hirdetés

Pályi Márk: Neki életszakaszai voltak

2018. január 16.

Épp arról szólt az egész, hogy lehetséges-e láttatni a fenyegettetést, amiben ő leélte az életét, úgy, hogy a fenyegettetés közben folyamatosan fönnáll? - Ma mutatják be Gáli József A püspök madarai című kötetét. A könyv szerkesztőjével, Pályi Márkkal beszélgettünk.

hirdetés

Szerdán lesz Gáli József A püspök madarai című könyvének a bemutatója. Gáli alakja a köztudatban elsősorban 1956-os forradalmárként, Angyal István barátjaként, hosszú börtönbüntetésre ítélt hősként él. Mintha a – jóllehet mint minden '56-tal kapcsolatos, fakuló – mítosz eltakarná az írót. Milyen pontokon lehet megragadni az írói pálya szakaszait, indulását, beérését?

Pályi Márk: Nagyon érdekes, de Gálinak igazából nincsen írói pályája, pontosabban nem választható el az életétől, ami állandó zökkenőkkel volt tele. Ha mindenáron szakaszolni szeretnéd, először volt gyerek, aztán auschwitzi rab, majd dramaturghallgató (megszakítással, amikor kizárták mint osztályidegent és egy közértben dolgozott), dráma- és meseíró, utána '56-os halálraítélt, majd elítélt, végül műfordító és prózaíró, közben a szabadulása és a halála közt eltelt két évtizedben előbb az OSZK Színháztörténeti Tárában dolgozott, azután rokkantnyugdíjazták. Lehet, hogy Nádas vagy Esterházy életművének ilyen-olyan szakaszai vannak, neki életszakaszai voltak. Épp arról szólt az egész, hogy lehetséges-e láttatni a fenyegettetést, amiben ő leélte az életét, úgy, hogy a fenyegettetés közben folyamatosan fönnáll? A válasz pedig az, hogy az eredmény igen részleges, mivel pont ezen a téren jelentős az, ami elkészült, de idő hiányában nem tudott elkészülni az, ami még tovább növelte volna ennek jelentőségét. Maga az egész mű az emberi életről szól a valóság tükrében, nem pedig az „irodalomról". Ez kicsit az arisztotelészi „emberi mű". Csak nagyon kevesen fogják föl, miért fontos a személyes történet mint politikai életmű is legalább annyira, mint az alkotás, és még kevesebben értik a kettőnek a lehetséges átjárását.

Ha felelevenítjük az életrajzát, milyen arcképet adhatunk róla a háború előtt, és milyet az Auschwitzot megjárt és túlélt Gáliról '45 után?

Gáli József „a háború előtt" gyerek volt, „a háború után" pedig – az ő nyelvével szólva – terv szerint halott lett volna. Ez eléggé leképezi azt a határvonalat, amit az ő és a környezete, meg a valóságot fölfogó emberek számára 1944 jelentett. De például kétségtelenül az előbb pedzett írói pályájához sorolható, hogy – mint az özvegye, Balla Margit fölidézte – ötévesen, miután megismerte a betűket, kiírta a szobája ajtajára, hogy Gáli József író. Végül is elég kézenfekvő, hogy ha valaki észlel, valamint tud írni is, akkor ezt a kettőt összekötheti, és az észleléseit leíró író lehet belőle. Vagyis nem feltétlenül szakmaként, hanem mert rendelkezik ezzel az alapvető emberi kulturális vonással, és él is vele, mint megannyian. Csak kevesen tartanak ki emellett felnőttkorukban is. Ez nem a köznapi értelmében vett szakmaiatlanságot jelenti, hisz páratlan teljesítményről van szó. Hanem hogy a kontextust nem az adja meg, hanem a valóság. Amiben a sarokpont számára az, hogy ez a valóság bármikor fölszámolható, például Auschwitzcal, aztán meg újra „üzembe helyezhető", például egy fölszabadulással – ám ezek után ő már csak ennek a kettőnek az átjárhatóságát fogja ábrázolni a prózájában. Az irodalomelméleti beidegződések még csak hozzászólni sem tudnak ehhez, hiszen azok még Auschwitznál is jobban tagadják a valóságot, annyira univerzalizáló absztrakciókban utaznak (a kettő nem is független egymástól). Ha Gáli esetleg mégis meg akart felelni valami ilyesminek, az nem lett érdekes. Ez ritka volt szerencsére. S akár hiszed, akár nem, a Körös-parton szaladgáló, a menőségét épp bimbóztatni kezdő tizenhárom éves fiú-arckép is annyiban változott meg a háború végére, hogy szívbeteg lett, és kiirtották az egész családját. Egyébként ugyanaz maradt. Nem tudom, ez sok vagy kevés.

