Ajánló

 

Bővített terjedelemben, gazdag tartalommal jelent meg az Irodalmi Szemle szeptemberi száma. Ötven év megélt történelmére emlékezik a lap,  azokra a küzdelmekre, melyek nem egyszer a lét s nem lét határmezsgyéjére kényszerítették a folyóirat szerkesztőit. „Az Irodalmi Szemle fél évszázaddal ezelőtti megjelenése egy történelmi folyamat szükségszerű következménye volt – írja elemző és visszaemlékező cikkében a folyóirat főszerkesztője, Fónod Zoltán. – Etikai idealizmusok helyett azt a törekvést vállalta, hogy megszűnjön a kisebbségi magyar kultúra és irodalom másodrendű helyzete...” Majd másutt így folytatja: „ Ha a szellemi létezés egyetlen módja >>az önmagához való hűség és nyitottság<< (Márai Sándor), akkor a szerkesztés feladata az is, hogy nyitott legyen a jó művek előtt, függetlenül attól, hogy milyen kánonok szerint íródtak . Az elmúlt évtizedek legnagyobb hozadékának mindenekelőtt azt tekintjük, hogy a lap megőrizte több generációs jellegét és szinte havi rendszerességgel jelennek meg ma is új nevek, fiatal, tehetséges alkotók “művei”... akiknek hamisítatlan, megmásíthatatlan szándékuk, hogy ... – írók legyenek.” Emlékeznek a lap korábbi főszerkesztői, szerkesztői is, s – akárcska egy neorealista filmben! –  a múlt egy-egy emléke is megelevenedik a lap hasábjain.

 

Aligha véletlen, hogy a folyóirat (ankét keretében) nem önmagával foglalkozik, hanem Helyünk Európában címmel a magyar kérdés gondjaival, megoldandó problémáival. Ismert irodalmárok, politikai és közéleti tényezők (Csáky Pál, Duba Gyula, Gál Sándor, Görömbei András, Lovász Attila, Pomogáts Béla) válaszoltak a lap kérdéseire, s fogalmazzák meg véleményüket, bölcs észrevételeiket.

 

A szépirodalmat Gál Sándor, Öllős Edit, Kopasz Katalin, Gyüre Lajos és Polgár Anikó verseit, Duba Gyula regényrészlete és Szalay Zoltán novellája képviseli. Köszönti a lap a 80 éves Jakab István nyelvészt, s  Hazatérő irodalom címmel közli Pomogáts Béla írását az amerikai magyarokról. Három tanulmányt is olvashatunk a folyóiratban.. Alabán Ferenc Az értékek perspektívája címmel a közép-európai régió változó irodalmi kommunikációjának egyes szempontjait ismerteti, Nyelvi interakciók a kortárs magyar irodalomban címmel pedig Németh Zoltán foglalkozik a „ nyelvi interakciók differenciáltabb megközelítésével”. Akár „ rázósnak” is mondhatjuk Csehy Zoltán tanulmányát, aki Nekünk nyolc? címmel kellő szigorral és esetenként (a korábban  megszokott nosztalgia nékül), tárgyszerűségében talán indokolt kíméletlenséggel elemzi az ötven éve megjelent „nyolcak” antológiáját.

 

Személyében a fiatal nemzedék tehetséges költője, irodalomtörténésze „minősíti” a múltat, melyet eddig – A fiatal szlovákiai magyar költők antológája esetében – jobbára körül szoktunk járni, s a bíztató „kezdet” emlékeivel betakartuk az „ingoványos” területeket. – A jubileumi lapszámot Dolán György alkotásaival illusztrálták.

 

 

 

Részletek a lapszámból:

 

GÁL SÁNDOR

 

1

az én századom

halál-áradatával

megemelte a földrészeket

a tengermélyek szirtjei

emberi csontokból neveltek

korallvirágerdőt

amely – kinyílván –

fölemelkedett a kékség

égi burája alá

hangtalan áradat

a végtelen magaslatain

keringnek felette

havas sirályok

acélalbatroszok

és minden emelkedésben

és minden zuhanásban

az én századom

emlékei

az elsüllyedt gondolat

óceánná teljesedett

mélység lángolásává

jeges tűzzé

élő látomás

az éjszaka kapujában

titok eszme hit

elszánás és tett

belédermedt

e tértelen hullámverésbe

2

az emlékező magasságok

e kietlenségből elvándoroltak

maradt a pusztaság arca

ráncaiban a folyók

egykori áramlása

őrzi a csendet

itt már

koszorútlanok a fejfák

a táj horpadásai

sírok

a pusztítások

évezredei után

elfedni szégyenét

ide menekült

a történelem

ide menekült

az agyagvalóság

örök birodalmába

ahol az időtlenség

a legfőbb hatalom

ő az élet

s a halál is ő

3

vizek álmában az írás

a partok felett

szél mozdul

amikor az éjszaka

elérkezik

tapinthatóvá nyílnak

benne a szavak

a mozdulatok varázsai

s a csend öröme

a hangok között

a mélység nyugalma

ígéret

a várakozás küszöbén

a befogadás vágya

és az első érintés gyönyöre

az írás álmában a vizek

sorsok suhognak tova

nádas erek árnyaiban

szigetek az áradás

hűvös öbleiben

itt ér véget

az emlékezet

ide hull

az iszapos mélybe minden

mi lényegünk volt

s hitünk is bizonnyal

ha mindez tudott

és végleges

mi marad még látható

a szem mögötti térben

a végső utazás előtt

4

azon a délutánon

nem látszott a szél arca

az eseménytelen nap

ünnepi fényében

láthatatlan madarak keringtek

s a magasság

összeért önmagával

talán már nyárutó volt

egészen színehagyott

virágtalan

ez a pillanat mégis

szándéktalanul visszaidézi

ünnep voltát

a néma ének fenségét

a kitágult pillanatot

s a mozdulatlan

érintés csendjét

megtörtént

való igaz

láthatatlan madarak keringtek

s nem látszott a szél arca

5

a világosság nap-idejében

az öröktől való gondolat

visszasugárzik önmagába

tudás és hit

kettős hatalma

birtokolja a belső csendet

kristálysugárzását

a v o l t -nak

emelkedik benne

a feloldozás meddő ígérete

megidézhető

a kezdet előtti jóslat

6

a bezárt ablakon túl

a habzó sötétség

néma hullámok erejében

a föld áradása

ez a pillanat is

az én időm

akár a pecsétek titka

érintetlen

és kimondhatatlan

hull vissza önmagába

a feketeség súlyos csendje

érezni benne az űr hidegét

s a vándormadarak hiányát

a messzeségben

7

még a hangok és a történések

a süllyedés és az emelkedés

látható és megélhető emlékei

a tér sodrásában

a tagadás törvényének

végső csendje

lehet kérdés

lehet út

minden ami lezárt

s minden ami folytatható

az e g é s z méltósága

kibomlik a világosság

az összefoglalás hitében

minden bennemvaló

hangok történések

az emlékek emlékei

8

ami közeledik

nem épül szavakká

mintha lenne

egy másik létezés

túl az ismert valón

s kívül önmagán

isten-lét

a halál anyagtalansága

a jelenések csendje

beteljesül

DUBA GYULA

 

50 éves az Irodalmi Szemle

 

