hirdetés

Ország Lili, Virzi és Paizs Miklós Don Giovannija

Schein Gábor kulturális ajánlata

2017. április 27.

Ország Lili labirintusai, az archaikus írás rommezői valójában tájképek, amelyeket a halott angyal emlékező tekintete lát. Festészete egyre mélyebben sajátította el a halott angyal látását. Ismerem ezt a tekintetet. – A hónap szerzője, Schein Gábor Ország Lili kiállítását, Paolo Virzi filmjét és a Don Giovannit ajánlja Paizs Miklós előadásában.

hirdetés

Árny a kövön – Ország Lili művészete, Magyar Nemzeti Galéria

Az elmúlt hónapok egyik nagy művészeti élménye számomra Ország Lili kiállítása volt. Kétszer láttam a kiállítást, és a két alkalom meglepően eltérő gondolatokat indított el bennem. Először januárban mentem fel a Nemzeti Galériába. Kint sötét volt még és hideg. Odabent a tompa megvilágításban a viszonylag tágas első teremből lassan egyre szűkebb terekbe vezetett az út, legvégül egy labirintusszerű járatba, amelyet az első terem uralkodó meleg téglavörösei, törtfehérjei helyett hideg kékek, zöldek és szürkék töltöttek ki. A belépőt egy táblán Ország Lili élettörténete fogadja. Az évszámokhoz kötött leírás az ungvári gyerekkor világát, a családi bensőséget hirtelen széttépő holokauszttraumát (legszívesebben elkerülném ezt a szót) jelöli ki az életmű forrásaként, majd a budapesti felnőtt években az alkotás magányossága jut főszerephez. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy amíg az Európai Iskolához kapcsolódó legjelentősebb festőnők közül Anna Margit, Szántó Piroska és Vajda Júlia művészete egy festővel vagy íróval kötött házasságban alakult, ami egyfelől biztonságot, másfelől alkotóképességük és integritásuk veszélyeztetettségét jelentette, Ország Lili házassága rövid ideig tartott, ő a kompromisszum nélküli magányt választotta. Másrészt az sem mellékes, hogy a szocialista realizmus normarendszerét visszautasító női művészek az 50-es, 60-as években nem szerepelhettek festőként a nyilvánosság előtt. Vaszkó Erzsébet műszaki rajzolóként dolgozott, Szántó Piroska tankönyveket illusztrált, Ország Lili és Márkus Anna bábokat tervezett, Anna Margit gombfestő volt.

A bábtervező Ország Lili munkájából a kiállítás – helyesen? – semmit sem láttat. Ezáltal az életmű valós természetének megfelelően arra indítja a látogatót, hogy ne az olyan metaforákhoz és elbeszélői klisékhez illesztett életrajz felől szemlélje a képeket, mint amilyen például a holokauszt, hanem az életrajz által folyamatosan hitelesített, de mégis csak önállóvá váló belső látás konceptuális alakulástörténetét ragadja meg, és ezen keresztül próbáljon eljutni a személy belső történetéhez. Amikor először láttam a kiállítást, lenyűgözött ennek a művészi és egzisztenciális koncepciónak a szigorú, minden kompromisszumot kizáró következetessége. Példaszerűnek éreztem, hogy valaki minden külső elvárástól függetlenül kizárólag a saját belső igazságának szolgálatába állítsa az életét, tudván, hogy ez a belső igazság a képeken, és egyedül ott, végtelenül meghaladja őt, annyira, hogy saját maga tulajdonképpen fel is szívódik az egyetemesben. Attól kezdve, hogy szobor- vagy árnyékszerűen elhagyatott, eleven kapcsolatok nélküli figurái eljutnak a tereket lezáró, nyers falakhoz, és megállnak előttük, mintha kivégzésükre várnának, vagy szembefordulva velük valamiféle írás, értelem után tapogatnak, Ország Lili minden képén hihetetlen erejű allegóriákat alkotott. Éppen ezért logikusnak tűnik, hogy nem a háromdimenziós látás formái érdekelték, hanem a kétdimenziós konkrét képsík ikonikus eseményei, ami ellenkezik a magyar avantgárd hagyomány absztrakciós gyakorlatával, mert amikor ő lefest például egy madárformát, akkor valójában felszámolja a konkrétság és az absztrakció ellenétét, éppen úgy, ahogyan egy pravoszláv ikonon látható kép egyszerre közvetíti a szentség test szerinti jelenlétét és elvont eszméjét. Rám azonban az első látogatás alkalmával az életmű első fázisa után a harmadik fázis gyakorolta a legnagyobb hatást. Itt a képsík az archaikus, valamikor a teremtés és a kinyilatkoztatás valóságát őrző, mára olvashatatlanná kopott, roncsolódott, égett írás rommezejévé válik. A képsíkon még kiolvasható egy-egy héber betű vagy szó, de Ország Lili belső pillanata túl van azon az időn, amikor az isteni jelenlét még hozzáférhető volt a világban a kimondott vagy az elolvasott szón keresztül. Ezért aztán a konkrét írásszerűség is eltűnik a kép síkjáról, és az utolsó fázisban afféle város- vagy labirintus-lenyomatokban, kapcsolási rajzokban ölt végső, de nem befejező formát Ország Lili belső szemlélete.