Az írói munkákra visszatérve, talán a legismertebb, ahogyan a könyvbemutató kísérőszövegében és a kötet fülszövegében is áll, a Szabadsághegy című drámája. Ennek közvetlen politikai hatást is tulajdonít a történettudomány. Még másik két dráma jelenik meg az említettel együtt a kötetben. Gáli drámaíróként miként jellemezhető?

Ebben ráhagyatkozom Márton Lászlóra, aki a kötet utószavát írta, ugyanis ő azzal meggyőzött végül engem. Szerinte a Szabadsághegy „mai szemmel olvasva is igazi remeklés", a másik két drámát viszont gyengébbnek látja, ugyanis Gálinak – már csak politikai okból is – nem lehetett köze élő társulathoz, amikor azokat írta. A darabok digitalizálása közben nekem ugyanakkor parádés volt a Daliás idők, és például Forgách András is így emlékszik rá, amikor az előadás dramaturgja volt évtizedekkel ezelőtt. Márton Laci szerint ez közösségi dráma, amihez „eleve nehéz működő dramaturgiát társítani", én viszont, ha belegondolok, úgy érzem, hogy nagyon sok egyszerű színpadi elem van belevonva (változtatásos ismétlés stb.), aminek köszönhetően bevonzza az egyszeri néző figyelmét, aki hatalmasakat derül, s közben észrevétlenül elmélyül a darab tétjét képező politikai és magánbosszú kérdésében. A Rómeó és Júlia huszadik századi föltámadásáról szóló Válás Veronában egyetlen hetvenes évekbeli amatőrszínházi előadására is legendaként emlékeznek, akik látták. De kétségtelen, hogy a Szabadsághegy szerkezete a legegyszerűbb és legletisztultabb. Elsőre nekem didaktikusnak tűnt, talán amiatt is, hogy a bemutató ötvenedik évfordulóján láttam a József Attila Színházban, ami elég gyenge remake volt. Igazából nagyon üt. De ehhez érdemes azért beleképzelni magunkat az akkori helyzetbe. Nem csak a Rákosi-korszak elnyomó légkörébe, hanem abba a valóságigénybe is, ami akkor volt és ma megint nem annyira van. Ekkor lesz katartikus a családi hazugságok lelepleződése. Ne legyek félreérthető, szerintem nekünk ma nem „a rendszer hazugságainak a lelepleződése" lenne katartikus, hanem a „sajátjainké": a morális ellenállás stb. mítosza hasonló inkább hozzá. Annak föltárulása volna ilyen, hogy a valóságot elsősorban nem a csúfondáros adatok teremtik, hanem a cselekvés, az pedig nem az elutasításban áll, hanem a partnerség fölismerésében. Pár hete volt Gimes Miklós születésének századik évfordulója, a rá emlékező sétán az ő befogadó alapállásáról mondtuk, hogy attól nem lesz valaki befogadó, hogy elutasítja a kirekesztést. A befogadás azt jelenti, hogy a saját helyzetemből végiggondolom azt a nézőpontot, amit ellenzek. Ilyesmi kezdődött el '56 előtt, nem utolsósorban a Petőfi körösök kétirányú nyitottságával, és ennek a koronája volt a Szabadsághegy bemutatója. Ezért nem túlzás, hogy valóban közvetlen politikai hatása volt. Ami a színház szerepe volna általában is. De talán az sem túlzás, hogy Gáli éppen azért lett ennyire „kicsi" hős, mert az embereket annyira nem érdekli ez azóta sem.

És a prózaíró Gáli? Kirajzolódik-e valamilyen motívumháló, amely a szövegeit átfonja? A történelmi skizmák milyen szerepet visznek a novellisztikájában?