Ezerkilencszázhatvannyolc szeptember elsejétől szerkesztettem az Irodalmi Szemlét. Emlékszem az első napra, amikor főszerkesztőként munkába mentem. Kapunkon kilépve az utcán – akkor Fučík utcának hívták – szovjet páncélos kétéltű jármű jött szembe velem, nagy gumikerekein lassan gördült felém, terében acélsisakos lövészek ültek géppisztollyal a kezükben. Énrám – a járókelőkre – ügyet sem vetettek, talán nem is láthattak, az emeleteket figyelték. Aztán a Felkelés terén láttam az Irgalmasok templomának golyók sebezte tornyát, s távolabb, a Nagyposta előtt a virágokat és gyertyákat azon a helyen, ahol meghalt egy ember. A Štefánik utcában újabb járőröző páncélos jött szembe, benne sisakos katonák, kalasnyikovok. S egy pillanatra az jutott eszembe, hogyan lesz ezután, lehet-e még lapot szerkeszteni?! És... nem lett semmi! Folytatódott minden, ahogy elkezdődött. Az egyre termékenyebb reformgondolkodás tiltakozásokban csúcsosodott ki és az irodalom tette tovább, amit elkezdett, a megújulást. A politikai-hatalmi párharcok bűvös köréből nem szabadulhatott, de mégis inkább az irodalmi alkotás irányaira és eredményeire figyelt. Kiderült, hogy az irodalmi gondolkodás és formateremtés öntörvényű, makacs erő, már-már megfékezhetetlen és alig irányítható, mégoly drámai beavatkozás is nehezen állíthatja meg. Akkor ismertem fel, hogy hazai magyar irodalmunk is olyan fokára ért az alkotói értékteremtésnek, melyet már nem ad fel és következetesen halad a maga útján. Amit már elért, ahhoz ösztönösen és elemien ragaszkodik, és a szellemi munka természetének megfelelően további felfedezésekre, új értékekre tör. A szerkesztő dolga, hogy mindennek teret biztosítson. Ezek az eredmények a történelmi sors és kisebbségi létforma megjelenítését és új esztétikai értékek elmélyítését jelentették. Alapnak pedig teret kellett biztosítani ehhez és vállalni érte a közlés felelősségét. ASzemle éppen fennállása 10. évfordulóját ünnepelte, és nagymértékben neki volt köszönhető a reformgondolkodás elmélyülése. Másrészt, mintegy vele együtt – 1958-ban – jelent meg a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája. A „nyolcak” nemzedékének két kulcsembere – Tőzsér Árpád és Koncsol László – már korábban a Szemle szerkesztői voltak Dobos László főszerkesztő irányítása mellett. Tőzsér Férfikor, így jöjj! című verse – meg Fábry Zoltán Ideje már bizony! című előszava – indította a lapot. Koncsol pedig az antológiát védte a nemzedék és költészete körül kialakult vitában. Mindketten a klasszikus értelemben vett irodalmi formák és esztétikai értékek hívei voltak. Az induló nemzedék ösztönösségével szemben minőségi szempontokat védelmeztek. Munkájuk nyomán a lapban már mozgolódott és hangot adott magáról irodalmunknak immár harmadik – a Vetés – nemzedéke, amely nem sokkal később az Egyszemű éjszaka (1970) és a Fekete szél (1972) című antológiákban teljes mellszélességgel mutatkozott be, újszerű, sőt avantgárd vonásokkal ékeskedő műveikben. Ösztönösség, esztétikai tájékozódás, avantgárd – mindezek jelen voltak irodalmunkban ezerkilencszázhatvannyolcban. Mindehhez tisztázatlan ideológiai légkör és politikai bizonytalanság járult. Mintha az ösztönöknek továbbra is jelentősebb szerepük lenne, mint a tudatos mérlegelésnek. Másrészt az alkotómunka területeiről, a táguló szellemi érdeklődés oldaláról új igény jelentkezett. Az évben jelentettük meg Kecskés László Komáromi szekeresgazdák című tanulmányát. A lap korábban is közölt történeti visszatekintéseket és irodalmi hagyományainkkal foglalkozó dolgozatokat, Kecskés munkájával új műfaj kapott helyet a Szemlében: a képekkel dokumentált helytörténet! Okkal és szükségszerűen történt. Nyomában, fokozatosan a szlovákiai magyar tudományosság jelentkezett, az irodalom határterületeiről sorra kaptuk a „rokon” érdeklődésű munkákat, a szociológia, nyelvészet (strukturalizmus), pedagógia, művészettudomány, s főleg a vidéki gyökerű helytörténet és hagyományébresztés értékei sorra megjelentek. Számomra a másik nagy felfedezés! A szlovákiai magyar szellemiség sokoldalú érdeklődését, a vidéki kulturális munka értékteremtő képességét és a múlt felé forduló gondolkodását bizonyították. Arra utaltak, hogy a kisebbségi tudat önállósul, sajátos törvényei vannak és minőségi fejlődése, mind alkalmasabb a történelmi önvizsgálatra, a kisebbségi sors elemzésére és közép-európai környezete vizsgálatára, sajátos magyar mivolta tekintetében identikus, szellemi kapcsolódásai sokrétűek. A szerkesztőség munkája is bonyolultabb lett, sokrétűbb is, nyugtalanabb is, olyan értelemben, hogyan képviselje mindazt, amit feladata segíteni és védeni. Nevezetesen az irodalmi alkotás szabadságát és a kisebbségi gondolkodás értékrendjét! Egy év múltán az emlékezetes hagyományosság – kísérletezés vitában, valahogy így kezdődött a konszolidáció, a lap az irodalmiság és esztétikai érték mellé állt, védte a kísérletezés jogát, szerkesztői gyakorlatában pedig mind a hagyományőrzés, mind a formai újítás gesztusa helyet kapott. Felismertük, vagy csak ösztönösen éreztük?, hogy a Szemle akkor tölti be küldetését, ha szemléletében felette áll a mindennapok káosza ellentmondásainak, a nemzedéki szemléletek csapdáinak, az erőszakos vagy lopakodó divatok csábításának s a túlzott eszmei elvárások logikájának. Elég határozottnak kell lennie ahhoz, hogy megvédje önmagát s ily módon a vállalt irodalmi értékeket! Az adott konszolidációs helyzetben, sorozatos lapbetiltások idején a nacionalizmus vádjától főszerkesztői „önkritikával” menekült meg a Szemle, miközben számos gyanúsítás övezte. A szerkesztőség összetétele is változott. Tőzsér és Koncsol más utakat kerestek, helyükbe fiatalok jöttek (Varga Imre, Zalabai Zsigmond, Tóth László, Kulcsár Ferenc), szerkesztőkként helyük lett az irodalmi fejlődésben, rányomhatták egyéniségük bélyegét. Ma némileg csodálkozva s kétkedve gondolunk vissza a korra, a hetvenes évekre, s arra a tényre, hogy a társadalmi konszolidáció közelről sem biztató és segítőkész éveiben a szlovákiai magyar irodalom a minőségi előrelépés és fejlődés nagyszerű szakaszát teljesítette. Az Irodalmi Szemle intézmény jellege kiteljesedett s irodalmunk a nemzeti irodalmak partnere lehetett. Nem(csak) a maga ereje folytán! Sokkal inkább kisebbségi kultúránk és szellemi életünk állhatatossága okán! Valamiféle sajátos „önerőnek” a

révén, benső szellemi energiái okán, amely azóta is jellemzi kultúránkat. Tevékenyen befolytunk a Kárpát-medencei magyar irodalmak „egyetemességébe”, a régió fontosságát is érezve. Az Irodalmi Szemlét tizenöt évig szerkesztettem. Akkor úgy éreztem, hogy az irodalom valóságszervező életerő, társadalmi súlya van, segített volt vagy megfigyelt, ám mindenképpen számon tartott. Mára ezt a pozícióját elveszítette. A kisebbség önszerveződésének a támogatására törekedett, részben ezt is feladta. Egykori élményeim és tapasztalataim az időbeliség fontosságára figyelmeztetnek. A huszadik századi létformák s az élet fontos eleme lett az idő! Mérvadóvá vált az itt és most, a genius loci ismérve! Aligha ismerhető meg a század az időbeliség átélése és történeti érzék híján. Aki érteni szeretné vagy ítélkezik felette, ismerje a kort, és önmagát is! A Szemle évfolyamaiban számos részlet benne van. Bekötött számaiban rejtőzik a történelmi idő...

GRENDEL LAJOS

 

Két meghitt, kis szoba ...

