hirdetés

Őszi kollekció

2012. október 24.

A Moha kávéházban, a Godot Irodalmi Estek; 65 keretében került sor az irodalmi kánonok kérdésével, aktuális állásával, politikai befolyásoltságával foglalkozó, Gács Anna, Bán Zoltán András, Arató László és Bárány Tibor részvételével megrendezett beszélgetésre. - Jánossy Lajos beszámolóját olvashatják.

hirdetés

Az már döfi, élt a régi, gyerekkori fordulattal a helyszínlelgető, amikor megtudta, hogy a következő esemény, amelyet kiszemelt, mintegy lábhoz és házhoz jön - a kánonokról zajló disputa és táncdalfesztivál újabb epizódjára a Moha kávézóban, a Godot Irodalmi Estek; 65 keretében került sor. A Czapáry Veronika szervezése alatt álló revüfüzér aktuális mutatványa ekképp néhány lépésnyire esett a helyszínfitogtató lakásától, aki a Bartók Béla úton, a sárga villanyfény-permetezte, szépen bólogató platánfák alatt ballagott a lokalitás felé, és noha időérzéke arról tudósította, hogy jóval a kezdés előtt érkezik, a Gárdonyi tér magasságából örömmel pillantott meg egy hevesen és jellegzetesen, tweedzakóban gesztikuláló alakot, akinek személyében Bán Zoltán Andrást ismerte fel üdvözlő szívvel. Közeledtében lassacskán Bárány Tibort és Arató Lászlót is agnoszkálta, majd nem sokkal két cigaretta elfüstölése után Gács Anna, könnyű őszi kollekcióban, szintén befutott. Elhárult vagyis az összes akadály, hogy a kánon-specialisták nekiveselkedjenek tervüknek, és eligazítással legyenek a magyar irodalom trendjeiről szóló eszmecserében. 

A Moha alagsori mozi-helységében Bárány Tibor ütötte meg a kiscsoportos foglalkozás kezdőhangját.

A Nemzeti Könyvtár létrejöttének tényéből indult, ott dobta le a horgonyt, amire Arató László vette fel a kesztyűt, írta jegyzetfüzetébe a képzavarokra oly kényes helyszínész. Végtére a kánon kérdése mindig politikai kérdés, melegedett bele a jeles oktatásszakértő, a mikéntekből adódnak a különbségek, abból, hogy finom, avagy brutális a beavatkozási szándék. A jelenlegi magyar példa az utóbbi felé mutat, nem utolsó sorban a megjelölés végett; akik hivatalos nemzeti könyvtárról beszélnek, feltételezik a nemnemzetit is, tehát a kanonizációban rejlő befogadói illetve kizáró attitűd egyértelműnek látszik - az utóbbi javára. Ugyanakkor a fenti elképzelést két másik momentum is előkészítette, folytatta Arató: a Tokaji Írótábor nyilatkozata és a Nemzeti Alaptanterv koncepciója. Gács Anna derülátóbban reagált; rövid és hosszú távú hatásokról beszélt; aktuálisan nyilván komoly befolyással lehet számolni, jegyezte meg, ám a kánonokat csak ideig-óráig határozhatja meg a – nem kétséges: esetünkben erős médianyomással dolgozó – politika. Bán Zoltán András nem cifrázta, lakonikusan csak annyit mondott: marhaság az egész. Arató László viszont amellett érvelt, hogy nem lehet elbagatellizálni a helyzetet; sok olvasó áll a kormányzati akarat mögött, ha pedig az iskolákat a sugallt kötelező olvasmányok árasztják el, nehéz lesz a tanításban alternatív irányokat nyitni.

Bán beszúrta, hogy egyébként és például Tormay Cecil nem rossz író, ld, A régi ház, nem itt kezdődnek a problémák, amit Gács Anna azzal egészített ki, kérdés: a kánonban feltétlenül úgymond jó műveknek kell-e szerepelniük?

Ha az oktatást hozzuk szóba, zárkózott fel Arató, nem mindegy, hogy a gyerekekhez milyen könyveken át közvetítjük a világot, milyen javaslatokat teszünk; figyelembe vesszük-e az érdeklődésüket, az ő aktuális kérdéseiket; finoman fogalmazva, nem biztos, hogy az említett szerzők a megfelelő választások. Műveik nyomán a kóstolódó ifjúság nem feltétlenül nyer méltó és izgalmas bevezetést a szépirodalomba.
Az inkriminált írók – Wass, Nyirő, Tormay – esetében a kanonikus hely alátámasztása hiányzik, nem véletlenül, szélesítette a diskurzus medrét Gács Anna. Nem születtek jelentős elemzések, monográfiák, ebből következőleg leginkább divatokról beszélhetünk.
Hogy a gyerekekre nézve mi a korszerű, azt azért nem egyszerű eldönteni, kommentált Bán; az én lányom például A tizenöt éves kapitányt olvassa lelkesen. Jó könyv, de hogy mennyire mai, mennyire korszerű úgymond, hát arról külön estet szervezhetnénk.