A prózája alapvető jellemzője, hogy összeköti az Auschwitz előtti és utáni hétköznapokat Auschwitz megtörténtével. A ciklus szinte összes darabja magában hordozza ezt az átjárást. Rendkívül élesen észlelhetővé válnak a családi viszonyok, amelyek nagyon hasonlíthatnak egy évtizedekkel későbbi polgári család mindennapjaira is – ennél is jobban átélhető, hogy bárkivel megtörténhetett volna ugyanez. Az egyik novellában például az elbeszélő nővére pontosan olyan szövegeket nyom, mint az én kamaszlány unokatesóm a rendszerváltáskor. Csak a körülmények voltak nagyon mások. Vagyis innen nézve nem is annyira. Mindig van valami popos beszólása, csak itt épp a bevagonírozás árnyékában. Jeles András Auschwitz működik című előadásában is volt egy ilyen nyelvet használó női beszélő, aki pedig kívülről kommentálta így Auschwitzot. Ezek mind ezt az átjárást segítik elő, és nagyon jól leleplezik azokat az uralmi nyelvi paneleket, amelyek valójában Auschwitz megtörténtét és a vele járó következményeket eltakarják. Erről Kertész Imre is eszünkbe juthat, de igazából a kettejük alapvető kerete nagyon más volt. A másik döntő jellegzetesség, hogy ez tényleg önéletrajzi próza: valós eseteket ábrázol, történetileg is forrásértéke van. És nem csak a saját, hanem Angyal István életét illetően. A Farkaskutyák a megismerkedésükbe, a korábbi kötetnek a címét is adó Szúnyogok és nemeskócsagok az 1949-től Angyal kivégzéséig tartó barátságukba enged betekintést. A korabeli cenzúrának megfelelően persze Angyal „a kellemetlen modorú nyurgaként" szerepel a szövegben. Már persze nem a cenzúra nevezte el őt így, hanem Gáli.

Milyen volt életében Gáli kiadói helyzete? Megjelentek-e '56 után az írásai? S ha nem, akkor mennyit veszítetett a kortárs recepció a kényszerű hiányával?

Mint a valóságra igen érzékeny emberek közül sokaknak, Gáli számára is az '56 utáni időszak volt kevésbé szabad, az előtte levőhöz képest is. Az ötvenes években sem hagyták tanulni, meg kihajították a kollégiumból, de nem volt személyében üldözött ellenség. Másrészt az '56 előtti korszak még magában hordozta a '45 utáni világ védjegyét, a valóságra való törekvést. Afelől nézve a Kádár-rendszer egy reakciós restauráció. Révai Józsefnek komoly gondolati igényei voltak még, nem annyi, mint Aczélnak, hogy jól sakkozzon a sakktáblán. Kicsit arról van szó, hogy Magyarországon olyan sikeresen átjárta a lakosság egy rétegét a kommunista mozgalom valóságtörekvése, hogy az egész ténylegesen is beletorkollott egy forradalomba, az '56-osba. Ezek után már semmilyen nyílt valóságtörekvés nem volt lehetséges. Gáli például megírhatta 1956 előtt a Szabadsághegyet, és be is mutathatták; '56 után eszébe se juthatott, hogy nyíltan fogalmazzon meg politikai mondanivalót. Az aczéli sakkozás pedig főleg a szívatásról szólt, azaz nem arról, hogy szó szerint ne jelenhessen meg tőle semmi, hanem hogy állandóan kafkai rovarnak érezze magát, mert addig nem tudja koherensen fölépíteni magát mint cselekvőt. Az egyik eszköze ennek pont az, hogy néha igenis megjelenik valami, bemutathatják, külföldre utazhat stb. Például amikor Gáli Kafkát fordította, tanúi szerint attól tartott, hogy valójában nem is fogják azt kiadni, és ő maga kerül abba a helyzetbe, aminek a szövegén dolgozik. A rendszerváltás után persze bizonyos szempontból még jobban roncsolódott a valóságészlelés. Mindenesetre nem hiszem, hogy a kortárs recepciót ez egyáltalán érdekelte volna. Talán jobb is, mivel ez így láttató, hogy semmit se írtak róla, mintha belehalandzsázták volna a kánonba.

De kinek a kortársa Gáli, a magyar irodalom korabeli trendjein belül hol helyezhető el?