 

Az Irodalmi Szemlét 1966 őszén kezdtem vásárolni, amikor első éves egyetemistaként Léváról Pozsonyba kerültem. Furcsa, átmeneti időszaka volt ez életemnek. Képlékeny, cseppfolyós, az ember éppen elmúlt tizennyolc éves, azt hiszi, tudja, hogy mit akar, majd rájön, mégsem olyan biztos, hogy azt akarja, amit akar, hogy talán valami mást akar, hogy mégsem akar matematikatanár lenni, pedig tegnap még száz százalékig biztos volt a dolgában. Nem, ő író akar lenni. Persze, persze, érdekli őt a differenciál- és integrálszámítás (ma már egy icipici egyismeretlenes egyenletet sem tudna megoldani), de Dobos László Földönfutókja, Németh László Iszonya, Déry Tibor G. A. ura… mégis jobban és tovább rezonál benne a mindenféle gyököknél és exponenciális kitevőknél. És akkor hónapokig őrlődik. Az egyetemi előadásokon unatkozik, jó, hogy el nem alszik. Máshol jár az esze. Fejben megpróbál összeeszkábálni valami novellafélét, aztán a kollégiumi tanulószobában megírja, amit a matematikai analízis előadáson kiagyalt. Azazhogy, megírná! Mert az írás nem megy neki. Rohadtul nem megy. A mondatoknak se füle, se farka. Ahány szó, annyifelé szalad előle. Kétségbeejtő rádöbbenés arra, hogy nem tudunk, barátocskám, írni! Meg kell tanulni írni! De mikor? Nyakunkon a vizsgaidőszak. Lassan-lassan mégiscsak érlelődik a nagy elhatározás. Hagyja a matematikát másra, engem vigyen a…! Indulatosabban: a francba ezzel a matematikai hóbelevanccal Ugorjunk egy nagyot! (Lásd mint Mao Ce-tung és az ő Nagy Ugrása.) Barátaim, ismerőseim mind meg vannak győződve róla, hogy átkattant a fejemben valami, ki kimondva, ki kimondatlanul felelőtlennek, infantilisnak, buzeránsnak, szodomitának, ateistának, de legfőképpen anyaszomorítónak tart. Ahelyett, hogy

valamelyik egyetemi tanteremben ülnék a valagamon, megint Léván parazitáskodom, és, úgymond, írni tanulok. 1969 szeptemberében vagy októberében vittem először írást az Irodalmi Szemlébe. Akkor már újra egyetemi hallgató voltam, de egy másik karon. A novellát Tőzsér Árpád gondjaira bíztam, mert őt személyesen is ismertem, és mert szerettem a verseit. Persze a hiúság is hajtott: ha már debütálok, akkor az ne akárhol legyen. Az én szememben az akkori Irodalmi Szemle maga a Parnasszus volt, amelynek csúcsán Duba Gyula trónolt. Duba, Tőzsér, Koncsol. Jó kis csapat! De inkább mégis a nagycsapat. És a titkárnő, a kedves, felejthetetlen Sára asszony, aki miután újra beborult az ég az ország fölött, kivándorolt Izraelbe. Két meghitt, kis szoba – semmi luxus. Az ember bármikor bemehetett, nem zavarták el. Tőzsérrel és Koncsollal jókat lehetett dumálni, ha nem a szerkesztőségben, akkor a szomszédos Krym kávéházban, ahol szintén otthon éreztük magunkat, mert Keszeli Feri felesége, Ica volt az egyik pincér. Duba tartózkodóbb volt, de ő sem volt ellenséges. Istenem, hát neki ilyen a náturája, olyan nem bratyizós. Úgy emlékszem, akkoriban a Szemlében nagy volt a jövés-menés. Mészöly Miklóssal is itt találkoztam először, 1970 tavaszán. Afféle azylum volt ez a Štúr utcai két szoba. Pedig akkor már csapkodtak a mennykövek a Szemle körül.

Érezte az ember, hogy itt valami hamarosan véget ér. Gondolni nem gondolt rá gyakran, de azért a rossz sejtelmeit már nem tudta elhessegetni. Számomra a Szemlének ez a korszaka akkor ért véget, amikor Tőzsér 1971-ben megvált a szerkesztőségtől. Ugyan már, gondoltam, ez a konszolidációnak is nevezett boszorkányüldözés úgysem tarthat sokáig. Naiv voltam. Legföljebb az vigasztalhatott, hogy a Szemle, bár kevésen múlott, mégiscsak megmaradt, s ezután sem a nagyszájú konszolidálók kormányozták.

 

 

TŐZSÉR ÁRPÁD

 

