A helyszínlelő nem tagadja, miközben ünnepi alkalomra készült, az Új Színház felé lépkedett, szíve környékén a fájdalom aritmiás ritmusba kezdett, stílusosabban: szíve nehéz volt, akár a Gaffiot-lexikon, mert épp egy évvel ezelőtt, ugyancsak a Magyar Dráma Napján az akkori díjazott műből, Nádas Péter Szirénénekéből Huszár Zsolt olvasott fel részleteket, aztán a büfé pultjánál kis sörökbe feledkezve diskurált, a tőle szokott vitalitással referált az előtte álló színészi feladatokról, na meg az általa is gyakran felkeresett éjszakákról, amelyek, úgy tűnt akkor, megszámlálhatatlanul állnak rendelkezésére … Most ő fogadta az idei eseményre igyekvőket; a bejáratnál a fényképe, alatta virágcsokrok és mécsesek késztették megtorpanásra a közönséget, tehát a helyszínlelőt is, és mindez annyira volt valószínűtlen, mint a maga szikár realitásában megrázó és bénító. A gyász fekete keretes jelentéssel töltötte fel, formálta át a teret és az időt. Mégis menni kellett befelé, ahogyan mindig menni kell, amíg lehet, mindenek dacára tanúskodni valami életről, valami ragyogó napról; a vanról a pusztító végzet, a semmi ellenében.

A Magyar Dráma Napjának alaphangját is ez a makacs hit ütötte meg; Márta István a Kisvárdai Juditot ért gyermekáldást köszöntötte, míg Soltinszky Tibor az 1883-ban, ugyanezen a napon Paulay Ede rendezésében színpadra álmodott Ember tragédiájáról emlékezett, amit Hubay Miklós és Huszár Zsolt előtti néma főhajtás követett. Ezek után került sor Lőkös Ildikó és Radnai Annamária képviseletében a Színházi Dramaturgok Céhe szerint legjobbnak ítélt, Esterházy Péter, Én vagyok a Te című darabjának, kitüntetésére, majd a Závada Pál celebrálta laudációra. Závada együtt érzőn beszélt a szerző rendezés közbeni kitettségéről, kiszolgáltatottságáról, arról, mennyi fantomfájdalom is bujkálhat benne a szövegtestet a világot jelentő deszkákra alakító csonkolások miatt, ekképp Závada választása is egy ilyen részletre esett, a darab egy darabkáját adta elő zene- és füttyszóval a magyar írók Hacki Tamása. Jór vájf, veri nájsz, szólt a refrén hallható hallhatatlansággal, amihez később felzárkózott a férfi és női főszereplő, Znamenák István és Molnár Piroska monológrészlete.


Esterházy az ősz bárd bölcs mosolyával nyugtázta a gratulációk különböző variánsait, miképp a Szép Ernő díjassá lett Háy János az ő drámai munkásságát elismerő Spiró György kisesszéjét, amelyben az író és a szerző közötti, finom és ironikus distinkciók sorjáztak: hogyan lehet az íróból szerző és fordítva. Az előbbi hajlíthatatlan, mániákus szövegragaszkodásáról, az utóbbi iparművészi karakteréről. Nem vitás, Spiró az egyik legjobb dramaturg is; méltatását mintegy befejezvén kívánta a legjobbakat kortársának, már verődtek volna össze a tenyerek, amikor kiderült, csak az álzárlatnál tartunk; Spiró még egy levegőt vett, szorosra font öt mondatban foglalta össze a magyar kultúra jelenlegi állapotát, a dolgok állását: nem először felejtik el a történelemben, hogy a magyarságnak más egyebe sincs, mint ez, a kultúrája, ha ezt lerombolják, barbár idők jönnek, barbár viszonyok. Jönnek, jönnek és máris itt vannak, dúdolta egy Cseh Tamás dalrészletet a helyszínlelő egykedvűen.


Az Új Színházban azonban egyelőre nem ezek jöttek, hanem a Székely Csaba Bányavirág című első drámáját kísérő Boros Kinga méltatás, illetve Csizmadia Tibor örömmel telt futamai, rendezői futamok és rendezői öröm afölött, hogy ezt a művet ő bizony első látásra a magáénak érezte, tette volna zsebre iziben, legyen csak az övé, ezt neki kell színpadra dolgoznia. Mindezt megtoldotta, nem kevesebbet állított, mint hogy Székely Csaba színműve olvastán Csehovhoz került közelebb, Csehov kapott egy mandinert, s amitől eddig félszeg félsze visszatartotta, a Csehov-rendezéstől ugyanis, ahhoz most inspiratív lábjegyzetet kapott.


Végül a Dramaturgok gyűrűjével Perczel Enikő lett eljegyezve legott, akit kollégája, Faragó Zsuzsa portrézott meg a Halászbástyán grafizáló ifjú művészeket megszégyenítő módon, amennyiben egy rendkívüli teherbírású, egyben derűjéből kibillenthetetlen hölgy arcképét skiccelte fel, nem elfelejtve Perczel Enikő fordítói teljesítményét sem, és azt sem, amit eddig dramaturgnak elérnie alig se sikerült: nevezett díjazott bekerült egy rendező nyilatkozatába! A Mohácsi Jánoséba! És  talán nem kell hozzátenni, épphogy nem elmarasztalóan, hanem felsőfokban egyenesen..

A helyszínlelő a nap hőseivel és nézőtéri társaival a büfében fogyasztott, Garaczi Lacival ott támasztotta a pultot, ahol Huszár Zsolttal egy évvel ezelőtt. Álltak, könyököltek. Nyomta őket a pult.

Jánossy Lajos