Alakja, profilja volt a kisvidéki professzionális (irodalmi) szervezőnek. Kis nagyember, aki félt több, nagyobb lenni önmagánál. Irodalmi műveltsége a korosztályában példa nélküli. Ha kételkedtél, és ellenőrizted, mindig bejött: pontosan emlékezett, pontosan idézett, ha mámorosan, akkor is pontosan. És emlékezett, de még mennyire!

Sorsszerűen teljesült be az élete: szürkületben, Salgótarjánban. Napokig senki, a családja sem tudott róla. Rendőrség, kórház nem értesített, amíg meg nem ijedt, látván, a papírjaitól. Miskolcon műtötték. Két hét kóma.

Nincs magyarázat, és mégis: amikor tudott, és tudatánál volt, ivott, de csak akkor, és a vége előtt már nem olyan nagyon sokat, mint te meg én. Hát ettől is sorsszerűen beteljesülő. Mit akarsz még, kedves barátom...

A PALÓCFÖLDBEN MEGJELENT KÖSZÖNTŐ

A regényolvasó – Pál József hatvanéves
(Lackó Pál harminchét, Kiscseri Mihály három)

Amikor megismertelek csaknem minden tudtál, annál is többet, mint amit tudni illett egy valamire való irodalmárnak (hogy értelmiségiről ne beszéljek) a határon belül és kívül teremtett (aktuális) irodalomról. Amiről nem tudtál az nagy valószínűséggel nem volt, nem volt aktuális, és csak később (körünkben) vált azzá, vagy nem kellett tudni róla. Azt, ami később lett aktuális, titokzatos mosollyal kísérve meglepetésnek szántad (titkoltad). Társaságodban (sokszor azon kívül) ma is gyanakvással keresem: vajon mi az, amiről tudnom kellene, és nem tudok, és tudom, hogy tudod.
(Csaknem) mindent tudtál abból, ami tudható volt és, ami nem – klasszikusaidról. Soroljam Balassitól Csokonain át, József Attiláig (a nevét se merem leírni), Radnótiig? Mikszáth nevét sem merem leírni, a zsoltárokon át Móriczig, Kosztolányin át Grendel Lajosig. Hol marad Farkas, Szilágyi (ezúttal István)? Az akkori Temesitől, a mindenkori Esterházyig (nagy ellentét!) Ismerted (nem csak azt), amit annak neveztünk, és a hátterét (nem csak azt, amiről tudtunk). Azt kellett gondolnom – félve – hogy az egyetemes magyar irodalom története járkál érdekes fejedben. Hát nem érdekes?!
Jókedvűen menetelve anekdotáztál az irodalomban, és anekdotázva meneteltél már akkor is (belőle kifelé). De mértékkel: már akkor tudva, hogy centizni kell; az anekdot akkor vehető komolyan, ha kevesebb hangzik el belőle, mint amennyit hallani szeretne az ember. Közben kianekdotáztad magad, miből is? Hát ugyanabból, valamelyik irodalomból. De az egyikben, az egyben, ami a sajátod és a barátaidé, abban bennmaradtál! És, ha ez nem is minden, bőven elég, és nem kevés.
Meg nem hatódtál (ritkán, mégis), de hatottál, és hatsz, látod: neked írom.

Régről hozott klasszikus történeteiddel – hogy ott maradjunk, az aktuálisnál – rendbe tetted (te nem akarod tudni, pedig mondtam nem rég, hogy számítanak rád; legyen nehéz!), szóval klasszikus szórenddel rendet raktál mindennapjaink klasszikus történetei között. Írókat bontottál le, (képző)művészeket, zenészeket építettél fel, amiről beszéltél, már akkor mind a ma (2010) életműve volt, mintha tudtad volna. Szilágyi Domokos, Nagy Pál, Domonkos István (Kormányeltörésben), Lászlóffy Aladár, Csiki. Soroljam még, meddig? Rangsoroljam befogadó szellemi barátaidat?
Ezerkilencszáznyolcvannégy vagy nyolcvanöt.

Egyszer csak elhallgattál, és hallgatsz, hol elhallgatsz ma is. A regényolvasó elhallgatott, hiába üzente neki a szalmakomiszár, ne álmodj, ő mégis álmodott és elhallgatott.