Az Irodalmi Szemle fél évszázada – nevének tükrében

Az Irodalmi Szemle és a Nyugat bármi néven nevezendő feltételezett kapcsolata abszurd, hisz 1958-ban, az Irodalmi Szemle indulása idején a Nyugat már réges-rég irodalomtörténet (ráadásul olyan irodalomtörténet, amelyet akkoriban nemigen volt ildomos emlegetni: dekadenciaszaga volt), most, 2008-ban az emlékezetünk mégis egy kalapba dobja a két folyóiratot: egyiknek száz, másiknak félszáz éves jubileumára emlékezünk. A két indulás viszont a véletlen egybeeséseken túl is kínál párhuzamot, igaz, csak negatívat. A 1908-ban a Nyugat beköszöntő írásának a címe: Kelet népe. A cikkben Ignotus, a lap főszerkesztője felteszi a kis népek örök lelkiismereti kérdését: miért csügg egy maroknyi nép az életen, mért nem olvad bele a nagyobb, szerencsésebb nemzetekbe? Eszerint az induló lap programja a magyarság teljes hasonulása lett volna a „nagyobb, szerencsésebb nemzetekhez”, főleg a kultúrájukhoz, s ezt a törekvést volt hivatva kifejezni az új folyóirat neve, a Nyugat. (A későbbi szerkesztők más irányba tekerték a lap kormányrúdját, hál’istennek, de ez már más kérdés, nem tartozik a témánkhoz.) 1958-ban a nehezen induló Irodalmi Szemle „programja” éppen ellentétes. A bevezető dolgozatot Fábry Zoltán írta, de már a címe is árulkodó: „Ideje már bizony”. Azaz Ady Endre egzisztencializmusa mint program: indulás az indulásért, „az élet él és élni akar”. Az irodalom maga (a jó irodalom) mindig egzisztencialista, egy folyóirat sohasem lehet pusztán az, mert akkor nem lehet megkülönböztetni a másik folyóirattól. Afolyóirat: különbözés, s a különbözés elsődleges kifejezése a program. Az Irodalmi Szemle programja nem mutatott túl a puszta létezés programján. Méghozzá egy olyan irodalomnak a létét kellett volna felmutatnia, amelynek kezdettől fogva problematikus volt a léte: a „szlovákai magyar irodalomét”. Az „Irodalmi Szemle” név még ennél a létezésprogramnál is kevesebbet sejtet. Azt sugallja: ez a folyóirat nem maga az irodalom, csak „szemléje” az irodalomnak. Tudom (hisz már cselekvő részese voltam az indulás-kori időknek), van a névre mentség, magyarázat: azokban az időkben az irodalmi újításoknak vagy volt „szocialista hagyományuk”, vagy nem engedték megvalósulni őket (értsd: az újításokat). A folyóiratnevek általában szovjet (esetleg orosz) minták alapján születtek (így lett például az 1947-ben indult budapesti irodalmi folyóirat neve Csillag, de még 1957-ben is, mikor e „csillag” Kortárs néven újraalakult, gondolom, inkább az orosz Szovremennyikre hivatkoztak az alapítók, s nem a magyar előzményekre). Szóval az 1958-ban induló Irodalmi Szemle névadója a szlovák Slovenské pohľady volt, azt fordították le, illetve magyarosították meg a Szemle-alapítók. Egy biztos: az „Irodalmi Szemle” olyan semleges név, amelybe az „egzisztencia”, puszta létezésprogramján túl még akarva sem lehet belemagyarázni semmilyen más programot. S Fábry bevezető cikke pontosan leképezte a cím által sugalltakat. Ez volt a kezdet, aztán jöttek a hatvanas évek, s markánsan körvonalazódni kezdett az Irodalmi Szemle sajátos profilja: egyfajta közép-európai európaiság mint szemlélet és horizont, sőt irodalmi iskola, kifejezésforma. 1965-től már magam is szerkesztője voltam a lapnak, emlékszem, mennyire megegyezett a véleményünk (Koncsol Lacié, a másik szerkesztőé s az enyém) a közép-európai törekvéseket illetően a főszerkesztő Dobos László véleményével, s ebből a szerencsés egységből formálódott a lap egységes arculata. Rendszeresen közöltük az egész magyar nyelvterület szerzőit (Németh Lászlótól és Illyés Gyulától Bori Imréig és Méliusz Józsefig), s magunkévá fordítottuk-írtuk a közép-európai (lengyel, cseh, szerb-horvát, szlovák, román) írókat, költőket, állandó és közvetlen kapcsolatban voltunk (kéziratokat cseréltünk) a cseh Plamen, a lengyel Poglądy, a szlovák Slovenské pohľady, az erdélyi Korunk, a budapesti Kortárs, az újvidéki Híd szerkesztőségével. Céltudatosan és határozottan közép-európai fórummá kezdtünk válni. Most úgy látom, ekkor kellett volna nevet változtatnunk. A semleges vegetálásból a címünkben is átmenni a tudatos irodalomszervezésbe, -alakításba. Máig sem értem, miért nem gondoltunk akkoriban erre. Talán túlságosan is el voltunk foglalva az egyéb elképzeléseink megvalósításával, gyakorlati kérdésekkel, s kevesebbet törődtünk a látszatnak tartott külső jegyekkel. Azokat későbbre hagytuk. Aztán később már nem volt „később”. Jött 1970, kezdődött a husáki „normalizáció”, s lassan a Szemle is visszanormalizálódott a kezdeti „semleges” állapotokba. S én máig sem tudom, hogy mi lett volna a legadekvátabb, a legkifejezőbb, a leginkább illő név a hatvanas évek Irodalmi Szemléjéhez. Talán valóban a Homokóra. (Azt hiszem, Kántor Lajostól származott az ötlet. 1970-ben jelent meg a Szemlében A homokóra nyakában c. dolgozatom a közép-európai líráról, s egy beszélgetésünk során Lajos azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy tuladonképpen miért nem kereszteljük át mi a Szemlét Homokórára. – Sajnos, az az igazság, hogy ez meg sem fordult a fejünkben. 1970 után pedig az ilyen irodalmi avantürizmusoknak már végleg befellegzett.) Aztán jött 1989, s a rendszerváltás az Irodalmi Szemlében is rendszerváltást hozott. A szerkesztést a fiatalok vették át, s a markáns szerkesztői váltást kifejezendő mi sem lett volna természetesebb, mint a névváltoztatás, de Grendelék (ők voltak akkor a soros „fiatalok”, Grendel Lajos egyébként 1990–1992-ben volt főszerkesztője a lapnak) a névváltoztatásnál jóval radikálisabb megoldással rukkoltak elő: új lapot alapítottak. Így született meg a Kalligram. Az Irodalmi Szemle pedig maradt, ami volt. 1992-ben én vettem át az Irodalmi Szemle főszerkesztését. A szerkesztőség a Mihály-kapu utcából leköltözött a Lőrinc-kapu utcába, a Slovenský spisovateľ üvegpalotájába. Szlovák környezetben szerkesztettem (én is csupa fiatal szerkesztővel) az immár tisztes korba lépett folyóiratunkat. Igyekeztünk megújulni, hogy mennyire sikerült, nem tárgya jelen eszmefuttatásomnak. Annyi biztos, hogy a szlovák kollégák gyorsan elnevezték a Szemlét Jurodalmi Zsemlének. (Ami magyarul a. m.: Juro zsemlét adott nekem.) Lelkük rajta. Ennyiben legalább biztos, hogy megújultunk. Bár a szlovák barátainktól abban az időben éppen hogy egyre kevesebb „zsemlét”, azaz állami támogatást kaptunk. De erről majd lejjebb! Kacérkodtunk a hivatalos névváltoztatással is (a Periszkóp nevet forgattuk a fejünkben, mondván, hogy mélyben járunk, de magasba nézünk), csakhogy akkor a lapot gondozó kiadó, a Madách már hallani sem akart az új névről. A kiadó vezetőségének az volt a véleménye, hogy a Szemlének időközben olyan nagy múltja, hagyománya lett, hogy ez a hagyomány a név megtartására kötelez bennünket. Aztán 1996-ban újból megpördült a kocka az Irodalmi Szemle urnájában. A lap állami támogatása teljesen megszűnt, s úgy látszott, megszűnik maga a lap is. Néhány hónapig válságos volt a helyzete, szünetelt a megjelenése is, közben tárgyalások folytak, hogy a Szlovákiai Magyar Írók Társasága veszi át a kiadását. A más kiadóval újrainduló lapnak Trapéz lett volna a neve. Aztán a Madách úgy döntött, hogy megtartja lapját, s a továbbiakban nemcsak gondozni, hanem finanszírozni is fogja. 1996. november 1-jén új főszerkesztővel, de a régi nevével újraindult a sokat megélt folyóirat. S itt tartunk ma: az Irodalmi Szemle a szlovákiai magyar irodalom (beleértve a két háború közötti periódust is) legkorosabb folyóirata. Alapításának az éve: 1958. 1996. november 1-jétől Fónod Zoltán szerkeszti. S 2008 szeptemberében félszáz éves. Sokan, sokszor megkísérelték (megkíséreltük) névváltoztatással megszakítani a kontinuitását. Senkinek sem sikerült. A „Szemle”, ahogy máig hívjuk, makacsul kitartott a neve és „egzisztenciális” létezése mellett. Talán azért sikerült ilyen hosszú ideig fennmaradnia. A nevét többször is veszélyeztető egykori szerkesztőjeként, s a mai napig hű szerzőjeként, kívánok neki még újabb félszázadnyi zavartalan létet.

 

 

KONCSOL LÁSZLÓ

 

Nyolc az ötvenből

 

