állást, vagy börtönben sínylődnek; fürdőmesterek panaszolták, hogy hiába dolgoznak tizenkét órás műszakban a hamamban, mégsem keresnek annyit, amennyiből nyolc gyermeküket eltarthatnák. És végighallgatták a munka nélküli férfiak sirámait, akiknek már arra sem futotta, hogy elmenjenek a teaházba. Ezek a kesergő emberek a balszerencséjükről, a városi tanácsról meg a kormányról lamentáltak, mondván, minden bújuk-bajuk oka a nemzet és az állam.
A megpróbáltatásokról regélő történetek közepette elérkezett az a pillanat, amikor az ablakokon beáradó fehér fény ellenére Ka úgy érezte, mintha árnyvilágba tévedt volna. A sötét szobákban a bútorok kontúrját is alig látta, s ahogy újra kénytelen volt kilépni az utcára, elvakította a hó. Mintha tüllfüggöny ereszkedett volna a szemére; mintha begubózott volna a hallgatagon hulló hóba, hogy a csendbe meneküljön e szenvedésről, szegénységről szóló mesék elől.
De amit aznap az öngyilkosságokról hallott, élete végéig kísértette. Ezekben a történetekben nem a szegénység, a tehetetlen kétségbeesés vagy a fásultság döbbentette meg, sem az, hogy a fiatal nőket szüntelenül ütötték-verték; hogy maradi apjuk még a házból sem engedte ki, féltékeny férjük pedig éjjel-nappal árgus szemmel figyelte őket. Kát még csak nem is a nincstelenség rémítette és rendítette meg, hanem az öngyilkosság módja: ezek a lányok ugyanis váratlanul, minden ilyenkor szokásos rítus vagy jeladás nélkül, a mindennapi teendőik közepette vetettek véget az életüknek.
Az egyik lány például, aki szülői kényszer hatására jegyezte el magát egy öregedő teaháztulajdonossal, szépen megvacsorázott az anyjával, az apjával, a három testvérével és az apai nagyanyjával, pontosan úgy, mint minden este. Miután a húgaival együtt kuncogva, viháncolva, csipkelődve leszedte az asztalt, ahogy máskor, kiment a desszertért a kertbe, majd onnan bemászott az ablakon a szülei hálószobájába, ahol agyonlőtte magát az apja vadászpuskájával. Nagyanyja, aki meghallotta a puskalövést, fölrohant az emeletre, és ott találta a szülők hálószobájának padlóján a vértócsában fekvő lányt, akiről addig azt hitte, hogy lent van a konyhában. Az öregasszony egyszerűen nem értette, hogy kerülhetett a lány a konyhából a hálószobába, arról meg végképp fogalma sem volt, miért lett öngyilkos az unokája.
Egy másik tizenhat éves lány egyik este, miután a tévéműsor miatt szokás szerint hajba kapott a két testvérével, végül megkaparintotta a távkapcsolót. Az apja benyitott a ricsajra, és úgy döntötte el vitát, hogy lekevert két csattanós pofont a lányának, aki egyenesen beszaladt a szobájába, fölkapott egy üveg Mortalint, amit az állatorvos adott a beteg jószágnak, és egy hajtásra megitta, mintha az csak egy pohár szóda volna.
A harmadik lánynak, aki szerelemből ment férjhez tizenöt éves korában, már hat hónapos kisbabája is volt. Mint mindennap, ezúttal is összeveszett elkeseredett munka nélküli urával, és az ütlegektől rettegve bezárkózott a konyhába. A férje tudta, mire készül, de ő már jó előre eldugta a kötelet s a plafonba srófolta a kampót, így sikerült felakasztania magát, mielőtt rátörték az ajtót.
Kát lenyűgözte az a lázas sietség, amellyel ezek a lányok búcsút mondtak az életüknek, és fejest ugrottak a halálba. Tettükre alaposan felkészültek – kampósszöget kalapáltak a mennyezetbe, megtöltötték a vadászpuskát, a spájzból a hálószobájukba csempészték az orvosságosüveget –, és ez arra utalt, hogy már jó ideje forgatták a fejükben az öngyilkosság gondolatát, elég régóta cipelték ezt a terhet.
Az efféle öngyilkosságról szóló első hírek egy Karsztól száz kilométerre lévő, Batman nevű városból érkeztek. Világszerte háromszor-négyszer annyi férfi hajlamos rá, hogy megölje magát, mint ahány nő vet véget önkezével az életének, s ezt az ankarai Országos Statisztikai Hivatal egyik fiatal alkalmazottja is tudta, így aztán ő volt az első, aki észrevette: Batmanban háromszor több az öngyilkos nő, mint a férfi, és a tragikus lányhalálok száma a női világátlag négyszerese. Ám amikor az ifjú statisztikus újságíró barátja közzétette ezt az elemzést a Köztársaság „Rövidhírek” rovatában, Törökország-szerte senki sem akadt, aki fölfigyelt volna a dologra. Néhány francia és német lap tudósítói azonban lecsaptak a témára, s miután ők Batmanba látogattak, majd lehozták a sztorit az újságjukban, lassan a török sajtó is fölébredt: a várost elözönlötték a török riporterek. Tisztviselők ma úgy vélekednek, a sajtó érdeklődése csak arra volt jó, hogy még több lány szánja el magát a végzetes tettre.
