hirdetés

Pál Sándor Attila: Pontozó

2014. január 30.

„Sosem aludt, ezt mondta, meg én sem láttam, mégis / mindig tudta, mit álmodtam. Folyton előadta, / hogy ő életében egyszer nézett rá az órára és azóta / tudja a pontos időt.” - A JAK Füzetek sorozatának 181. darabja Pál Sándor Attila Pontozó című verseskötete, amelyből most három verset is elolvashatnak nálunk.

hirdetés

Pál Sándor Attila:

Kevert

Nem tudom, meséltem-e neked, hogy volt nekem egy hóbortos,
harmadik nagyapám. Cipész volt, folyton lógott a szájából a
cigaretta és zakóban járt. A válltömésén és a zsebeiben állt
a pernye, vastagon, és dohányszemcséket hullatott mindenfelé.
Sosem aludt, ezt mondta, meg én sem láttam, mégis
mindig tudta, mit álmodtam. Folyton előadta,
hogy ő életében egyszer nézett rá az órára és azóta
tudja a pontos időt. Egyszer láttuk, ahogy egy gólya
belerepült a távvezetékbe és agyonvágta az áram. Utána vitt
először kocsmába. Az én harmadik nagyapám az Istent akarta
lefényképezni, a régi Prakticájával a legváratlanabb
helyeken és időpontokban beleexponált az arcomba vagy az
égbe, és aztán a sötétkamrában imádkozott.
Azt hiszem nem meséltem neked ezt. Végül aztán az ő temetésén
jutott eszembe, hogy a sírásók tulajdonképpen angyalok, igazi
angyalok. Berúgtam velük aznap, kevertet ittunk, szerették.

Csap

Akkoriban még benne hagytuk a kiskapukulcsot a zárban.
Hazaértem az iskolából, alig láttam valamit a verőfényes
délutánban. Aznap nem kaptam jegyet. Visszazártam a
kiskaput, és miután megfordultam egy hatalmas darázs
szállt a mellkasomra. Valami artikulátlan hang tört fel
belőlem, leizzadtam, de nem mozdultam. Mintha ki
akarnám nyújtani, alulról fogva elhúztam a testemtől a
pólóm. Láttám, ahogy a darázs négyszer-ötször beledöf
a szövetbe, aztán elszáll onnan. Később még többször
láttam, virágokra szállt, új fészket keresett, céltalanul
ődöngött a fülledt levegőben, egyszer pedig a kerti
csapnál ivott. Azt hiszem halottnak hitt.

Barackfa

A kisvasút mellett állok, az egyik hatvanéves barackfa alatt, ami
még él. Az a neve, hogy nevetősfa. Apa még nagyanyám hasában
lakott azon a nyáron. Sárgabarackszőnyeg borította a tarlót.
Egy őrült nő somfordált oda a szedőkhöz, és valamit mondott.
Nagyanyám elkezdett nevetni. Egyre csak rázta, hosszú időközökig
nem vett levegőt, a könnye is kicsordult. Az egyik asszony szólt
nagyapának, hogy baj van. Nagyapa odarohant, felkapta nagyanyát és
elszaladt vele a tanya felé. Apának végül nem lett baja. A pirosra festett
arcú, kékre mázolt szemű bolondnőt nem látták többé. Én tíz évig
gyanakodtam egy nőre aki mindig a főutcán sétált, azóta eltűnt,
férfijárása volt, befőttesgumis haja és kék szeme. Hol vagy.

A kisvasút mellett állok, az egyik hatvanéves barackfa alatt, ami
még él. Távolabb, a tanya felé egy kalapos embert látok kaszálni.
Most megáll, észrevesz, leengedi a kaszát, erre néz. Vajon mit
gondolhat, ki vagyok? A lendülő majd visszaálló mozgást figyelem,
ahogy újrakezdi, nincs felesleges mozdulat, nincs elpazarolt energia,
nincs külvilág. Nem vagyok.

Űr

A világ legkisebb embere vagyok. Foglalkozásom kőműves.
Nem lettem űrhajós, és nem vagyok milliárdos űrturista,
mégis feljutottam egy űrhajóra, kijátszva minden biztonsági
intézkedést és védelmi szabályt. Egy sötét lyukban kuporogtam
a szemem behunyva, amíg meg nem éreztem a súlytalanságot.
Ezt követően kiúsztam rejtekhelyemről és árnyként követtem
az asztronautákat. Figyeltem őket evés, vécézés, sakkozás
közben, mögöttük voltam, amikor a Földről hívták őket.
Az első űrsétára öt nap után került sor. Miután kinyílt a zsilip
több dolgot is láttam. Egy: sokkal több csillag van, mint
gondoltam. Kettő: ahogy a nap megcsillan az üvegen. Három:
ahogy az egyik űrhajós behajlítja az ujját. Ekkor előléptem,
és a két szkafander között kilebegtem az űrbe.

 

 

„[...] Pál Sándor Attila máris a saját nyelvén, a saját karakteres hangján szólal meg. [...] A Pontozó emlékezetes első kötet, egy rokonszenvesen szelíd, de annál határozottabb belépő a magyar irodalomba."

Egy balatoni strandon, több fekvésben olvastam el Pál Sándor Attila kéziratát. A lapokra naptej, olvadt fagylalt csorgott, egy-két lapot meg is rágott a kisebbik fiam. Gyerekzsivaj, szél, tágas horizont. Helyben is vagyunk. Ahogy egyre beljebb olvastam magam a versekbe, úgy merültem vissza a gyerekkoromba. Mert aki ezekben a versekben beszél, az főként a gyerekkorról beszél, a gyerekkoráról, a legfontosabb évekről. A gyerekkor varázslatos tereit járják be a versek, és közben nyoma sincs semmiféle nosztalgiának vagy túlzott érzelmességnek. Semmi bizonytalanság, semmi innen-onnan kölcsönvett hang, Pál Sándor Attila máris a saját nyelvén, a saját karakteres hangján szólal meg. Versei egyenként is erősek, emlékezetesek, kötetbe rendezve pedig egy egészen kivételes panorámát tárnak az olvasó elé. Egy olyan panorámát, amely a mélyben összemosódik a saját emlékképeinkkel. Erre a finom összemosásra csak a költészet képes, az olyan magával ragadó költészet, mint amilyen Pál Sándor Attiláé. A Pontozó emlékezetes első kötet, egy rokonszenvesen szelíd, de annál határozottabb belépő a magyar irodalomba.


(Győrffy Ákos)

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.