Visszatekintésem kusza és személyes lesz, fogózóim nincsenek hozzá, mert a lap régi évfolyamait egész folyóirattárammal pár éve elajándékoztam frissen alapított komáromi református teológiánk könyvtárának. Ha jól emlékszem, harminckét folyóméternyi számot és kötetet szállított el az egyház furgonja, mert nem volt már szükségem rájuk. Csak emlékezem. Pozsonyi egyetemi hallgató voltam, amikor az előttünk járók az Irodalmi Szemlét elindították. Én még csak az irodalom peremvidékén tébláboltam, mint vénségemre újfent, kezdődött egyetemi hajrám, várt a házasságkötés, majd a huszonkét havi sorkatonai szolgálat, a pályaválasztás meg az ezekkel járó majdani családi telephely számos kérdő- és felkiáltójele, így aztán meglehetős zavar települt meg elmémben, s elsősorban két-három nemzedéktársam, a nagyon tevékeny és lelkes Tőzsér meg Cselényi szállította nekem a lapalapítás napi híreit. Dobos, Egri, Tóth Tibor taposták ki a megfelelő helyeken, főképp a mindent eldöntő politikai fórumon, a pártközpontban az utat az alapításig. Úgy tudom, a dokumentációt valakik megérizték. Tény, hogy amikor ötödik évfolyamomra beiratkoztam, az Irodalmi Szemle első száma a kezemben volt. Valaki, azt hiszem, Tőzsér, aki csak két-három szobával lakott odébb a hegyiligeti kollégiumban, már tavasszal unszolt, hogy írjak az első számba, ahol az ő Férfikora is meg fog jelenni, meg ahova az általam igen tisztelt Fábry Zoltán írja majd az indító gondolatokat, de a startból kimaradtam. Fogalmam sem volt, mit írjak, miről vagy kiről értekezzem, és így tovább. A második számba aztán mégis beszálltam, kapóra jött egy ankét, amelyben zöldfülűként véleményt mertem nyilvánítani, majd írtam egy idősebb pályatársunk akkortájt megjelent prózájáról, ha jól emlékszem, Dobos ajánlatára. (Erről írta később Fábry, adva alám a kritikusi pályára cipelő nyerges muraközi lovat, hogy kritikámat ő is aláírhatta volna.) Ezek után a fenti okokból évekre elnyeltek a Pozsonyt ölelő égtájak. Rimaszombat, hét laktanya, harkácsi iskola, családi élet, halasztott államvizsga, szegénység – ki gondolhatott ilyen körülmények között az irodalom fényűzésére? Harkácsi tanári szolgálatunk idején a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó (a későbbi Tatran) magyar szerkesztősége (a későbbi Madách, a mai Madách-Posonium) Turczel szüntelen ösztökélése és barátja, a főszerkesztő Hubik István, illetve a vezető szerkesztő, a nagy politikai tekintélynek örvendett dr. Meislinger érdeméből két évig tartott számomra nyitva egy felelős szerkesztői állást a kiadóban, amíg a Rimaszombati járás tanügyi főembere, a később Gömörpanyitnál fiával együtt szörnyethalt Vančo meg nem hátrált a kitartó nyomás elől, és feleségemmel, Katicával ki nem engedett bennünket a járásból. Ragaszkodott hozzánk, mert két minősített, egyetemi, illetve főiskolai diplomás embert halászott ki Pozsony a felségvizeiből. Négy év távollét után, 1963-ban kerültünk vissza a fővárosba, az irodalom intézményes boszorkánykonyhájába, a könyvkiadóba, az Irodalmi Szemle helyrajzi közelségébe. Csizmár Miklósék kölcsönlakásába telepedünk, szegénységből még kétségbeejtőbb szegénységbe; én a bútorszállító jármű kabinjából néztem az augusztus végi nyár hegyeit és síkjait, feleségem a két gyermekkel, három és fél éves kisfiunkkal és négy hónapos pici lányunkkal egy vasúti fülkében robogott utánunk. Kati lányunk az egész utat csillapíthatatlanul végigordította. Rossz ómen volt, hajtogatja azóta is a feleségem, hallgatni kellett volna rá. Nem vettük komolyan az égiek ordító figyelmeztetését. Ugye, a hivatás... A kiadóban azokat a könyveket szerkesztettem, amelyek szövegei jórészt az előző évek Szemle-számaiban jelentek meg. A lap megjelenésének éve, 1958 jól kivehető korszakhatára irodalmunknak. Rácz Kassai dalokja, a Nyolcak antológiája, az Irodalmi Szemle alapítása, amit a kamaszkori kappanhangjából kibontakozó és legalább egy kis nemzedéki berobbanással némi mennyiségi növekedést is ígérő kisebbségi irodalom szervi nyomására hivatkozva lehetett kicsikarni a mindent uraló hatalomtól. Ez pénzt, paripát, fegyvert – helyiséget, papírt, szerkesztői és titkárnőigépírói fizetéseket, nyomdai kapacitást, villanyt, fűtést, postát, telefont, honoráriumalapot és ki tudja, mi minden egyebet jelentett. (Sára asszony, a lap hervadhatatlan tündére, civilben titkárnőnk mesélte egyszer, hogy az első szám előállításához szükséges anyagokat, géppapírt, szalagot, tollakat, ceruzákat, indigót, borítékokat, radírt és nem tudom, mi mindent a saját pénzén vásárolta össze.) A kiadóban hozzám került kéziratok már első közlésük előtt sikerrel vették a Szemle és a szépirodalmat közlő egy-két lap szerkesztői akadályát, átmentek a rostán, s mint felelős szerkesztőnek viszonylag kevés érdemi munkám akadt velük. (Néhány kivételt említhetnék, de most hagyom őket.) A könyvkiadás eleve konzervatívabb a lapszerkesztésnél, az akkori bürokratikus és műszaki feltételek között négy-öt év is eltelt, mire a Szemlében először közölt vers vagy próza a könyvesboltig elvergődhetett; mi a kiadóban csak messziről követhettük a Szemle fürge evezőcsapásait, stílusosan fejlesztve tovább a képet, a kiadó a Szemle farokvizén evezett. Amikor a kiadóban dolgoztam, s az 1956 utáni idők légkörében fogant anyagokat szerkesztettem, a Szemle már az 1968 előtti folyamatoktól ihletett munkákat közölte. Pozsonyba kerülésem és 1968 augusztusa között mindössze öt év és három hét pergett le, három a kiadóban, kettő a Szemlénél Dobossal, Tőzsérrel, Sára aszszonnyal, Jakab Istvánnal, Csáder Lászlóval és a komáromi nyomdával, s ez az idő a történelemben, ha a dolgok rendben folynak, szinte semmi. Akkor viszont, a mienkben egyebek közt egy kisszámú, de széptanilag erős új nemzedék, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél c. antológiákban összeverődött leányok és fiúk irodalmilag fontos korszaka gombolyodott le. Ők már főképp az Irodalmi