A karszi kormányzóhelyettes közölte Kával, hogy a statisztikai adatok szerint a helybeli öngyilkosságok száma meg se közelíti a batmanit. Mint megjegyezte, „jelenleg” semmi kifogása ellene, hogy Ka interjút készítsen a családokkal, de arra kérte Kát, szíveskedjék tartózkodni az „öngyilkosság” szó túl gyakori használatától, ha beszél ezekkel az emberekkel, és gondosan ügyeljen rá, nehogy felfújja az esetet, ha megírja a Köztársaságban. Ka azt is megtudta tőle, hogy egy öngyilkosságra specializálódott szakértőbizottság – amelynek pszichológusok, rendőrtisztek, bírák és a Vallásügyi Minisztérium tisztviselői a tagjai – Batmanból hamarosan Karszba teszi át a székhelyét, továbbá a Vallásügyi Minisztérium megelőző óvintézkedésként már teleragasztotta a várost azokkal a plakátokkal, amelyeket Ka az érkezése napján látott, s amelyeken ez áll: „Az ember Isten tökéletes teremtménye, és az öngyilkosság istenkáromlás.” Ezenkívül a kormányzó hivatala hamarosan terjeszteni kezdi azt a röpiratot, amelynek ugyanez a jelmondat lesz a címe, fűzte hozzá a kormányzóhelyettes, aki aggodalmának is hangot adott, mondván, attól tart, az elrendelt intézkedések nem a kívánt hatást, hanem épp az ellenkezőjét fogják elérni.
– Semmi kétségünk felőle, hogy ezeket a lányokat minden bizonnyal a mélységes boldogtalanságuk kergette a halál karjába – jelentette ki határozottan Kának. – De ha az öngyilkosság valódi oka a boldogtalanság volna, akkor a török nők fele öngyilkos lenne… – A mókusarcú, kefebajszos férfi ezek után kifejtette, hogy szerinte a nők talán azért engednek a kísértésnek, s azért vetnek véget önkezükkel az életüknek, mert az apák, az imámok meg az állam férfikara folyvást azt kántálja: „Ne légy öngyilkos! Ne! Ne!” Éppen ezért ő már írt is Ankarába, dicsekedett büszkén Kának, és kérvényezte, hogy legalább egy nőt delegáljanak az Öngyilkosság Elleni Propagandabizottságba.
Akkor merült fel először az ötlet, hogy az öngyilkosság a döghalálhoz hasonló ragályként terjed, amikor egy lány kimondottan azért utazott a távoli Batmanból Karszba, mert ott akart végezni magával. A szülei most nem engedték be Kát és Szerdár bejt a házba, de a lány anyai nagybátyja ráállt, hogy a szabad ég alatt pár szót váltson a két férfival. Aztán az Atatürk kerület hófödte parkjában, a leanderek alatt üldögélve cigarettára gyújtott, és elmesélte, mi történt az unokahúgával. A lány két éve ment férjhez. Inaszakadtáig gürcölt reggeltől estig, majd’ beleszakadt a házimunkába, ráadásul az anyósa szüntelenül szidta, mint a bokrot, mert nem esett teherbe. A nagybátyja úgy vélte, ez még nem lett volna elég, hogy a gondok öngyilkosságba kergessék a szerencsétlent, tehát a lány nyilván azokat a nőket utánozta, akik már eldobták maguktól az életet Batman városában. A megboldogult maradéktalanul boldognak látszott, amikor látogatóba jött a szüleihez Karszba, ezért még megdöbbentőbb volt, hogy – éppen azon a reggelen, amelyen vissza kellett volna térnie Batmanba – egy levelet találtak az ágyában; két doboz altatót vett be, írta búcsúzóul arra a papírdarabra.