Keressünk a régi helyeken, tudod te, hol. Nem vagy ott (se). Hogy aztán elő gyere egy pontosan szép mondattal, amely már nem történet, de pontos mondat a történetről. Hogy aztán eltűnj, eltűnhess megint.

A tudatlan ember, mint én is voltam akkoriban (és maradtam hozzád képest máig), a tudatlan ember, amikor Pál Jóska megállíthatatlanul és gátlástalanul jött (jön) a (könyv)címekkel, nevekkel, pontos dátumokkal, szóval a tudatlan ember, még ma is azt hiszi: akkor, amikor vicceltél (huszonöt évvel ezelőtt, meg tegnap) csak vicceltél. Holnap meg azt: meghúz, hülyéskedik, éppen megvezetni készül. Hiszen tudós – kimondom! - ha ember is.

Voltak évek, amikor nem kerültük egymást, de elkerültük, és szóba nem állhattunk egymással. Pedig tudjuk (tudom) egymást tudóként szerettünk egymásért (akkor is), csak nem akarták, hogy tudjunk róla, nem engedtük, hogy tudhassunk róla, politika.

Tudomásom szerint egyetlen prózakönyvedet – Szalmakomiszár a címe – Laczkó Pál írta, 1981-ben jelent meg, Földi Péter illusztrációival. Találó, Panelrés című verseskönyedet Kiscseri Mihály jegyzi, lektorálta Zalán Tibor, Dukay Nagy Ádám szerkesztette, illusztrálta – 36 év után megint – (nem ugyanaz a) Földi Péter. Jegyeztél jónehány (nem csak helyben) jelentőset Pál József néven is.
Közben bementél a Parlamantbe. Ne gondolkodj ezen, nem ez az életműved. Az te magad vagy, holott lehettél volna mások életműve is. És lehetsz még mások életműve.

Ha írtak rólad, műveidről, emlegették – és megemlegetik – műveltséganyagod „nemes építőelemeit”, „nyelvi képességeidet”. Szóval féltek és hála istennek félhetnek is tőled: műveltséged, tudásod, s ahogy hivalkodás nélkül, alázattal élni tudsz ezekkel – (viselkedésed ebben a ködben) tarol szűk, és egyre szűkebb környezetedben.

Ma aztán tuti, kedves konzervatív, hagyományt stílusosan (nem feltétel nélkül) tisztelő barátom, hogy többet várnak tőled. Ha már elárultad, add is ki magad, Regényolvasó.

Hát lehet, hogy ez a baj. Félünk a tudásodtól, hát lebegünk (közted és közted), így aztán egyedül maradsz, nincs kivel megmérkőznöd. Maradtál volna műveletlen, félművelt, születtél volna ostobának, győztes lehetnél. De! A meccseket te hívod, hogy aztán majd – mint ütközet nélküli győztes – mosolyogva mellénk állj, például a Kis-Zagyva parton, például mellette egy hídon, egy kocsmában, és egy másikban is. Aztán a kávéházban, az étteremben szerda este. Sohasem, képviselőként sohasem Budapesten.

Megkérdezhetném, ha lenne kitől, hol vannak Laczkó Pál újabb prózái, Pál Jóska (hurcolt) csomagjainak melyik rekeszében. Titkon, csak bízhatunk benne, ő, Pál Jóska még tudja, hol is keresse. S egyszer csak előállsz kötettervvel, készkötettel, kérem. Nem mintha a Szalmakomiszárt nem kellene sürgősen újra közzétenni!

A Könyvedet jó huszonöt éve olvastam, most, születésnapra készülődve, kerülő úton, baráti segítséggel jutottam hozzá; avatott könyvtárak is egy-egy példányt őriznek belőle, ha; a szörny - szörnyű!

(Tegye meg valaki, hogy Salgótarjáni Pál József (rejtőzködésed új neve!) születésnapjának megünneplése után digitalizálva hozzáférhetővé teszi ezt a kicsiny, de annál értékesebb életművet a neten, múltunk, jövőnk és korunk őrült kísérletének világvásznán. Csak azért nem így fogalmaztam: „kicsiny, de annál lényegesen értékesebb életművét” – mert súlyát vehettem volna el az életműnek, amely – egykönyvnyi?, kettő?, három? – és/tehát nem kicsiny).