Szemle neveltjei voltak, leginkább és meghatározólag Tőzsér szerkesztő úr foglalkozott velük, s munkájához én asszisztáltam. Antológiájukat Tőzsér szerkesztette, majd nekem jutott a szerep, hogy az ellenük gerjedt-gerjesztett támadásokat gyönge erőmmel és képességeimmel, amennyire lehetett, visszaverjem. Nálunk az „öregek” sportot űztek a „fiatalok” ledorongolásából, s nekünk jutott nemcsak a támogatói, hanem a védelmező szerep is, akik a Szemlét szerkesztettük. Dobos bennünket vett magához lapszerkesztőnek, előbb Tőzsért, majd 1966 nyarától engem, mi pedig az új főszerkesztővel, Dubával, miután Tőzsér kivált triumvirátusunkból, Zalabait, majd a leghangosabban támadott ifjú költőt, Varga Imrét. Kiválásommal, 1975-től Tóth László és Kulcsár Ferenc dolgozott a lapnál, de egy affér ürügyén kimarták őket, elsősorban Tóth Lászlót és Varga Imrét az irodalomból, s mindketten Budapestre menekültek. Varga Imre éveket várt első kötetének kiadására a Madáchnál; a hatalom egyik taktikai módszere a neki valamiért nem tetsző személy fárasztása volt. Tóth a rendszerváltás után visszajött, Varga odaát maradt. Zalabait előbb a Madách szippantotta föl, majd némi problematikus kitérővel, a somorjai tájház vezetői posztján át a pozsonyi egyetem magyar tanszéke. Kiváló lapszerkesztő volt, mozgékony elméje tele volt jobbnál jobb építő ötletekkel. Egy kicsit Tőzsérre emlékeztetett, aki hetente nyitotta ránk a redakció ajtaját, mondván: „Van egy koncepcióm!” Meghallgattuk, s főnökünk, Dobos válasza ez volt: „Csináld meg!” Rengeteg jó irodalmi és társadalomtudományi ügy éledt így meg a Szemlénél. Számomra a könyvkiadóban, de jórészt a lapnál eltöltött évek is inkább csak az irodalom testközelét, a születő szépirodalommal való intenzív munkát jelentették. A harcot a szövegekkel, a formákkal, a stílusokkal – a szövegekért, a tiszta beszédért. Kéziratoldalak százait kellett havonta elolvasnunk és földolgoznunk, s éjjel-nappal szerkesztettem, olvastam, fordítottam. Főleg cseh és szlovák könyveket tolmácsoltam, néha a Szemlének is. Amíg a kiadóban dolgoztam, egy ideig Monoszlóy, majd Bábi segített Dobosnak a Szemlénél; az előbbi egy Amerikában dolgozó cseh publicista folytatásos munkáját kínálta föl nekem fordításra a John F. Kennedy elleni dallasi merényletről, a könyv a cseh írók lapjában, a Plamenban jelent meg, onnan fordítottam a Szemlének. Bábi valamivel később Tatarka Figura fejedelemről írt ragyogó pamfletjét nyomta a kezembe azzal, hogy tolmácsoljam a Szemlének. Ez is megtörtént. Végül Dobos kért meg, hogy szemlézzem a lapba a cseh és a szlovák irodalmi folyóiratokat. Ez már 1966 elején történhetett, s az itteni, főleg csehországi intellektuális felpezsdülésnek részben az én havi szemlézéseim nyomán nagy magyarországi visszhangja támadt. Budapesti barátaink jelezték, hogy a Szemle számait a standokról perceken belül szétkapkodták, s pult alól árusították őket. A nagy port felvert csehszlovák írókongresszus két kulcsszövegét, Kunderáét és Vaculíkét is én fordítottam le a lapba, s már Havelén dolgoztam, amikor a beszédek közlését letiltották. A laphoz némi szorongással, mert úgy éreztem, hogy a könyvkiadó lassú üteme jobban megfelel a természetemnek, 1966 júliásával léptem át, Dobos és Tőzsér mellé harmadik szerkesztőnek. Mi akkor az 1968-ra futó reform szellemében, nyitottan szerkesztettük a lapot. Együtt határoztuk meg az irányát, Dobos főszerkesztői égisze alatt. Ő tárgyalt fűvel-fával, a cseh és a szlovák lapok főszerkesztőivel, az írószövetségek hangadóival, a magyarországi, a lengyel, a romániai és vajdasági lapokkal, kötött velük lapcsere- és együttműködési szerződéseket, sőt 1968-ban már emigráns magyar szerzők felé is tapogatóztunk. A lapban az utódállamok magyar szerzői is megjelentek, hoztunk külföldi költőket, meg-megcsillant a lapban a klasszikus és a neoavantgárd, s elég korán kezdtük rombolni a szabad gondolat szűkre szabott, létkorcsosító határait. Főszerkesztőnk nemritkán nyitotta ránk, Tőzsérre és rám a Szemle ajtaját, hogy üdvözli az Irodalmi Szemle című világlap szerkesztő urait és titkárnőjét, Sára aszszonyt. Mondogatták, hogy a lap jobb annál, amit irodalmunk állapota szerint várni lehetne tőle, de ezt a kérdést egy remélhető majdani monográfiának kell körüljárnia. 1969-től Duba Gyula irányította a lapot, változatlan szerkesztői harmóniában, de szellemtorzító társadalompolitikai viszonyok között. A nyomást egy ideig kellő önfegyelemmel próbáltam elviselni, de egyre nehezebb volt. Fölmerült, hogy feladjuk, odacsapjuk a gyeplőt, de Duba azokra az őseire hivatkozott, akik minden égi és földi csapás alatt kimentek a mezőre, és tették a dolgukat az életért, és maradt a lap élén. Nem voltam kulcsembere a Szemlének, végre írni is akartam, s hogy időt, csöndet, némi magányt nyerjek hozzá, megváltam lapunktól. Ezt a lépést 1974 végén tettem meg. Tőzsér már korábban a nyitrai tanítóképző főiskola magyar tan-székén kötött ki, Sára asszony pedig pár év múlva két fivérével együtt kivándorolt Izraelbe. Egy ideig leveleztünk, majd elhallgatott. A hetvenes években az Iródia nemzedéke is cseperedni kezdett, s fejlődésüket már csak messziről és bágyadtan figyelhettem. Tőzsér ebben is fáradhatatlanul jelen volt, sőt jelen is van, mint a szellemi jövő elkötelezettje. Már a Szemlénél is erről és a sokféleségről, a felvidéki magyar kultúra és társadalom komplexitásáról álmodoztunk. Több irodalmi lapról, társadalomtudományi intézetről és folyóiratról, több könyvkiadóról, színházról, egyetemről. Les voici, mondja róluk minden bizonnyal Párizst meglakott költőnk, Cselényi Laci. Itt vannak, megszülettek, az idő kiforogta őket. Most már csak óvni kell őket, és élni velük. És éltetni az Irodalmi Szemlét, a jó ötvenéves öregfiút, gyermekünket és felnevelőnket, ügyelni egészségére, hogy ép legyen, és tovább szolgáljon bennünket. Jó az öreg a háznál – és öreg ember nem vénember. Nélküle mi sem volnánk.