Ezen a ponton az amúgy lüktetően csapongó társalgás fekvőrendőrbe botlott, amennyiben a jobb- és baloldali kánonok, Bán által túlhúzott, Bárány által erőltetett, jóllehet az első látásra zsákutcás problémája került a konzílium műtőasztalára. Gács Anna nem először állt a sarkára, és különítette el az erővonalakat; az elzárkózó és a nyitott irodalomszemléletre hívta fel a figyelmet, noha a politikai-ideológia sémák adaptálását ebben az összefüggésben igazolhatónak változatlanul nem látta. Bán viszont elkapta a fonalat, és Gács nyomán az olvasói táborok szurkolói, drukkeri karakteréről spekulált, amivel már közelebb férkőzött a politikailag inspirált jobboldali szubkultúrák természetrajzához.
Bárány ekkor iránymódosított, a kortárs irodalom kanonikus szerkezetére kérdezett; a kívül rekedésre és az alkalmazkodásra. Gács Anna ennek kapcsán a kultúra klubszerűségére mutatott; arra, nem eldönthető, azok, akik frontban és fényben állnak, például Grecsó Krisztián, vagy azok, akik hátrébb és a zsinórpadláson, mint például Szijj Ferenc, képezik, határozzák-e meg komolyabb súllyal a kanonikus trendet.

Bán Zoltán András, nem először, a tömegkultúra fogalmát próbálta bevetni, de úgy tűnt, ezzel beláthatatlan pástot nyit, ezért belátóan, bár ógva-mógva vonult végül vissza, hogy aztán ismét Arató László vegye át a szót, és emelje ki: a kilencvenes évek Magyarországán úgy látszott, szinkronban a szélesebb európai és Egyesült Államokbeli törekvésekkel, a kánonok bővítése, a legkülönfélébb kisebbségek domesztikálása, a diskurzus demokratizálása forog majd kockán, a politika azonban olyan elhallgatásra ítélt, avagy elfojtott emlékezetrétegeket hívott életre, azaz manipulált, amelyek feltörése elsöpörte a fenti esélyt – beszélgető felek helyett szemben álló felek osztották ketté a harcmezőt.

A helyszínnyomó füzetében helyet szorított még Gács Annának, saját tanári tapasztalatára alapozott fontos észrevétele az internetes fórumok kánonlazító szerepéről, melyhez Bárány Erdős Virág népszerűségét társította és az Arató László hangsúlyozta e-book jelentősége. No meg az az információ is kapott egy jó vastag rámát a krónikási füzetben, miszerint: a NAT-ban egy évre 6, (hat), [hat (6)] (!) darab óra jut a kortárs irodalomra, miközben élő szerzőt tanítani nem lehet [(nem lehet)], meg Petrit sem, aki ugyan és mintha – fájdalom! - nem tartozna közéjük, és Hajnóczyt sem, aki mégannyira sem. Vajon (olajon) Csáthról adjon-e hírt a helyszínfelelős?

Ugyehogy ne?!

 

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
kukubeus kukubeus 2012-10-27 17:07

Kicsit megkésve, de köszönöm Arató László pontosításait! És elnézést a saját pontatlanságomért! Jánossy Lajos

jonwott jonwott 2012-10-24 22:08

Kukorelly, Kiss Ottó és Darvasi Laci gyermekkönyveiből kellene már olvasókönyvet csinálni az alsó tagozaton. A gimnáziumban pediglen Bodor Ádámot, Krasznahorkait, Grecsót könnyebben lehetne megszerettetni, mint (....) bárkit. A rögvaló szépen mutat a finoman szőtt regény-ágytakarókon. Mondta Roppantmód Hümér. Szela.

aratol aratol 2012-10-24 19:22

Petrit és Hajnóczyt sem tilos elvileg tanítani. A probléma az, hogy a NAT és a kerettanterv ajánlata (!) konzervatív, múltba forduló. És idő nem marad másra, mint a kötelezőkre és a példaként ajánlottakra. Aki pedig szereti követni a központi ajánlásokat, annak az ajánlások kötelező előírások. Különösen, ha az iskolafenntartó (állam) ezeket preferálja s az ezeket tartalmazó tankönyveket támogatja, finanszírozza.

aratol aratol 2012-10-24 17:06

A metaforákban dúskáló és sodró helyszínelés végén van néhány tárgyi tévedés. 1. Nem évente, hanem a 12. évben van hat óra szánva a kortárs írókra. (Más évben más óraszám.) 2. Nem állítottam, hogy élő szerzőt nem szabad tanítani, csak azt, hogy élő szerzők neve - a Kossuth-díjas Kertész nem említett kivételével - nem szerepel. Ettől még szabad élő szerzőket tanítani, csak nagyon-nagyon kevés idő jut rájuk.