hirdetés

Para-Kovács Imre: A Vosztok-tó jege

2018. január 14.

Ha lenne stream a pokolból, akkor abban biztos szerepelne egy végtelenül lepusztult alak, aki triolán játszik minden reggel hamisan, és a hely jellegéből adódóan az idők végezetéig. Egy aktív próbapokol tehát a sarkon. – Para-Kovács Imre írását a Litera Fake News című előszilveszterén a szerző és Vajdai Vilmos olvasta fel. VIDEÓ!

hirdetés

Pultos volt a Csupakabrában, mielőtt komolyabban ráfeküdt a klónozásra, őszült és kopaszodott, hagyta, hogy az idő zsírja lefolyjon az arcán, mackónadrágban járt és nem kereste a szemkontaktust senkivel. Éjszakánként a Vosztok-tó jegéről álmodott, reggel a hozott mintákkal bajlódott, délután egyedül evett és szerveket nevelt a garázsban. Egy hosszú párbeszéd talán pontosabban és hitelesebben mutatná be összetett személyiségét, azonban hosszú párbeszédek híján hinniük kell nekem.
A kertben egy 640-es Huon váza rohadt, a kínai vasra téglapor ragadt, a kövek közül pedig valami végtelenül szívós növény próbált eljutni odáig, hogy legalább a szemközti falról visszaverődő fényből kapjon valamennyit, de esélye sem volt, a szűk és sötét területet a szomszédos raktárak fala úgy körbezárta, hogy akkor sem kapott volna fényt, ha a Nap leereszkedik a tetők magasságába. A növény nem próbálkozott tovább, torz szárából aszimmetrikus levelek nőttek, fölöttük valami termés is megjelent, de formája és állaga nem adott okot túlzott optimizmusra. Hüvelykujj nagyságú darazsak döngték körül.

Poszthumán jövendőnk szempontjából érdemes nézni, nem a ma üres és efemer esztétikája alapján értékelni a helyzetet. Ezek azok a pontok, ahol nem lesz nagy változás az ember után, ezeket a területeket kell megbecsülni és kijelölni kapaszkodóknak, hogy eligazodjanak a visszatérők.

9 óra tájban megjelent a zenélő koldus a sarkon, hogy az átmenő forgalmat megállítsa és adakozásra késztesse. Mint három éve minden reggel, ma is a Csitári hegyek alatt című örökzöldet kísérelte meg eljátszani triolán, de annyira reménytelenül és szánalmasan, hogy abba maga is belepirult, a közepénél elbizonytalanodott, aztán abbahagyta, belekezdett valami másba, de arra már tippje sem volt senkinek, hogy mi akar lenni. Ha lenne stream a pokolból, akkor abban biztos szerepelne egy végtelenül lepusztult alak, aki triolán játszik minden reggel hamisan, és a hely jellegéből adódóan az idők végezetéig. Egy aktív próbapokol tehát a sarkon.

Fehér furgon érkezik, kiteszik a nyomorékot a járdaszigetre, a fény felé fordítják, hogy lássa, mi vár rá, majd este visszajönnek érte, elviszik valahová. Gondolkodtam már azon, hogy hová vihetik, amikor felszedik, de mostanában már nem gondolkodom. Egyszer megnéztem közelebbről, nem volt arca, csak kezei és valami test, ami kivehetetlenül és értelmetlenül megtartotta egészen kicsivel a föld fölött. Villamosok mentek el mellette, az idő meg csak telt.

Erre a vázra próbálta felrakni a világ a történetét, de mindig megakadt, mintha teremtés közben beütött volna az Úrnak a kristályos meth, és minimálba próbálná lehozni az egészet, de úgy, hogy az első napon teremt 30 000 félhangos kattanást és látá, hogy ez jó, de kurva jó. Csak oszlopok és betonból kilógó vasak, hol van ez a fjordokhoz képest, azonban a fjordok régen voltak, ez pedig most van, mindenhol és örökre.

A keszegarcú dealer izgatottan várja az iskolásokat a nemzeti dohánybolt előtt, kabátját összehúzza, traktoros sapkája alól ványadt copf lóg ki és teljesen olyan, mint egy állat, beolvad a falba, de a járdának is része, mozdíthatatlannak tűnik, mégis folyamatosan teret vált. Talán a télről itt maradt jászol teszi, amibe vombatok költöztek, talán a gyertyacsonkok, de a koldusok mind énekelni kezdenek, a járókelők pedig nem járnak és nem kelnek tovább. Belső zsebébe nyúl, látható élvezettel tapintja ki ott a láthatatlan tárgyakat, fogatlan száját mosolyra húzza.
A szervek a garázsban csövekből esznek, a tartályok halványan fénylenek az ablaktalan helyiségben, ha odakint nem játszana triolán a fonnyadt kéregető, hallani lehetne a zümmögő ipari áramot. A legutóbbi álma végre nem fejeződött be a Kharkovchanka lerobbanásánál, ahol eddig minden alkalommal, hanem látta a kikászálódó oroszokat, hallotta káromkodásukat, 4 000 méterrel a Vosztok-tó fölött. Visszaindultak gyalog a fúróállomás felé, nem kellett sokat menniük, alig másfél kilométerre távolodtak el a bázistól, amikor az Antarktiszra tervezett lánctalpas V-12-es motorja fuldokolni kezdett, majd megadta magát. Azt érezte, amit ők, azt látta, amit ők, először kedvetlenné vált, aztán rettegni kezdett. Ami a tóban várt, és amit a fúrás következtében már csak alig néhány méter választott el ettől a világtól, felébredt és ellenőrzése alá vonta környezetét.

Ordítva ébredt és kész.

Szeme sarkából mintha jégszilánkokat olvasztott volna ki a könny, de sem ellenőrizni, sem megélni nem akarta. Felült és próbálta meghatározni a napszakot, maradékot evett, aztán az ágyból nézte tovább a monitort. Minden mutató a zöldben, minden érték a normális zónában, mégis mintha valami óriási emészthetetlen dög lapulna a látszólag megnyugtató számok mögött, ami csak arra vár, hogy a termelődő gázok belerobbantsák a környezet kihívóan steril és makulátlan díszletébe. Aztán ez az érzés is elmúl. Egyenletesen lélegzett, közben próbálta elképzelni a kiáramló levegő alakját.
A kiáramló levegőnek bizonytalan máj alakja volt, de ezt nem látta, a szívében élő hízott féreg pedig elérkezettnek látta az időt, hogy egyetlen harapással véget vessen a szenvedésnek.

Savakkal telt anya, kérlek ne bízd rám többé.

Fotó, videó: Valuska Gábor

Para-Kovács Imre

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.