 

 

FÓNOD ZOLTÁN

Ötven év...

„Ha az ember valahol él, és erre azért van esély, akkor nem mondhatja: VALAHOL SZÉP. Olyan lenne ez, mintha azt mondaná: A FELESÉGEM SZÉP… Szerencsére ez nem gyakran jut az észbe: az ember itt él, és nem turista. A turista átkozott kötelessége, és innét látszik a züllés mértéke, a lelkesedés; én, ha akarok, fanyaloghatok is…” – írja Esterházy Péter. Üdítően bölcsek ezek a sorok, mégis arra kényszerülök, a lelkesedés vagy a „fanyalgás” helyett valahol a „babiloni vizeknél” kezdjem. Ötven év ugyanis olyan évforduló, mintha – Esterházy Péter szóhasználatával élve! – a feleségem szépségét dicsérném. A tények azonban ennél könyörtelenebbek, mert eszünkbe juttatják – az én nemzedékem számára mindenképpen! – a hamleti „lenni vagy nem lenni” gondját, tehertételét, melyet megéltünk, megszenvedtünk. A magyar kisebbség számára ugyanis az 1945 utáni többéves

kiszolgáltatottság nemcsak kegyetlen és méltatlan volt, hanem az embertelenség „mintapéldánya” is. Nyugodtan mondhatjuk: Európa szégyene, még akkor is, ha nagyhatalmi segédlettel, gyalázattal történt. Akárcsak Trianon, meg az a „békecsinálás”, mely egy újabb világégést zúdított az emberiség nyakába. A németek kiebrudálásáról, meg a magyarüldözésről van szó, a beneši gonoszság megtestesítéséről, melyet – korábban – csak a fasiszta holokauszt űberelt, a második világháború éveiben! Köztudott, hogy az ún. homogenizáció szándéka az utódállamok politikáját kezdettől fogva meghatározta. Csehszlovákia 1945 után, bűnös módon balkáni módszerekhez, az etnikai tisztogatás eszközeihez folyamodott a németekkel és a magyarokkal szemben. A németek esetében 1945–1948 között az elűzés módszerét választották. Cseh- és Morvaoroszágban több mint kétszázezer német vált a szervezett pogromok áldozatává. A „jó német a néma német” cinikus jelszava, melyet egy szélsőséges cseh párt hangoztatott, így vált az embertelenség, az elvakult bosszú eszközévé. Ilyen körülmények között a történelem különös kegyének számít, hogy a kisebbségi sorba került magyarságot (az egyéni sorstragédiákat leszámítva) a tömeges leszámolások lidérce elkerülte. (Nem mondható ez el sem Jugoszlávia, sem Románia esetében!) Ezzel szemben Csehszlovákiában az állami politika szintjére emelték a megfélemlítés, az elűzés módszerét. A csehországi deportálás, kényszermunka több mint 44 ezer magyar személyt érintett. A reszlovakizálás, mely a magyarság „önkéntes” megtagadását jelentette, a megfélemlített magyarok négyötödét (435 264 személyt) érintette. Döbbenetes ez a a szám még akkor is, ha tudjuk, hogy a hatóságok a reszlovakizációs kérvények közel kétharmadát fogadták el. (Minthogy az 1930-as népszámlálás során 89 179 volt azon magyarok száma, aki szlováknak vallotta magát, így őket eleve szlováknak minősítették. 1948 január 1-jéig további 193 415 személy kérvényét fogadták el.) Sem a béketárgyalások, sem a békeszerződés nem hozott szemléleti változást a csehszlovák politikában. Változást csak Sztálin és Rákosi 1948 elején tartott moszkvai tárgyalása, illetve a magyar párt 1948 júniusában küldött erélyes hangú jegyzéke jelentett. A jegyzék megtorlással fenyegette meg Csehszlovákiát, ha nem biztosítja a magyar kisebbség jogait. Nos hát, ennyit a történelemről… Azok kedvéért, akik a múltat már rég ezüstpapírba csomagolták, s meglepődnek azon, miért lelkesedett Fábry Zoltán az Irodalmi Szemlét indító „Ideje már bizony” című írásában. És talán magyarázat arra is, miért illetődtek meg azok is, akik az első nemzedék tagjaiként, szerzőként, szerkesztőként ott álltak a lap születése mellett, hogy tíz évvel a magyarkérdés rendezése után végre kiverekedjék egy szlovákiai magyar irodalmi lap helyét a Nap alatt. „Nagy dologról van szó, nagy elkésettségről: negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni. Kis dolog: egy folyóirat, melynek léte vagy nemléte negyven év nehézségeit tükrözi. (…) Hány indulást éltem meg eddig? Mennyi volt és milyen volt? Indultak, indultunk és megrekedtünk… Végig egy lap sem bírta, 5-6 év a maximum. Indultunk és máris belénk fojtották a szót. Indultunk és lecsaptuk a tollat: megcsalattunk…” Aligha véletlen, hogy Fábry 1958 szeptemberében a „nyitottságot”, az „új eszmeáramlatok” befogadását tartotta meghatározónak a világnak ezen a „léghuzatos térfelén”. És ennek kiteljesítését remélte az új folyóirattól is. Mert a csalódások, a múlt megélt gyötrelmei is okítanak… „Tisztünk, testünk, lelkünk, vérünk és áramunk így lett a vox humana, az emberség hangja és szava … Csodának tudtuk magunkat és a végén kisült, hogy csodabogarak voltunk.” „Embernek lenni, embernek megmaradni az embertelenségben: nagyobb, nehezebb, kötelezőbb és megtartóbb parolát senki nem mondhat, senki nem adhat” – írta Fábry, ötven évvel a Nyugat megjelenése után. ANyugatot, persze nem említette senki, feltehetően új utakon, új csapáson, ösvényen akartak indulni azok, akikre a lapszerkesztés megtisztelő feladata hárult. S maga Fábry is, vélhetően a „minták” kelepcéjétől (meg egy polgári lap mintaként való említésének ódiumától) akarta megkímélni azokat, akik az új indulás, az újat akarás követei lettek. Az Irodalmi Szemle két emberöltőnyi élete ma már történelem. Valahogy úgy, ahogy Juhász Ferenc írja:

Ami jövendőnk volt nemrég

az most már szétrombolt emlék.

Fölrobbantott Éden

a Mindenség tenyerében.

(Világító térszigetek, meteorzápor)

Igaz persze a folytatás is: „A teremtés vagyok, az élet. / A megbocsájtás és ítélet.” Úgy kezdődött az Irodalmi Szemle történelme is, mint a mesék szegénylegényéé, aki erejét érezve bizonyítani akart. Nem kellett ugyan világgá mennie, a próbákat azonban ki kellett állnia. Hisz figyelmeztető volt a múlt is, azok a folyóiratok, elődök, melyek a két világháború közötti időszakban jelentek és szűntek meg Cseh/szlovákiában. Gondoljunk csak a polgári humanista és internacionalista Tűzre, „az egyetemes kultúra magyar nyelvű folyóiratára”, ahogy Gömöri Jenő Tamás nevezte lapját, vagy Barta Lajos folyóiratára, az Új Szóra, és Fábry Zoltán lapjára, a szektás túlzásoktól sem mentes kultúrpolitikai folyóiratára, Az Útra. Említhetjük azonban a konzervatív vagy jobboldali beállítottságú kezdeményezéseket is, így az Új Auróra nevű almanachot (1922–1932) a Toldy Kör kiadásában, mely (irodalmi mércével mérve!) a dilettantizmus mintapéldányának számított, vagy a Prágai Magyar Hírlap kiadásában megjelent Képes Hét (1928–1932) című mellékletet, mely két évig jelent meg önállóan. Említhetnénk a Magyar Figyelőt (irodalmi, kulturális és tudományos értekezéseivel;(1933–1935), az ellenzéki pártok kiadásában megjelent Új Szellem című kultúrpolitikai szemlét (szépirodalmi anyagot nem közölt; 1936–1938), vagy a konzervatív szellemiségű Magyar Minervát (1930–1939), mely ezekben az években a leghosszabb életű irodalmi, kritikai folyóiratnak számított, illetve a tiszavirág-életű Tátra folyóiratot (1937. július–1938. június), mely jobb sorsra érdemes lapként indult, az ellenzéki pártok kíméletlen politikai aknamunkája azonban elgáncsolta. Az Irodalmi Szemle létrejötte függvénye volt azoknak a megváltozott társadalmi és politikai viszonyoknak, melyek megjelenését elősegítették. Gondolunk itt a kisebbségi sorsból a nemzetiségi státusba lépett csehszlovákiai magyarság helyzetére 1948 decembere után, meg azokra a (külső, elsősorban magyarországi) politikai viszonylatokra, melyek, ha tízéves késéssel is, de kikényszerítették az irodalmi folyóirat kiadását, majd számon tartották folyamatos megjelentetését. Ily módon azt is mondhatjuk, akárcsak a kisebbségi oktatásügy és a sajtórendszer kialakítása terén (1948–1952, illetve 1956 után) a politikai hatalom kénytelen-kelletlen számolt a „vigyázó szemetek Budapestre vessétek” politikai kényszereivel, következésképpen a konfliktusos helyzetek elkerülésével is. Az Irodalmi Szemle megjelenése ily módon a kialakult társadalmi és politikai viszonyok szükségszerű következménye volt, még akkor is, ha a folyóirat alapítása nem hullott mannaként az irodalom művelői és az olvasók ölébe. Az 1948 decemberét, a szabaddá vált magyar szót (az Új Szó megjelenését) követően a kiadott lapok között említhetjük a Fáklya című havilapot (1951–1956 között), mely a kultúra és közélet különböző területeit vállalta fel. Hét címmel (1990- től A Hét; 1956 december–1995 május) megjelent kulturális képes hetilap a Fáklya örökébe lépett, a Csemadok KB kiadásában jelent meg, s elődéhez hasonlóan vállalta az irodalmi alkotások megjelentetését is. A Hét jellegénél fogva azonban nem tudott eleget tenni azoknak az elvárásoknak, melyeket a fejlődő, szerveződő irodalmi élet igényelt. Az a tény, hogy a két világháború közötti magyar írók, értelmiségiek nagyrészét is kitelepítették, azt eredményezte, hogy a korábbi korszak írói közül alig maradtak „mutatóba” néhányan. A magyar kulturális és irodalmi élet megszervezése így jócskán a fiatal nemzedékre hárult, akiknek egy része korábban (menekült diákként, vagy egyetemistaként) Magyarországon tanult, s mivel 1950 után nem folytathatták (útlevél nélkül) külföldön korábbi tanulmányaikat, szülőföldjükön keresték az érvényesülés lehetőségeit.

