Fél négy körül az emberek lankadtan szöszmötöltek a díszteremben, halkan, ásítozva beszélgettek a folyosón, bámulták a fákat és a háztetőket egyenletesen csapkodó esőt, és az általános lelassultságnak köszönhetően a második blokk húsz percet csúszott.

Az elnök, Hansági Ágnes jobban szerette volna, ha az addigi gyakorlattal ellentétben a rendezvény mindegyik szereplője „kicsücsül” a színpadra, és onnan figyeli a többiek előadását. Sághy Miklósra kicsit várni kellett, de végül rendeződtek a sorok, és a délután négy vendége - Sághyn kívül Vásári Melinda, Bednanics Gábor és Mészáros Márton – fegyelmezetten, bár kicsit álmosan hallgatta végig egymást – ez utóbbi inkább az időjárásnak, mintsem az előadások színvonalának volt betudható (Mészáros mindegyik előadótársának melegen gratulált is).

Ottlik Géza és Vas István Párizsban 1963-ban

Bednanics Gábor Tejsav vagy gyanta című előadása nyitotta a sort: az Iskola a határon nyelvi szempontú, rekontextualizáló elemzése nem volt könnyű falat, talán ólomsúlyúnak is nevezhetem egy ilyen csendes, tompa szeptemberi délutánon. A feladat a tapasztalás kommunikációs mozzanatainak feltérképezése volt, a szerző többek között a címben megfogalmazott szimbólumok jelentését igyekezett kibontani a regényből.

Vásári Melinda Médiumok versengése című előadásában a Buda matematikai síkjainak értelmezésére tett kísérletet. A jelenlevők zavart nevetgélése nem hagyott sok kétséget afelől, hogy elsősorban képletekhez és geometriai ábrákhoz keveset konyító bölcsészek szembesülnek itt a matematika varázslatos világával. Abban azért egyetértett mindenki, hogy a számok univerzuma olyan megnyugtató világot jelent, ahol egyértelmű szabályok uralkodnak, melyben nem lehet hazudni, s ami biztosabbat ígér, mint a szavak.

Mészáros Márton Ottlik és a rádió kapcsolatáról értekezett: lendületes előadás volt, sok vicces Ottlik-idézettel megtűzdelve. Többek között megtudhattuk, hogy az író úgy vélte, nem különösebben ért a rádiózáshoz (egy „utcai járókelő” kompetenciáját vallotta magáénak). Ottlik a rádió médiumának szórakoztató funkciója mellett állt ki a korabeli értelmiséggel szemben, amely elsősorban a kultúrahordozó missziót kérte számon, s a két szerepet abszolút összeegyeztethetőnek gondolta, példaként Shakespeare drámáit hozva fel, melyet a matrózok és a magasművészet hívei egyaránt élvezni tudtak. A hangjáték (vagy hangoskönyv és rádiódráma, ahogy ő nevezte) műfajában vélte megtalálni ezt az ideát. Ettől függetlenül az előadó szerint elhamarkodott lenne Ottlikról mint az első magyar rádióteoretikusról beszélni, mert később ellentmondásba keveredik önmagával, például elutasítja a közönség igényeit, s számos korábbi kijelentésétől határozottan elfordul.

Ottlik a Hajnali háztetők forgatásán, előtérben balra Dömölky János, a film rendezője, mellette Dér Denissza színésznő

Végül Sághy Miklós lépett színpadra, és Dömölky János 1985-ben készült Hajnali háztetők című filmjét vette górcső alá a beszédes című Adaptációk a kultusz jegyében elnevezésű előadásában. A filmet a korabeli kritikák fanyalogva fogadták, annak ellenére, hogy a munkában lelkesen részt vevő Ottlik volt a társforgatókönyvíró. Sághy kiemelte, hogy az adaptációban – a kisregénnyel ellentétben – kiemelt jelentőséget kap az ötvenes évek ábrázolása, a kommunista diktatúra jelenlétének hangsúlyozása, a rezsim művészi szabadságot könyörtelenül eltipró attribútuma (az egyik elvtárs akkoriban kincset érő banánt majszol, ügynökök figyelik a főhősöket – a szóban forgó jeleneteket a fényviszonyok miatt sajnos rosszul látszódó kivetített állóképeken tekinthettük meg). A szerelmi szál viszont, amely a kisregényben központi jelentőségű, mozgóképen háttérbe szorul. A regényben Bébé testetlen karakter, a filmben sokkal kidolgozottabb a környezete vagy az érzelmi élete. Az Iskola a határon szellemisége is megjelenik az adaptációban (szerepel benne például egy hosszú monológ, amely ebből a regényből származik), valamint Ottlik saját élettörténete, állhatatossága, passzív ellenállása a diktatúrával szemben – például következetes kívülmaradása az Írószövetségből. Ezek a motívumok Sághy szerint szorosan kapcsolódnak a nyolcvanas években kialakult és magas hőfokon égő Ottlik-kultuszhoz (amikor hiába hangsúlyozta Tandori Dezső vagy Esterházy Péter Ottlik Géza nyelvművész voltát), az író intranzigens magatartása - Radnóti Sándor kifejezése –, szellemi különállása, erkölcsi szilárdsága, hajlíthatatlansága volt mindenki számára elsődlegesen érdekes. A film létrehozását és végleges formáját a kultusz tetőzése tehát nagymértékben befolyásolta, vonta le az előadó a következtetést.

A közönséget egyébként főleg a legutóbbi előadás mozgatta meg. Kelecsényi László és Sümegi István is hozzászóltak: előbbi néhány kulisszatitkot árult el a film fogadtatásáról, utóbbi úgy vélte, a diktatúra ábrázolása Ottlik írásaiban hangsúlyosabb, mint ahogy az előadásban ez megfogalmazódott. Marczinka Csaba is megragadta az alkalmat és felolvasta egy versét, amiből sajnos nem sokat lehetett érteni. Mikor Hansági Ágnes fél 6 körül még nem szerette volna lezárni a beszélgetést, egy kicsit mindenki megrémült, de aztán csakhamar az órájára nézett, és megváltoztatta a véleményét. Fogtuk az esernyőinket, és információktól és időjárástól kábultan kisétáltunk a szakadó esőbe.

Hegedűs Barbara