hirdetés

Pályi 75

2017. december 10.

Pályinak van a lényében egyfajta törékeny monumentalitás, törékenysége és sebezhetősége talán abban is megmutatkozik, hogy folyton-folyvást meglehetősen összeegyeztethetetlen dolgokat művel... – Pályi Andrást 75. születésnapja alkalmából Forgách András köszöntötte a PIM-ben.

hirdetés

Sok mindenben hasonlítok Pályi Andrásra. Például mindkettőnket Andrásnak hívnak. Itt aztán a hasonlóságok véget is érnek. Mondhatnám, de nem gondolom. Mindkettőnk életében, pontosabban írói indulásában (és ezáltal az életében) fontos szerepet játszik Nádas Péter. Mindketten őrzünk fontos mondatokat, amelyeket Nádas mondott – adott esetben látnokian – nekünk, és csak nekünk. Itt aztán a hasonlóságok véget is érnek. Mondhatnám, de nem gondolom. Viszont a Nádas-mondat, melyet Pályi megőrzött egy beszélgetésből, így hangzik: „Az író módszere nem az, ahogy szerkeszt és fogalmaz, hanem ahogy él és gondolkodik."


Ezen akkor meghökkent, de lényegében már elhangzása pillanatában is tudta a fiatal író (bár egy évben született Nádassal, de viszonyuk tartalmazta azt a paradoxont, hogy ő fiatal és kezdő író volt, Nádas már rég nem, amikor az írói módszerekről beszélgetni kezdtek) – és minden, ami Pályi András körül és benne titokzatos – ezt nem egyszerűen a hallgatagság teszi, hanem ellenkezőleg, legalább annyira furcsa és ellenállhatatlan nyíltsága – nekem erről a nyíltságról olykor a vizsgálóbíróhoz belépő Raszkolnyikov jut eszembe, a nevetése és az ő felhőtlen nyílt tekintete – az ebben a mondatban benne van: a befutott és tapasztalt író hatására ott és akkor összenyílt a fiatal íróban a két tér, az élet és gondolkodás, illetve a szerkesztés és fogalmazás tere, és ennek a két dimenziónak ezután minden egyes írásjel leírásánál érintkeznie kellett. Lényegében az történt, hogy az élete több, látszólag összeegyeztethetetlen szerep végzetes és szükségszerű együttállásában fogalmazódott meg: csak egy dolgot vágyott csinálni, de rengeteg mindent csinálnia kellett, ahhoz, hogy azt az egyet csinálhassa, illetve ezzel párhuzamosan egy nagy belső szabadsághoz is elérkezett, és ezeknek a szétszóródó cselekedeteknek illetve a koncentrált belső szabadságnak az összege, eredője az, amit az életművének nevezünk.

Miben is hasonlítunk még? Mindketten katolikus családban nevelkedtünk. Na, ez például így nem egészen igaz. De azt a Pályi-mondatot a Megérkezésből akár én is írhattam volna: „Csak a test válthatja meg a testet" – még ha így soha nem is írtam volna le. Ha nem lenne aranyfedezet emögött a mondat mögött, részben maga a regény, részben Pályi egész nemtudommije: lénye, létezése, kisugárzása, élettörténete, komplett, megszenvedett, megszült, százszor megáldott és százszor elátkozott életműve, akkor ez a mondat akár közhelyes is lehetne, a mondanivaló megfogalmazása. De nem az. Egy porcikája sem az ennek a mondatnak. Őrjítő a Pályi-művekben az a primer erejű nonsalansz (szép magyarsággal szólva), ahogyan a test dolgairól beszél. Mert olyan szinten megélt mindent egyes mondat. Erre talán nincs is jó szó. A Pályi-féle intenzitás fokára, ami talán hamu alatt vulkán, robbanni készülő parázs.