Eörsit hol helyeznéd el? És Lukács György hatását? Révai József szerinted jelentős szereplő a magyar irodalomértelmezés történetében, vagy élből kihagynád, esetleg ezt kötelezővé is tennéd? Ezeket csak azért kérdezem, hogy érzékeltessem, mennyire hiányzik az a horizont a gondolkodásunkból, amelyik könnyen érthetővé tenné a válaszaimat. Gáli kortársa ugyanis elsősorban Eörsi István volt. Az 1958-ban kivégzett Angyal István mellett ő volt a legjobb barátja, és náluk egyáltalán nem vált annyira szét a szöveg és a politika, mint ahogy a kánon megköveteli. Angyal építésvezető volt, de ha úgy érezte, maga is írt. A börtönben mindenki írt, a halálosok is, fejben, verset, Angyalét például Krassó György jegyezte meg vécépapírról. '45 után egyes emberek számára egyértelművé vált, hogy a nyilvánosság két szeletét, a szöveget és a cselekvést nem érdemes kettéválasztani. Talán Eörsi képviselte ezt legmarkánsabban, már mennyiségre is – Gáli „termékeny baromnak" is nevezte őt –, de Gáli volt a legautentikusabb. Íróként ugyanis ő volt köztük a legérzékenyebb, és számára nem Lukács dialektikájából, hanem önmagától lett evidens, hogy a drámájából politika lesz, a cselekvéséből pedig próza. Biztos van, aki irodalomtörténetileg el tudná helyezni, de ő egy politikai nemzedék írótagja volt. A harmadik legjobb barátja Csurka István volt, a rendszerváltáskor az egyetlen, aki a klasszikus, politikai kategóriákkal operáló népszónok szerepére jelentkezett be, persze amíg el nem fajult. De hogy ne tűnjön úgy, hogy kitérek a kérdések elől, megkérdeztem erről a Szegő Janit is, és neki még Hajnóczy Péter jutott eszébe, mint akivel esetleg rokonítható. S valóban, ha onnan nézzük, a szöveg és valóság átjárása, a humanista fikció problematizálása nála is megtalálható.

A könyv szerkesztésekor milyen ún. kész anyagokkal dolgoztál és mekkora hányadot igényelt a lappangó szövegek felkutatása?

A mostani könyvben szerepel a halála évében megjelent prózakötet, a Szúnyogok és nemeskócsagok rövidprózáinak többsége, egészen pontosan a nyíltan önéletrajzi vonatkozású írások. Mint ebből is látszik, ennek egyrészt tematikai oka van, másrészt igazából ezek tartoznak Gáli legkidolgozottabb szövegei közé. Tudni érdemes, hogy az ő írásai közül azok sikerültek a legjobban, amelyeken rengeteget dolgozott, újra és újra letisztázta, csiszolta őket. Az Elmondom az életedet állatokban ciklus ilyen. És pont a halála előtt elkezdett egy másik ciklust is, Elmondom az életedet albérletekben lett volna a címe. Csak az első bekezdés maradt meg belőle, az viszont rögtön legalább hét változatban. Belegondolni sem lehet, mennyire izgalmas anyag lett volna. Mivel azonban ez nem született meg, a hagyatékból csak a drámákat használtuk föl, ezeket ugyanis szintén ő maga befejezte és véglegesítette. Van még kéziratban tévé- és rádiójáték, mesedarab meg más műfajú szöveg, pl. a Bibó-emlékkönyvben is megjelent „ukronisztikus eszmefuttatás", azonban nem összkiadásra törekedtünk, hanem arra, hogy minél kiegyenlítettebben megjelenhessen az, amit Gáli valójában képviselt. A kötetbe nem került művek közül az Álmodó című tévéjáték valóságfelfogása a legérdekesebb, de ez nagyjából ismétli az önéletrajzi prózaciklusát, ezért sem vettük bele. Ez az a felfogás, ami távolról Hajnóczyval is társítható. Ha jól emlékszem, Kornis Mihály fogalmazta meg – akivel egyébként egy egész órányi Gáli-fölolvasást csináltunk nyár elején a Klubrádión –, hogy Gáli önfelfogása szerint ő az „álmodó", aki annak ellenére „megálmodja" a valóságot, hogy azt elpusztították. Ez nem más, mint a jelentéstartalom elhazudásával való szembenállás. Ami viszont nem rendszerspecifikus, az egész Auschwitz utáni világra jellemző. Aki látta a Bibliothèque Pascalt, ismeri a kérdést, hogy nem evidens, melyik a valóság igazi síkja. Külön érdekességet kölcsönöz emellett a kötetnek, hogy a borítót Balla Margit készítette, aki a Gáli halála évében kiadott kötetet is tervezte, sőt az 1981-es könyvből az egyik rajz is szerepel az előzéklapon, a Címszavak egy önéletrajzi lexikonból egyik kéziratának két változatával együtt. Az a hatalmas előnyünk volt a kötet összeállításánál, hogy senki nem szólt bele a tartalomba. A Mazsihisz támogatásának köszönhetően a könyv nemcsak megjelenhetett, hanem egyetlen kiadó szempontjai sem játszottak szerepet a kialakításánál. Először ugyanis a Magvető fogadta el a tervet, még Nyáry Krisztián igazgatósága alatt, és rögtön meg akarták volna csonkítani. A végleges konstrukcióban a Kalligramnál már nem a branding, hanem a szerző játszott szerepet.

 

A könyvbemutatóról itt tájékozódhatnak.



Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.