Látnék a fegyelmezettsége mélyén valamiféle csöndes, konok és fájdalmas mámort. A kezdetekkor a világ biztosan nem ilyesmit ígért, nem ilyesfajta jóvátehetetlenséget és visszavonhatatlanságot, nem ezt a jeges megrendülést, amely lám, most már folyvást krónikást követel magának. A dolgok rémületessé lesznek. De nem, nem ugatnak, ágaskodnak vagy tobzódnak a rémek, csak a hideg táncol némán, csak a csönd fodrozódik a szív körül, éppen csak egyetlen halvány mozdulattal, egyetlen testhelyzettel, valami roppant egyszerű, hétköznapi tervvel, egy kósza emlékfoszlánnyal kell megküzdeni. S az is milyen furcsa fölismerés, hogy az emlékezés is leginkább a fájdalom kockáiból rakosgat házat magának. Vagy mintha a lélekből szakadna ki egy kendőnyi lehelés, őt kellene megfogni, vagy a suta, ügyetlen szavakkal visszavezetni oda, ahová való, ahol az otthona van. De hol van ez az otthon?! Simon verseiben a legszemélyesebb gyász is formát keres, illetve a felnőtté válás összes lélektani kelléke, a magány, az elveszettség, egy másik ember hiánya válik inspirációs erővé, hogy aztán szelíden örvénylő versvilág épüljön ki. Nem, még semmi sincs készen, még az is lesz, ami már nagyon fáj, még az is lesz, ami már elmúlt, kihullt, elhagyott. Simon Márton nem harsány színekkel vagy vad effektekkel dolgozik, alanyiságában a személyesség részletező, leíró és analizáló jellege a domináns. Te jó isten, milyen rettenetesen távol tud lenni egy másik ember, egy anya, a szomszédos szobában alvó társ. Simon ezt a távolságot figyeli és méri, ebben a távolságban keresi a dolgok helyét és értelmét, ebben a távolságban akar otthonra vagy valamiféle megtartó bizonyosságra lelni. Semmi kétség, heroikus igyekvés ez, és egyáltalán nem kecsegtet a győzelem ígéretével, legalábbis azzal semmiképpen sem kecsegtet, és ő mégis milyen fegyelemmel teszi a dolgát. Holott a fegyelem elvesz, kerít, birtokol. De Simon fegyelmének nincs köze rendhez, sem pedig a rend óhajához, az átláthatóság vagy a kaotikus világtól való különbözőség igényéhez. Olyan pillantás az övé, amely értelmezni akarja a hiányt, nem pedig betölteni vagy felszámolni.

Simon Márton most kezdi. Nem sok ideje volt tétovázásra vagy kísérletezésre. A gyermekkor nem elmúlt, hanem elvették tőle.

Darvasi László