hirdetés

Paavo Matsin: Gogoldiszkó (részlet)

2018. március 26.

Gogoldiszkó képzeletbeli, mégis kísértetiesen valóságosnak tűnő jövőképében bármi megtörténhet, egyszerre disztópia, groteszk allegória és annak paródiája. – Paavo Matsin könyvének bemutatóját március 27-én, holnap tartják a Nyitott Műhelyben. Nálunk most részletet olvashatnak a regényből.

hirdetés

PAAVO MATSIN

Gogoldiszkó

(részlet)

 

„A kupleráj szent dolog, de ha a kuplerájt szentelik, na, akkor aztán tényleg kupleráj van!”

Konsztantyin Opiatovicsnak, a zsebtolvajnak kőbe vésett napi szokásai voltak, amiket büntetés-végrehajtási intézményekben tett magáévá az évek során. Miután egy fölforrósított bádogbögrével kivasalta otthon a nadrágját, kipucolta a cipőjét egy apró, kopott, de mindig kéznél levő bársonyronggyal, és megtömte zsebeit az ablakpárkányon szárított kenyérhéjjal, általában jó korán elvillamosozott a végállomásra. Óvatosan, a pocsolyákat kerülgetve befordult az aszfaltozott útról a keskeny, kőlapokból rakott ösvényre, és jóleső léptekkel a régi zsidó temető felé vette az irányt. A zsidók makacsságukról és hagyománytiszteletükről híresek, sok ősi előíráshoz ragaszkodnak, így az árnyas sírkert éppen megfelelt, hogy egy tiszteletreméltó zsebtolvaj itt kezdje a napját. Hajdani cellatársa, egy odesszai zsidó mesélt neki ezt-azt ennek az üldözött népcsoportnak az érdekes-titkos szokásairól. Az összesre már nem emlékezett, de a síremlékekre virág helyett lerakott kövecskék és a mesei világ a rabbinak fenntartott miniatűr kapuval valahogy jótékonyan hatott Opiatovicsra a mindennapi munkakezdés előtt. Később, a villamoson töltött munkanap után már veszélyes lett volna pusztán a séta kedvéért visszamenni a végállomásra. Napközben, amikor elege lett a zajos társaságból és a táskákban turkálásból, a villamosmegállók között sétálva pihent Opiatovics, és a magával vitt kenyérhéjdarabkákkal etette a galambokat. De itt, a héberül hallgatag kövek elhagyatott világában, ha lehetősége adódott, nyugodtan megtehette az előkészületeket a napi tüsténkedéshez. Úgy érzésre megállt egy-egy síremléknél, és, mintegy mellékesen, letett a harmatos kőre egy kavicsot, amit az ösvényről szedett föl. Így gyúrt a speciális, zsebesek számára mindennél fontosabb tulajdonságra: az ujjak mozgékonyságára. És hallgatózott is, kihallgatta a csendet és saját magát. Viszont a kövek fölszedésekor sosem szegte meg az ősi tolvajtörvényt, pontosan tudta, hogy még a legszentimentálisabb zsebtolvajnak sem szabad fölvennie soha semmit, ami nehezebb egy pénztárcánál.

