Otthon

Márius Kopcsay regényének részlete

2007. április 10.
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon idén április 12-től április 15-éig ismét megrendezik az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválját. A litera könyvfesztivál-oldalán a szerzőkkel készült interjúk is megjelennek; addig a szerzők műveiből közlünk részleteket: most Márius Kopcsay, a fesztivál szlovák résztvevőjének regényrészletét olvashatják.
  • 2007. április 10.

Milyen az élet egy olyan világban, ahol nincs mobiltelefon, és nincs szupermarket? Erről szól ez a nem is olyan régi, mára mégis elfelejtett 90-es években játszódó regény. A főhős, élete régi adósságai elől menekülve új életet kezd, új lakásba költözik, ezzel új, egyre kellemetlenebb és deprimálóbb helyzetekbe kerül. Könyvét olyan olvasóknak szánja a szerző, akik maguk is voltak már adósok vagy hitelezők.
 
Márius Kopcsay 1968-ban Pozsonyban született szlovák író, újságíró. Háromszor is bekerült a Poviedka novellapályázat legjobbjai közé (1996-ban, 1997-ben és 2000-ben). A Kritický deň (Kritikus nap) című elbeszéléskötetével 1998-ban elnyerte a legjobb pályakezdőnek adott Ivan Kraska díjat.  Ezt követte a Stratené roky  (Eltékozolt évek) című kötet 2004-ben, és most készül ennek a novellatrilógiának a harmadik kötete. A 2006-ben megjelent Otthon (Domov, LCA.sk., Levice, 2005) a szerző első regénye.
 
