A gyász retorikája uralja még a boldog ünnepeinket is, nem a felhőtlen öröm. Mert példának okáért felemelő emlékezni Március Idusára. Ám ezt az alapvetően boldognak induló tavaszünnepet is beárnyékolja a bukás, a nemzeti torzsalkodás – mélyen elnyomott, de makacsul ott kísértő – szemrehányása. És minden nagy bukások jelképével dolgozó Mohács-retorika, amely a “visszavonás”, vagyis a nemzeti egyetértés hiánya, az egyenetlenség átkos szellemét szabadítja ki a palackból. Amikor a magyar költői nyelv a 18. század második felében kidolgozza ezt a retorikát, akkor még Várna neve volt az erősebb jelölő. Majd kisvártatva kötelezően egészült ki Moháccsal: Várna és Mohács elválaszthatatlanoknak tűntek. És ekkortól kezdve a nemzeti kultusz meghatározó emlékezetét a nemzeti gyász megalomán képei hordozzák: a vesztett csaták, a csúfos futások…

 

Idővel azonban talán kiderült, hogy 1444 és 1526 között túl nagy a távolság, és a történelmi folyamatosság nem köti őket össze, csupán a retorika. Várnát, amelyet a jogi értelemben vett “visszavonás” változtatott tragikussá, ugyanis egy a törökkel kötött érvényes békeszerződést szegett meg a tragikus sorsú király a hadjáratával, a fiatal magyar irodalom által ekkoriban kidolgozott Mátyás-kultusz követte, és a Hunyadi mondakör cizellált nyelvi világa. Így kopott ki lassan Mohács mellől Várna. “Ó Várna, ó Mohács szomorú térsége! / Tirólatok áradt hazánk sok ínsége, / Tirajtatok húnyt el régi dicsősége!” – írja Batsányi Virág Benedekhez. Az öreg Arany már ironikus jelekként idézi meg Várna és Mohács nevét a Rangos koldusban, mint az egykori nemzeti retorika kiárusítását. A mai Mohács jelölő végül is elvonás eredménye, amiképpen például a kölni név, melynek teljes alakja a kölni víz.

 

Irodalomtörténeti perspektívából izgalmas figyelni, ahogy az egykor oly népszerű Mohács helyébe Trianon lép. Pedig közvetlenül Trianon előtt Ady még a múltból a jövőbe vetített, tehát alapvetően megfordított Mohács-retorikával próbálta ostorozni nemzetét. Az Ady által használt ironikus Mohács-retorikát az állítás vagy eltörlés kettősében gondolkodó kulturális emlékezet halálkomolyan vette. Trianon után pedig a nemzeti emlékezet ironikus újraolvasására – Ady ellenére – sem tett kísérletet a magyar kultúra. Ahogy kikopott Várna, lassan úgy kopik ki Mohács. Helyét elfoglalni látszik Trianon, mint a nemzeti nagylét vagy a kozmikus vég jele, amely egyúttal a beszéd, az irónia, az értelmezés eltörléseként épül be a kulturális gyakorlatokba. Miközben a jövő a befogadás és az irónia nemzetét, az erős patriotizmust kívánná. Nem a múltét, hanem a jövőét. De nekünk még mindig Krahács kell! – Hja kérem, több is veszett Krahácsnál!