Másodszor egy ragyogó, tavaszi vasárnapon láttam a kiállítást. Odakint a Galéria környékén rengeteg turista sétált. A hosszúra nyúlt tél után mosolygós arcok örültek a napsütésnek. A kiállítási teremben semmi sem változott. Amire két és fél hónappal ezelőtt magamban igent mondtam, azt most fojtogatóan élettelennek éreztem. A korábbi és a mostani hatás nem cáfolta egymást, de nehezemre esett összekapcsolni őket. A szenvedés, ami például a női cipők szoborszerű elhagyottságában és kapcsolat nélküliségében oly korán kifejeződött, mintha részben akaratlanul, részben pedig vállaltan olyan falat épített volna a lélek belső tájai köré, amelyen az élet jelei, fényei nem hatolhattak át. Úgy éreztem, a laibirintusképek monokróm aszketikussága csak a végső állapotát tükrözik egy fájdalmas és hihetetlen művészi erővel végigjárt folyamatnak, amely kizárja a gyönyör, az öröm meglepetéseit. Kizárja valami másnak, nem sejtettnek, nem vártnak a betörését. Szigorú határőrizetet tart. Ezért is voltak megdöbbentőek azok a képeslapok, amelyeket Ország Lili olaszországi vagy izraeli utazásairól küldött, mert egy olyan országból kilépve küldte őket, amely az övéhez hasonló szigorúsággal őrizte a maga határait. Vallomásai szerint Ország Lili rengeteget szeretett volna utazni, vagyis örök határátlépésben élte volna az életét, amire azonban nem volt módja. Mindeközben a határokat, amelyeket ő maga vont maga köré, mintha egyre szűkebbre vonta volna. Azt hiszem, ez a festészet csak egy diktatórikus rezsim keretei között jöhetett létre.
Volt egy pillanat, amikor legszívesebben elmenekültem volna a kiállításról. De nem tettem. Maradtam, és végigjártam még egyszer az egész utat visszafelé. Akkor figyeltem fel arra, hogy az ént szimbolizáló múmiafigurák mellett sok képen feltűnik egy halott angyal rajza is. Rejtőzködő jel. Ország Lili labirintusai, az archaikus írás rommezői valójában tájképek, amelyeket a halott angyal emlékező tekintete lát. Festészete egyre mélyebben sajátította el a halott angyal látását. Ismerem ezt a tekintetet. Egyszerre vonz és taszít, egyszerre tölt el csodálattal és rémülettel.
Így léptem ki újra a ragyogó napsütésbe, a mosolygó arcok közé. Lefelé jövet örültem minden rügyező fának.