 
Otthon
 
          Megszólalt a csengő. Muchának az az érzése támadt, hogy háború tört ki, de csak a bútorszállítók voltak. A felesége már felkelt, keresztülgázolt a becsomagolt könyvekkel, ruhákkal, papírokkal, kozmetikumokkal és poharakkal teli dobozokon. A bútorszállítók bizalmatlanul méregették a sok holmit.
          - Ezt mind el kell vinnünk?– morogták. A munkájuk minden nap meghökkentette őket, ma nemkülönben.
           - Ma nem jön be dolgozni? – kérdezte Muchatól a telefonban Gulášik, a főnöke. – Mindenki magára vár.
          - Ma éppen költözködöm – motyogta álmosan a kagylóba.
          - Igazán? – kérdezte Gulášik. – Akkor hát holnap. Holnapra már elköltözik? Akkor már bejön?
          Mucha főzött egy kávét, de észrevette, hogy a konyhaasztal még tele van mindenféle limlommal. Gyorsan lerámolta a holmikat, és finoman közölte a szállítókkal, hogy a konyhában van még bútor, amit el kellene vinni. Kilépett az erkélyre, igazán kellemes volt az idő, rágyújtott, és nézte az erdőt, amely már itt-ott zöldellni kezdett. A kutyát is kivitte, hogy ne legyen láb alatt.
          - Amikor Gizella költözködött – mondta pár napja az anyósa – csapnivalóan csomagolt össze. Olyan rosszul, hogy még a bútorszállítók is panaszkodtak a sok kis táskára és dobozra.
          Anyósa szemmel láthatóan kíváncsi volt a lányáék költözködésére, azt is szerette volna tudni, milyen dobozokba és bőröndökbe gyömöszölik be a lakást, de mivel nem hívták, már sosem tudja meg. Egy pillanat alatt üres lett a lakás, előbukkant a tarkára festett tapéta, amit negyedéve csináltattak meg. Meleg, napos tavaszi nap volt, senki sem sejtette, hogy az utolsó – ezután csak eső jön majd meg szél. Az üres lakásban maradt még pár fontos dolog (néhány könyv, iratok, és a régi számítógép, 286-os, négymegás vinyóval, rajta Mucha 1996 decemberi cikkei), meg edények, ételek, amiket még nem volt idejük becsomagolni. Ezeket majd délután, holnap vagy a hétvégén viszik el kocsival.
          A bútorszállítók megint csöngettek, mindent fölpakoltak, indulás. Mucha a feleségével és a gyerekkel együtt felszállt a bútorok mögé. Végre elindultak.
          - Miért megyünk ilyen lassan? – kérdezte a kisfiú.
          "Nehogy elvesszen vagy összetörjön valami– válaszolta az apja.
          Megérkeztek új lakhelyükre, a Binderova utcába. Ettől az utcától minden bútorszállító ódzkodik, mert túl szűk.
          - Hogy tudunk behajtani ide? – kérdezték. – Lebontunk közben valamit?"
          Végül mindössze egy aranyeső-bokor esett áldozatul, és a hatalmas piros-sárga busz betolatott a Binderova 1. kapuja alá.
          - Ezt is fel kell vinni? – kérdezte az egyik bútorszállító talán abban a reményben, hogy nemleges választ kap (dehogy, azokat a szekrényeket majd mi fölvisszük). De pechje volt, mint mindig. Megint cipekedhet. Egész életében csak cipekedni. Mucháné sörért indult, hogy jobban menjen a munka, a férje pedig elvitte a gyereket a nagymamához, hogy ne legyen láb alatt. (Valójában Muchaék barátja, Jaro vitte el, mert nekik nem volt kocsijuk; Jaro régi gumiabroncsokat vitt Pozsonyligetfaluba, amikért először el kellett menniük a Révhez, a garázsba, amihez a Lamacson lakó apósának volt kulcsa.) Mucha később visszament a régi lakásba, hogy összepakolja a maradék holmikat. Az ún. fontos dolgok (számítógép, könyvek, iratok) már összekészítve álltak a csupasz linón, de a konyhában katasztrofális volt a helyzet – a kamrában szétgurult kecsapok, a földön vásárlások százait és a kidobott tízezreket szimbolizáló, szétdobált nejlonzacskók hevertek. Mucha osztályozta a mustárokat, fűszereket, a megbontott és bontatlan cukros és lisztes zacskókat. Azokat az élelmiszereket, melyek még elállnak, összekészítette – például kávét, vagy félkész zacskós krumplistésztát, melynek 1998 augusztusában járt le a szavatossága. A nejlonzacskók szaporodtak, még jó, hogy az anyósa nem látja. Rosszabb volt Gizellánál. Megjött a felesége is, aki eddig a kipakolást felügyelte az új lakásban. Ketten aztán az összes felesleges kacatot kidobálták, ami csak a kezükbe akadt, leszaggatták a függönyöket, leszerelték a csillárt és a fogasokat. A kiürített lakásban úgy visszhangoztak a lépteik a linóleumon, akár egy templomban.
          - Szép jó napot, na mi újság?" – szólt bele a telefonba Š kvarkova az ingatlanközvetítőtől. – Elköltöztek már? Azt ígérték, hogy felhívnak.
          - Éppen ma ürítettük ki a lakást – mondta büszkén Mucha.
          - Akkor mehetünk öt perc múlva, hogy átadják a lakást az új tulajoknak? – kérdezte csicseregve Š kvarkova.
          - Hát, még maradt ott pár dolog. De addig elférnek a konyhában a sarokban, hogy ne legyenek útban, ha majd festetni akarnak.