De nem egyszerűen megélte, mert mindannyian megélünk dolgokat, hanem íróként élte meg: írás közben élte meg. Nem megélt valamit, és utána leírta, hanem megélte, mert leírta. Azért, vagy akkor történt meg, és úgy történt meg. De nem attól, hogy szavakba foglalta az élményt, ami jószerével szavakba foglalhatatlan, hanem attól, hogy az írás aktusa közvetlenül összeért a történéssel. „Megtörtént, holott nem követtem el, és nem történt meg, holott elkövettem" – írja Pilinszky János, aki talán a legnagyobb és legteljesebb jelenlét Pályi művészetében (nem szeretnék hatást írni, nem hatott rá Pilinszky, hanem Pályi magába lélegezte, magába írta azt, amit Pilinszky által megtudott a létezésről) – fontos azért megpendíteni egy radikális különbözőséget a két írói módszer között: Pályinál „a behatolás ünnepélye", ahogyan a Provance-i nyárban nevezi a szexuális aktust, ahol is a novella valamelyik hőse érzi, hogy „az őskútból jön föl benne a teljesség zsigeri láza", mely „egy pillanatra a tiszta nemlét és a teljes elveszés", nos, Pályi kifejezései a szerelemről, a testi szenvedélyről szólnak. Vagyis az elkövetés és történés szavakat, ha leírja bármikor, nyilvánvalóan egészen más értékpozícióban használja, mint Pilinszky, de ugyanakkor kikerülhetetlenül vissza is kapcsolódik ehhez a Pilinszky-gondolathoz, ehhez a tudáshoz, mely a megtörténés és elkövetés, a meg-nem-történés és el-nem-követés vibráló, felfoghatatlan feszültségéből született.

A Pályi-mondat olykor beleburkolózik selymekbe, bársonyokba, gyöngyökbe, ritmusokba (katolikus barokk) – és ezáltal igen különbözik Petri nyers, szókimondó direktségétől (nevezzük vízivárosi barokknak) – és ugyanakkor hihetetlenül brutális – és ezáltal váratlanul mégis roppantul kezd hasonlítani Petri nyers, szókimondó, tárgyias fogalmazásaihoz ugyane (lásd még: test, testiség) tárgyban. Minden természetes, minden leírható, de nem maga a leírás a teljesítmény, hanem a leírás pozíciója. Lássuk, hogyan működik ez a Tiéd a kertben: „Szorította magához a paplant, s mindarról könnyedén megfeledkezett, ami még az imént a ropogós rózsapaplanról megfordult a fejében, csak a most megragadott émelyítő illathoz ragaszkodott erősen, majd szétvetette az érzelmi hullámzás, az otthonosságnak és az idegenségnek kápráztató csodáját élte e végtelennek tűnő néhány perc alatt, olyasféle gyönyörűséget, amihez hasonlót legfeljebb esztendők múltán a szerelemben ismert volna meg..." – itt kurzív következik, az én kurzívom: „ha egyáltalán megismeri a szerelmet, de ez már nem adatott meg neki, s mintha előre tudná, hogy a felnőttkori csodák nem történnek meg vele..." – Nos, erre a fordulatra szeretném külön felhívni a figyelmet: a főhős bizonyos értelemben a túlvilágon van, visszanéz, vagyis Túl és Másutt, hogy Pályi két fontos művének ikonikus kulcsszavait tartalmazó szemtelenül kopár címét idézzem, egy tökéletesen irreális dimenzióban folytatódó írói reflexióként utazunk az időben, ennek a novella hősének szempontjából valójában itt nincs relevanciája, egyfajta sejtés lehetne a részéről – de folytatódjon az idézet: „...kilazította izmait, behunyta szemét, teljességgel átadta magát a borzongató örömnek. Hiába fogta azonban olyformán az orrára a paplanhuzatot, ahogy a zsebkendőt szokás, vagy talán éppen azért, mert ennyire beletemetkezett az ágyneműbe, elviselhetetlenül facsarta orrát a levendula, s egyszerre heves tüsszögésbe kezdett." Ez a túlvilági dimenzió, ez a rózsaszín ágynemű, a hőst tüsszögésre kényszeríti, vissza az emlékektől a jelen fizikai valójába. Van ebben valamilyen istenáldotta naivitás, ahogyan Misi közeledő halálát belefogalmazza a rendkívül alaposan ábrázolt rózsaszín ágynemű leírásába.

Az a bizonyos mondat: „Csak a test válthatja meg a testet", amelyik egy tudatosan középszerűnek írt regényszereplő mondata, sem ebben a regényben, sem Pályi más műveinek világában nem lehet közhelyes. A Megérkezéssel a rendszerváltás egyik alapregényét írta meg Pályi, valamiért ez elsikkadt, kevesen vették észre, fennakadtak az író egy fontos döntésén, hogy középszerű hőst ír meg, a középszerűség minden attribútumával felruházva, aki ugyanakkor nagy történetet él meg.