Paolo Virzi: Őrült boldogság

Valamikor tavasszal láttam az Őrült boldogság című filmet. Itt viszont minden a váratlan betöréséről, a határok átléphetőségéről és a nem sejtett, fájdalommal teli öröm érkezéséről szól. Az eredeti címet (La pazza gioia) inkább így kellene fordítani: bolondos boldogság, vagy flúgos boldogság. A cím tehát egyik főszereplőt sem bélyegzi őrültnek, vagy klinikai értelemben bolondnak, jóllehet a történet egy pszichiátriai intézetben kezdődik, és ott is ér véget. Már hosszú ideje a pszichiátriai intézet lakója Donatella Morelli, aki valaha kényelmes, nagyvilági életet élt egy ügyvéd feleségeként. Bipoláris depressziója következtében hihetetlen érzelmi szélsőségeket él át. Egy történetekből épített világban él, amelyek előadásához folyton közönségre van szüksége. A külső szabályokat képtelen betartani, nem is foglalkozik velük. Tulajdonképpen szórakoztató jelenség, valójában már rövid távon is végtelenül fárasztó, mert látszólag egyáltalán nincs figyelme másokra. Csak az a fontos számára, hogy a maga színházias módján állandóan egyfajta érzelmi magaslaton tartsa magát, mert ha ez nem sikerül, ha kiesik a szerepéből, darabokra hullik a személyisége. Egy napon testi-lelki romként behozzák az intézetbe Beatricét, aki sok tekintetben Donatella ellentéte. Zárkózott, bizalmatlan, kiszolgáltatott, agresszivitásra hajló. Olyan ember, aki soha nem kapott szeretetet, minden kapcsolatában kihasználták, és már maga sem tudja, képes-e egyenrangú szeretettel kapcsolódni valakihez. Van egy fia, akit korán elvettek tőle, mert nem volt képes nevelni. A fiú nevelőszülőknél van, míg ő több öngyilkossági kísérletet követett el. Donatella kiszemeli magának Beatricét, aki természetesen elhárítja közeledést, de Donatella állhatatos, és amikor egy kínálkozó helyzetet kihasználva megszöknek, a két nő élete összefonódik. Sírni való és kacagtató kalandokba keverednek, és rengeteget tanulnak egymástól. Beatrice az első ember, akire Donatella oda tud figyelni, akit megért és akit nem használ ki. Beatrice pedig benne lel először olyan társra, aki ugyan kiszámíthatatlan és szélsőséges, de akitől mégis szeretetet kap. Mindketten felkeresik elveszített családjukat. Donatella a férjét, aki közben már mással él, Beatrice a fiát, aki már 10 éves, és nem tudja, hogy a nevelő szülei csupán adoptálták. Donatella összeroppan, mert kénytelen megérteni, hogy hiába képes akár pillanatnyi boldogságot átélni és ugyanezt megadni a férjének, a személyisége integrálhatatlan a pszichiátriai intézeten kívüli életbe. A szökés után megtépázva egyedül tér vissza az intézetbe, és magányosan bámul ki az ablakon, várva, hogy Beatrice visszatérjen. Ő viszont nem csupán megtalálja a fiát, de egy tengerparti jelenetben arra is lehetőséget kap a nevelőszülőktől, hogy együtt fürödjenek. Ebben a pillanatban Beatrice élete teljes, és talán véget is érhetne. Majdnem így is történik, mert miután elbúcsúzik a fiától, és szinte holdkórosként indul neki a városnak, elüti egy autó. Testileg újra összetörten kerül vissza a pszichiátriai intézetbe. De ő talán alkalmas lesz rá, hogy kijutva innen most már ne váljék örökké áldozattá, hogy amit megtalált Donatella mellett, és a pillanat, amit a fiával átélt, szilárdabb alapja legyen az életének.
Finom szövésű film, tele életszeretettel.

Don Giovanni, ujjbábokkal előadja Paizs Miklós

Az előadás a Vallai-kertben tekinthető meg. Mindenkinek javaslom, mert egyszerűen zseniális, amit Paizs Miklós az őt kísérő vonósnégyes tagjaival együtt csinál. Mozart operája bölcsen, viccesen, bátran születik újjá a hangján, a kezén. Pontosan úgy viszonyul Mozart művéhez, ahogyan Mozart láttatta az emberi életet: felszabadító iróniával, szeretettel és humorral. Annyi regiszter, érzés és tapasztalat sűrűsödik Paizs Miklós játékába, hogy az szavakkal visszaadhatatlan. Az arca és a két keze tölti meg három órán keresztül a színpadot, és amikor az opera megrendítő fináléja véget ért, egyetlen vágyam volt, hogy újra lássam az előadást. Amelynek szövegét szintén Paizs Miklós írta és fordította. Az eredmény remekmű. Paizs Miklós alkotása tökéletes színház, nagy és maradandó élmény. Sajnos ritkán látható az előadás, de semmiképpen se hagyják ki.

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.