Addig is, amíg azt megtalálom, el kell mondanom neked Jóskám, hogy mindenki meghallhassa. Azok közé az íróim (művészeim) közzé sorollak, meggyőződésem, hogy közéjük tartozol, akiket inkább tesz boldoggá a gyűjtés, a tudás halmozásának, a tudás begyűjtésének, a készülődésnek az élménye, mint az írás (gyakorlása). Nem mintha elfárasztana a készülődés, téged éppen hogy nem a készülődés élménye visel meg, hanem az tart meg. Az tart meg. Annyira, hogy nekiengeded ezt a szörnyet, a készülődés szörnyét – ketrecben egeret a macskának – az üres papíroknak (te írod). És ülsz fölötte (ketrec még, vagy már nem, mindegy), néha felülkerekedsz, legyőzöd a macskát. Felfalja az élmény a készülhető művet. Az élményszörnyet a készülő mű szörnye. Önző mód, élvezkedsz (bűnösen).

Megbocsájtható a megbocsájthatatlan?  .

Születésnapon? Kívánom, magunknak, hogy legyőzhesd a macskát. Hatvanévesen váltsak filozófiát? Megpróbálni, miután már próbálkoztál vele, mindig lehet. Olvasom válaszod:

„(…) a soraimat olvasók közül bárkiben felmerülhet a kérdés, hogy ismerve a titkokat, miért nem látok neki magam is egy regény megírásának. A kérdés naiv (…) Ugyanis a regényíró lehetőségei mindig korlátozottabbak, mint a regényolvasóéi.” (1973, huszonhárom éves, a kötetben megjelenés idején 1981-ben, harmincegy.)
Mégis!

A Regényolvasó fiatal hőse mindent elkövet azért, hogy olvashasson, az olvasás háborítatlan feltételeit szülei hagyatékénak (ház, kert, gazdaság) eladásából teremti meg. A végkimerülésig olvas. Beleőrül az olvasásba, még nem beteg, és nem tudja, hogy az lesz. A keretnovella hőse arra ébred, hogy fehér köpenyes ápolók veszik körül, és olthatatlan olvasási vágy tör rá.

Túl a történeten, a napokban (2010!) újraolvasva a novellafüzért (őszinte) döbbenettel fogadtam be nyelvi korszerűségét, a szerkezet feszültségét, a tudatosság poklát. Nagy szavak! (Nem baráti) tisztelettel adózom hőse intellektuális, és hétköznapi gyötrelmei előtt. És kérdem: miért csak ennyi?! A tudás pokla, ha ott van minden mondatában, miért – miért! – csak ennyi? Miért ennyi sok?

Ezért:

„Minden erényt rajtam kérsz számon,
csupán azért, mert ismerni vélem
- képzelegsz – az emberi gyarlóságot.
Sokat, persze, nem tévedsz, bár ezzel
a hévvel – ha terelnéd – akár
dicsekedhetnél is velem.
Athén szerte.
Vagy engem vagy téged (mindkettőnket:
ez a valószínűbb) a megkergültek
közé sorolnának.(Tán anélkül is.)

Maradjon hát minden így.
Szórd mihaszna szavaid.
Szórd.
Vagyok.
Vagy. Ennyi elég.

(Szókrátész nyugodt, Kiscseri Mihály: Panelrés)

Jóskám! Egy mindenkori egyetemi kurzus, ha nem is az Egyetem (közel van hozzá mégis), hallgat téged, és, ne legyen benne semmi túlzás, tanul, mindig csak tanul tőled. Ezt is, (sajnos) azt is, büszkén, méltósággal emezt és amazt is. Tudod te, nem csak te (tudod), miről álmodozom, amikor születésnapod alkalmából (holnap lesz, ma még csak október harmadika) rád gondolok. Hát persze, hogy arról, hogy egészségedre olvashassunk! Isten éltessen, ha még van (vagy már megint), biztosan éltet!