          - Kérem uram, az új tulajdonosok tényleg át akarják venni a lakást, és azonnal zárat cserélnének. Azt a lakást még ma ki kell üríteni – mondta nyomatékosan Š kvarkova.
          - De hát akkor... – mondta Mucha.
          - Tehát mikor? Háromkor? Négykor? Ötkor? Hatkor? Hétkor? Nyolckor? – Š kvarkova nem tágított.
          - Hatkor – sóhajtott fel zavartan Mucha, és visszatért a kecsapokhoz és a lekvárokhoz – egyszerűsített az osztályozás szempontrendszerén, s szinte mindent kidobált a szemétbe, végül még a zacskós leveseket és a knédliport is.
          - Ma  nem ír semmit? –- telefonáltak az egyik újságtól (szakpolitikai).
          - Kész vannak már a litográfiák? – hívták a másiktól (szakmérnöki).
          - Már holnap van? Még ma van? Még költözködik? – jelentkezett megint Gulášik az építőipari szaklaptól.
A lapszerkesztők lassan megbékéltek a ténnyel, hogy Mucha éppen ma költözködik. Felhívták még párszor, aztán békén hagyták. Az anyósa is telefonált, hogy a gyerek bőg, és nem tudja, mit csináljon vele. Szerencsére Jaro éppen visszatért Pozsonyligetfaluból az új gumikkal, így segített felpakolni és elvinni a számítógépet, a könyveket és az iratokat, majd együtt mentek a síró gyerekért.
          - Nem tudom, mi baja – sopánkodott az anyósa. – Talán beteg, vékony a harisnyája, és a lábára meg a fülére húzódott, mert jó füle van, a szíve is olyan furcsán dobog, és fogdossa a pisilőjét, a fejét is oldalra billenti. Egészen magán kívül van.
          A kisfiú elaludt az autóban, Mucha felvitte az üres lakásba. A poros linóleumra terítette a bekecsét, és arra fektette le a gyermeket. Úgy aludt, akár egy kisangyal, míg körülötte a tér, amiben eddig felnőtt, darabokra hullott, a felismerhetetlenségig megváltozott. Megszólalt a csengő, Mucha mégki akart menni a budira, de már nem volt rá módja. A csengő veszettül berregett, megjöttek az új tulajdonosok Š kvarkova kíséretében, Muchanek felfordult a gyomra, a csengő egyre szólt, noha a látogatók, az új lakók már bejöttek.
          - Én vagyok..., én vagyok az, na – szólt a kaputelefonba az utólag kihívott, együgyű ábrázatú bútorszállító, akit hirtelenjében rendeltek meg a kis furgonnal, hogy elvigye a maradék holmit.
           - Elnézést, de egyelőre egyedül kell cipekednie – mondta neki Mucha. – Itt vannak az új bérlők, át kell adnom a lakást...
          Mucha még utoljára rá akart gyújtani és megkávézni a környező dombokra néző erkélyén.
          - Jézusom, maguk itt hagyták a befőttes üvegeket – hiúsította meg a szándékát Š kvarkova. – Hát, nekik nem hiszem, hogy kéne, gyorsan dobjuk ki az egészet!
            Š kvarkova bedobálta az üvegeket egy nejlonzacskóba, kezével letörölte a koszt a szemetes körül, és gyorsan eltüntettea régi újságfoszlányokat, nehogy rontsanak az összhatáson. Az új tulajok, habár már korábban megnézték a lakást, néma, kutató pillantásokkal ma újra átvizsgálták. Időnként sokatmondóan egymásra néztek vagy halkan diskuráltak.
          - Ez magának tapéta, ez a tapéta? – kérdezte az egyik, és amikor Mucha válaszolni akart, az csak mormogott: – Nos, mit csináljunk? Valahogyan leszedjük. S a fal? Ez a fal? Ez ilyen volt? Aha. És ez a szemetes? Ezt itt hagyják? De hisz nekünk jó lesz. Nem kell kivinniük, majd mi kivisszük, mi van akkor. És ezek a poharak? Ezekre tényleg nincs szükségünk. Ah, ezeket magukkal viszik. És a padló? Ezt direkt így rakták le? Igaz, föl lehet szedni. És a kilátás? Nem félt, amikor kihajolt az ablakon? Majd elfüggönyözzük. De ezek a redőnyök? … Maguk választották? Aha. És ez nem tapéta? Ez a sárga, ezt lefestették? Direkt? Hál' istennek könnyen lejön."
          Mucha ki akarta vinni a szemetest, hogy elmeneküljön ebből a kusza szituációból. Elugrik a konténerhez, befut a közeli erdőbe, bejárja a Kamzíkot, onnan átfut a Kárpátokba, és soha többé nem jön vissza.
          - Nem kell kivinniük, Mucha úr, hall engem? – figyelmeztette Š kvarkova.– „Mucha úr, hallgasson ide, ezeket a poharakat vigye magával és útközben dobja ki őket.  Mucha úr, az aláírás, az aláírás, még nem írta alá a papírokat.
          Teljesen összezavarodva szedelődzködtek, az új tulaj már előhúzta a csavarhúzót, ment zárat cserélni. Š kvarkova sietett, hétkor már egy másik lakást adott át, Mucha felesége sírva fakadt. A zömök bútorszállító dühödten nyomta a dudát, a csomagjaik már a platón voltak, csak éppen az utasok hiányoztak.
          - El sem tudtunk búcsúzni ettől a lakástól – szipogott Mucháné az utcán. – A kicsi sem, szegényke, az egészet átaludta.
          - Ne siránkozz, hiszen te találtad ki az egészet – mondta neki a férje. – Most teljesült az álmod.
          - Mind velem akarnak gyönni? –nézett rosszallóan az alvó gyereket tartó asszonyra az apró bútorszállító. – Az mán aztán nem fog menni.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!