Pályi, ez a fából faragott Barlach-szobor (vagy királyfi, lehet választani): a feje lehetne egy régi prédikátoré, egy teológusé, egy kódex-rajzoló szerzetesé, a csodálatos középkori templomi faszobrászat nyomán született Barlach-életmű eleven folytatódása, Pályinak van a lényében egyfajta törékeny monumentalitás, törékenysége és sebezhetősége talán abban is megmutatkozik, hogy folyton-folyvást meglehetősen összeegyeztethetetlen dolgokat művel: színházi ember (huszonéves korában írt, Tigris című színdarabjának pécsi bemutatójával kezdődik irodalmi munkássága), újságíró, dramaturg (nem tudom, hogy van vele, de én régen rühelltem, ha engem „színházi embernek" neveztek), ám eközben színikritikákat is ír, vagyis a lövészárok mindkét oldalán dolgozik, színháztörténész, szenvedélyes színháztörténész, irodalomkritikákat is ír, pedig nincs föltétlenül jó véleménye a kritikusokról, fordító, a nagyon letisztult, és nagyon radikális Grotowski és Gombrowicz magyarországi apostola, de olykor kulturális hivatalnok, és szenved ettől, mármint attól, hogy nem csak ír, hanem másféle tevékenységre is ráfanyalodik, egzisztenciális okokból, háromgyerekes családapaként – amint ezt Az én határain című, Darabos Enikővel folytatott, kilenc fejezetből álló, különleges beszélgetésében többször is elmondja, vagy inkább hajtogatja, mint egy imamalom, amitől egészen sajátságos fényt kap ez a prózai motívum, fényesedni kezd. Egyáltalán, azt lehet érezni, hogy a vívódó, néha szinte megkínzottnak tűnő lény kezében hogy fényesednek a szavak, a mondatok. A beszélgetés tele van váratlansággal, néha szinte szikráznak benne az indulatok és mégis szelíd az egész, folyton feltáruló, ugyanakkor körben forgó, meditatív, de sebzően éles, vallomásos, és nagyon tárgyilagos: menet közben tisztázódó nagy séta az életrajz és életmű körül. Még a legsikeresebb író is szereti marginálisnak érezni magát, az irodalmi élet legsűrűjében élő szerző is tudja magát kívülállónak látni, Kafkáról tudjuk, hogy nagy baráti és írói társaság közeppontjaként volt rettentően magányos: ez egy foglalkozási ártalom: ez a marginalitás-érzet valójában inspiratív, a jelenlét valóságosságának folytonos mérlegelése termékeny feszültségek forrása, a Pályi-mondatokban a szélről figyelés fontos és gyakran tettenérhető szerkezetképző elem.

Mintha az egzisztenciális kényszert, hogy pénzt kell keresni ahhoz, hogy az ember fel tudja nevelni a gyerekeit, és a pénz sohasem elég, és ez az írói pálya folytonos megtorpanásaihoz vezet, Pályi ugyanolyan mélységében élné meg, mint a katolicizmust, amelyben nevelkedett, s amiről Nádas így írt: „A katolikus mitológia minden alapeleme egyszerre három formában jelenik meg nála. Mindenekelőtt nyers és nekikeseredett tagadásként, s ilyenkor a saját biológiai létük gyalázatos mélyére zuhanva vergődnek a bűnösök. Aztán a kispolgár életformájára méretezett torzképként, s ilyenkor csipkék és nippek között, ágyneműik szellőzetlen szagában, csökönyösen ábrándozó és hazudozó hősei a megváltást helyettesítő kéjes kielégüléssel követik el a legképtelenebb és legkisszerűbb bűnöket. Végezetül a megváltás szomjas és éhes vágyában jelenik meg ez a mitológia, amelyet senki, senki, csak a halál elégít ki."

A megváltás kéznél van mégis, ott van az író kezeügyében, néha felkapja, suhint vele egy fényeset, és megtörténik. Pályi egy szenvedélyes bölcs, egy szubtilis és rafinált örök kezdő.

Ő hetvenöt, én hatvanöt. Itt aztán a hasonlóságok tényleg véget érnek és ugyanakkor egyre jobban fokozódnak.

Elhangzott 2017. december 4-én, a PIM-ben, a Pályi András 75. születésnapját ünneplő esten. Fotók: Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM).


Forgách András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.