A közelmúlt eseményei után, amikor a cári Oroszország ismét bekebelezte Észtországot, Lettországot és Litvániát, még Viljandi, ez a provinciális kisváros is zsongott a változásoktól. Ezek közt volt persze jó is meg rossz is. Vegyük például akár csak a hadizsákmány-villamost, amit a Lengyelországgal vívott nagy csaták után valahonnan Krakkóból vagy Varsóból hoztak el, a vágányokkal és a depófelszereléssel együtt. A városka nyugdíjasai összecsapták a kezüket, és gyorsan hozzászoktak, hogy ingyen használhatják a kétfejű sas csőrében érkezett, eddig sosem látott járművet. A moszkvai metrószakemberek gondosan beállították, így most Viljandi összes domborzati sajátosságával számolva teljes természetességgel közlekedett a villamos a város egyik végéből a másikba, lenn, a tóparton besuhant a modern, átlátszó alagútba, aztán szinte hullámvasútszerű vagánysággal fölvágtatott a kastélyhegyre, hogy elszállítsa az egyre növekvő tömeget az épülő új kerületekbe. Opiatovicsot a politika úgy általában hidegen hagyta, rendes tolvaj nem működik együtt semmiféle hatalommal, de a villamos, az többféle szempontból is kapóra jött neki. Büszkén kijelenthette, hogy amikor a cári sas ismét szárnyai alá vette ezt a tájat, akkor ő mint hajdani sittszidens (ne keverjük össze a disszidens fogalommal!), erejéhez mérten momentán stíljaga (értsd: tiszteletre méltó stílusú úriember), ő bizony, szakkifejezéssel élve, nem szenvedett különösebb depreszjákban (az eltűnt észtek oly nagy szeretettel űzött aggódásában), csak tette továbbra is azt, amihez a legjobban értett. Élete során, ugye, a történelem hajóhintája átfordult néhányszor. Ráadásul kedélyes barátokra is lelt az egyik belvárosi régiségkereskedésben, ahová jólesett betérni a napi strapa után a villamoson, elidőzni kicsit, emberhez méltón elbeszélgetni.

Fordította: Lengyel Tóth Krisztina

 

 

A regény napjainkban játszódik, de egy alternatív valóságban, ahol a cári Oroszország nemrég győzelmet aratott a NATO fölött, visszafoglalta a balti államokat, az észtek legtöbbjét pedig deportálta egy rejtélyes metróállomásra, ahonnan nincs visszatérés. Az új hatalom hadizsákmány-villamossínt telepít a dimbes-dombos hajdani észt kisvárosba, Viljandiba, ahol a villamosközlekedéssel párhuzamosan megindul a birodalmi népvándorlás is. A járművön egy szép őszi reggelen fölbukkan egy molyrágta úriember talpig földes lepelbe burkolózva. A város zsebtolvaj-szaktekintélye hirtelen ötlettől vezérelve nem kirabolja, hanem fölkarolja az idegent, és elviszi a barátai közé az Antikvárium nevű antikváriumba. Bezárják az idegent a budiba, és tanakodni kezdenek, mitévő legyen vele a baráti társaság: a zsebtolvaj, a város vezérbitlisze, az antikvárius, a seftes, a sittes csalogány, a mandzsettás haknivirtuóz és a pultoslány, aki fasírttal eteti a vendéget. És ebben a pillanatban elszabadulnak a látomások a kedélyes kisváros utcáin…

Paavo Matsin műveiben a történelem, a fikció, a fantasztikum, az alkímia és az ezotéria ironikus, abszurd humorral keveredik. Sűrű prózanyelvében különböző jelentésrétegek és utalások épülnek egymásra. De mindez együtt szórakoztató játék az idővel és a térrel, irodalommal és kultúrával. A Gogoldiszkó képzeletbeli, mégis kísértetiesen valóságosnak tűnő jövőképében bármi megtörténhet, egyszerre disztópia, groteszk allegória és annak paródiája.

Matsin 1970-ben született Tallinnban, jelenleg Viljandiban él. Teológián végzett az egyetemen, főiskolai és iskolai tanár, de mindemellett elismert kritikus is. A 14NÜ irodalmi csoport és 2004-től Európai Írószövetség tagja. A Gogoldiszkó című harmadik regényével 2016-ban nyerte el az Európai Unió irodalmi díját.

*

A szerzővel Szilágyi Zsófia, kritikus, irodalomtörténész beszélget a Nyitott Műhelyben az Észt hét március 27-én 18 órakor kezdődő irodalmi progjamának keretében.

Paavo Matsin, Gogoldiszkó, ford. Lengyel Tóth Krisztina, Gondolat Kiadó, 2018, 164 oldal, 3200 Ft.

(A szerző fotóját Kristjan Mändmaa készítette.)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.