Egy hónappal később – amikor az öngyilkosság gondolata ily módon már megfertőzte Karszot – a lány tizenhat éves unokahúga „követte a példát”, és ő is megölte magát. A síró szülők engedtek a nagybácsi rábeszélésének, majd – miután Ka szavát vették, hogy a történetet elejétől a végéig beleírja a riportjába – elmagyarázták, mi hajszolta bele leányukat az öngyilkosságba. Azért halt meg, mert a tanára megvádolta, hogy elvesztette a szüzességét! A pletyka futótűzként terjedt el egész Karszban, s nemcsak a szép lány vőlegénye bontotta fel az eljegyzést, hanem azok az ifjú kérők is elmaradtak, akik addig – a mátkaságra fittyet hányva – állandóan a házhoz jártak. A lány anyai nagyanyja akkoriban kezdett sopánkodni: „Ó, jaj, fiam, úgy látszik, te már soha nem fogsz férjhez menni!” Ezek után egyik este, miközben az egész család egy esküvői jelenetet nézett a televízióban, az apa, aki alaposan felöntött a garatra, hirtelen sírva fakadt bánatában, a lány meg erre ellopta a nagyanyja altatóját, és lenyelte az összes pirulát (tehát az öngyilkosság gondolatán kívül az elkövetés módja is ragályosnak bizonyult). Amikor a boncolás kiderítette, hogy a lány mégis szűz volt, az apa nem csupán a pletykaterjesztő tanárt hibáztatta, hanem azt a bizonyos unokanővért is, aki Batmanból jött, és itt, Karszban lett öngyilkos. A szülők azért döntöttek úgy, hogy töviről hegyire mindent elmesélnek Kának, mert egyrészt szerették volna megcáfolni a gyermekük érintetlenségét kétlő alaptalan rágalmakat, másrészt pellengérre akarták állítani a tanárt, aki híresztelni kezdte a lányukat bemocskoló gyalázatos hazugságot.
Ka a legelszomorítóbbnak azt találta, hogy az öngyilkos lányoknak szinte arra sem volt módjuk és idejük, hogy a saját vackukba bújva, magányosan vethessenek véget az életüknek. Még akkor is másokkal kellett osztozniuk a szobájukon, amikor már bevették a pirulákat, és csendben haldokoltak. Ka a nyugati irodalom remekművein nőtt fel Nisántasiban, így az öngyilkosságról fantaziálva fontosnak tartotta, hogy a halálba készülőnek bőven legyen ideje és helye: szentül hitte, hogy legalább egy kis zug kell az embernek, ahol pár napra elrejtőzhet, ahová senki nem kopog be. Úgy gondolta, az önkéntes halál ünnepélyes szertartás, amit altatóval és whiskyvel mutat be az ember; afféle végső aktus, amellyel egyedül és szabad akaratából vesz búcsút az élettől az öngyilkos. Valahányszor elképzelte, hogy végez magával, mindig a tetthez nélkülözhetetlen magány riasztotta el; így aztán be kellett vallania, hogy ő nem öngyilkos típus – igazából soha nem foglalkozott komolyan a gondolattal.
Ezt a magányt most egyetlen eset idézte fel benne: annak az ifjú teremtésnek – a híres „fejkendős lányok” egyikének – a halála, aki öt héttel korábban vetett véget önkezével az életének. Amikor a kormány az ország összes oktatási intézményében betiltotta a fejkendőviseletet, sok fiatal nő tagadta meg az engedelmességet. A karszi Pedagógiai Intézet lázadóit eleinte csak a tantermekből zárták ki, később pedig, egy ankarai rendeletet követően, már az iskolából is kiűzték őket. Ennek a bizonyos „fejkendős lánynak” a szülei voltak a legtehetősebbek azok közül, akikkel Ka találkozott. A zaklatott bolttulajdonos apa beinvitálta Kát a saját kis fűszerüzletébe, megkínálta egy üveg Coca-Colával, amit a hűtőből vett elő, majd elmesélte, mi történt a leányával. Ami a fejkendőt illeti, a lány nyilván az édesanyjáról vett példát, az egész család áldásával. De leginkább a barátnői hatottak rá, akik kampányt indítottak az iskolában a rebellis diáklányok kitiltása ellen. Bizonyára tőlük tanulta, hogy a fejkendőt a „politikai iszlám” jelképének tekintse. Így aztán a lány a szülei kifejezett kívánsága ellenére sem volt hajlandó levenni a fejkendőjét, s ezzel elérte, hogy a rendőrség gyakran elvitte a Pedagógiai Intézetből. Amikor látta, hogy néhány barátnője feladja a harcot, és födetlen fővel kezd iskolába járni, mások meg fejkendő helyett inkább parókát tesznek a fejükre, a lány egyre többször mondogatta az apjának, hogy ő nem akar tovább élni, és az életnek nincs értelme. Érzéseit a barátnőivel is megosztotta. De mire idáig fajult a dolog, az állam által irányított Vallásügyi Minisztérium meg az iszlamisták már összefogtak, és egyesült erővel ítélték el az öngyilkosságot, mondván, ez az egyik legnagyobb bűn, amit ember elkövethet, azonkívül egész Karszban megjelentek a plakátok, amelyek fennen hirdették ugyanezt az igazságot – ezért senki nem gondolta, hogy egy ilyen jámbor, mélyen hívő lány véget fog vetni az életének. Senki sem számított erre a szörnyűségre.
A lány – akinek Teszlíme volt a neve – utolsó estéjén szótlanul megnézte a televízióban a Marianna című sorozat legújabb epizódját, majd miután megfőzte és kitöltötte a szüleinek a teát, bement a szobájába, ahol az esti imához készülődve kiöblítette a száját és megmosta kezét-lábát. A rituális tisztálkodás végeztével letérdelt az imaszőnyegére, hosszasan imádkozott gondolataiba merülve, aztán fölakasztotta magát a lámpa kampójára kötött kendőjére.