Az előzmények ismeretében azt is mondhatjuk, a magyar irodalomtörténet szinte megismételhetetlen teljesítménye az Irodalmi Szemle öt évtizede. A magyar kisebbségi lapok vonatkozásában (az 1957 februárjában újraindult erdélyi Korunk, és az újvidéki Híd folyóirat szomszédságában) akár egyedülálló jelenségnek is mondhatnánk ezt az ötven évet. Azért is, mivel a második világháborút követően messzebbről indult a kisebbségi magyar irodalmi élet, mint Erdélyben vagy a Vajdaságban. Azok, akik „alapozó nemzedéknek” számítanak (Dénes György, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Veres János, Gály Olga, Török Elemér, Mács József, Szőke József, Petrőci Bálint, Nagy Irén, Csanda Sándor, Tóth Tibor, valamint a néhány éves késéssel jelentkező Turczel Lajos és Rácz Olivér) az ismeretlenségből kerültek új szerepkörbe. A helyzet kényszere tette őket költővé, íróvá, esetenként irodalomkritikussá. Köztük olyanokat is, akik korábban az irodalmi élet perifériáján sem léteztek. Az első köztársaság idősebb, tapasztalt nemzedékéből (a kitelepítés miatt!) jóformán csak hírmondók maradtak. Fábry Zoltán munkásságával, erkölcsi tisztaságával, bátor antifasizmusával már az első korszakban meghatározó alakja volt a csehszlovákiai magyar irodalomnak és szellemiségnek. Az idősebb nemzedék tagjai közül (a festőművész Lőrincz Gyula mellett) Szabó Béla, Egri Viktor, Sas Andor, később L. Kiss Ibolya és Csontos Vilmos szólaltak meg és váltak szervezőivé az új életnek. A fiatalokat illetően az irodalmi alkotás igényét, mélységét, elvárásait az első években inkább csak sejtették azok, akik a szolgálatába szegődtek. Tudatosságról aligha beszélhetünk, esetükben fiatalságuk és lelkesedésük pótolta a hiányzó ismereteket. Ez a lelkesedés és odaadás, s az idő mélyében fogant irodalmi tudat a tehetségesebbekesetében csak később vált erővé a megjelenő műveikben. Az idősebbekkel, tapasztaltabbakkal együtt ily módon ők is alapozói lettek a „harmadvirágzásnak”, a kisebbségi magyar irodalom felszabadulás utáni korszakának. Tudatosságról, elméleti igényességről, felkészültségről, megalapozott becsvágyról csak a második nemzedéktől kezdődően beszélhetünk. A „nyolcak” (Cselényi László, Fecsó Pál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Zs. Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor, Tőzsér Árpád) által indított sodrást erősítették a későbbi években azok is, akik „nemzedéki státus” nélkül jelentkeztek (Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György, Bárczi István). A legnagyobb „közegellenállással” az Egyszemű éjszaka (1970) költőinek (Aich Péter, Keszeli Ferenc, Kmeczkó Mihály, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Németh István, Szitási Ferenc, Tóth László, Varga Imre) kellett megküzdeniük, a mesterségesen gerjesztett bírálatok miatt, melyek nem az esztétikai igényességet, hanem a politikai szempontokat kérték tőlük számon. Új színt jelentettek az irodalomban a Fekete szél (1972) című antológia szerzői (Bereck József, Fülöp Antal, Keszeli Ferenc, Kovács Magda, Kövesdi János, Mikola Anikó, Varga Imre, Wurczel Gábor) és a hetvenes évek lírikusai (Balla Kálmán, Barak László, Bettes István, Soóky László, Csáky Károly, Varga Erzsébet), valamint a prózaírók, élükön Grendel Lajossal. Ez idő tájt jelentkezett az irodalomban Vajkai (Nagy) Miklós, Cúth János, Poór József, Csicsay Alajos is. A Próbaút (1986) című antológiában M. Csepécz Szilvia, Farnbauer Gábor, Fellinger Károly, Hizsnyai Zoltán, Hodossy Gyula, Juhász R. József, Krausz Tivadar és Ravasz József mutatkozott be, a prózaírókat Hogya György és Talamon Alfonz képviselte. Az Irodalmi Szemle „alapozói” között találjuk Dobos Lászlót, Tóth Tibort, Monoszlóy Dezsőt, Duba Gyulát, Tőzsér Árpádot, Koncsol Lászlót. Őket követték azok a fiatalok (Zalabai Zsigmond, Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc, Balla Kálmán, Hizsnyai Zoltán, Csanda Gábor, Csehy Zoltán, Pokstaller Lívia és mások), akik „megfelelő időben”ott álltak a rajtvonalon, hogy átvegyék a „stafétabotot”. Azok között, akik „kiverekedték” a folyóiratot, kétségtelenül voltak olyanok, akik helyzetüknél (ismertségüknél, korábban betöltött társadalmi tisztségüknél) fogva sokat tehettek a lap megindítása érdekében, a magam részéről mégsem az egyéni „érdemeket” hangsúlyoznám, hanem azt a közös elhatározást, összetartást, mely a szándékot, esetenként a kilátástalannak tűnő küzdelmet végül is eredményessé tette. A folyamat motorja minden kétséget kizáróan a Szlovák Írószövetség Magyar Szekciója volt. Mögöttük azonban ott állt a Csemadok Központi Bizottságának vezetősége, valamint a Szlovák Írószövetség vezető képviselőinek a jóindulata és megértő támogatása is, azzal együtt, hogy a szlovák irodalom „alapító atyái” között ott voltak a „fanyalgók” (Andrej Plávka, Ctibor Štítnický, Vladimír Mináč, Juraj Špitzer…) – ahogy Dobos László említette tíz évvel ezelőtti megemlékezésében –, akik viszolyogtak a gondolattól is, hogy időszaki magyar irodalmi lapot adjanak ki. A kiszámíthatatlan „széljárások” ellenére – közel egy évtizedes küzdelem után – mégis megtörtént, hogy Fábry Zoltán köszöntőjében felzenélhetett, útravalóként, „az Ady-strófa asszociációs köszöntője és rezignációja”, a „kendőtök legyen ékes zászló” gondolata. És mellette a pályán éppen induló Tőzsér Árpád Férfikor, így jöjj! című verse, melyben a „vagyok, mert lettem” dacával fogalmazza meg költői credóját. Ez utóbbi (mármint a credo!) az idők során változhatott, versével azonban mindenképpen kortörténelmet írt. A vers feledteti a szomszédságában megjelent – politikai naivitással terhelt – naplórészlet bugyuta következtetéseit is, melyben Szabó Béla 1956 Magyar Októberében a magyar „ellenforradalom” bűneit taglalja. És aztán sorjáznak a lapban a nevek, fiatalok és idősebbek, magyarok szlovákok, csehek, németek, oroszok… Mintha a „Mindenki a fedélzetre!” parancsával szerkesztették volna az első számot. Egy lapszámmal később Dobos Lászó, a folyóirat első főszerkesztője nyugtázta a megváltoztathatatlan igazságot: „Elindultunk…”És innentől kezdve gurult a „szekér”… Ameddig gurulhatott! 1972 szeptemberében a Szlovák Könyvkultúra vezérigazgatója közölte velem, mint a Madách Könyv- és Lapkiadó igazgatójával, hogy a Szlovák Írószövetség kiadója nem vállalja tovább az Irodalmi Szemle kiadását. Semmi baj, nyugtattam meg a főhatóságot, azért lettünk „lapkiadók” is, hogy lapokat adjunk ki. A helyzet ettől persze nem konszolidálódott. Az évente megújuló cirkusz az állami támogatás megszerzésével kezdődött, majd többszöri ismétlődéssel a szerkesztőség kitelepítésével és kényszerű elhelyezésével folytatódott. 1976-ig legalább három helyen működött a szerkesztőség. Egészen addig, míg a kiadó elhelyezését (a városközpontban!) sikerült – az internacionalizmus harsány jelzőivel és a kisebbség iránti tolerancia módszeres emlegetésével, amolyan „levélbombákkal” – a szlovák miniszterelnök (Peter Colotka) és Pozsony-város főpolgármestere ( Ladislav Martinák) hathatós segítségével – 1976-ban megoldani. A Tatran-székház (a Mihály-kapu utcában) kárpótlás volt azért a gyalázatért is, melyet a kiadó munka