Szövegváros

Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal

A könyvetek első ránézésre két rétegű: szépprózai és fotóművészeti. A szövegréteg, a novellák hogyan születtek? Mikortól gondolkoztál könyvben?

Kőrösi Zoltán: Nem értek egyet azzal, hogy próza és kép szerint rétegeződne az általunk létrehozott mű, s azt remélem, ez a könyv ránézésre és jelentésében is egy. Éppen úgy próbáltuk létrehozni, hogy ne különüljenek el egymástól a szövegek és a képek, illetve mindezek szervesen alakítsák a tördelést, a formát is. A születését se tudnám csupán így leírni, annak ellenére, hogy a próza nagyrészt megvolt már, amikor Barnával beszélgetni kezdtünk arról, hogy milyen könyvet szeretnénk. Voltak persze nekem is elképzeléseim, például az, hogy a tizenhat fejezetkezdő kép egy már idősödő nő testének a részleteit jelenítse meg, illetve az, hogy a hosszabb, fejezetkezdő szövegek és az utánuk következő hordalékos szövegek, a „történet árnyékai” úgy viszonyuljanak egymáshoz képi megjelenésükben, hogy ezekhez a női test-részletekhez városképek árnyékolódjanak. De természetesen amint megláttam Barna első képeit, onnantól már a képek felől gondolkodtam én is tovább, beleértve ebbe az akkortól születő szövegrészt is. Arról nem is beszélve, hogy miközben számtalan részletét nem is értettem annak, amit Barna a papírról, a polaroid természetéről vagy az általa kitalált papír és a polaroid egymásra hatásáról mondott, aközben azért együtt sétáltunk ide-oda, hogy elkészüljenek a még hiányzó fényképek. Vagyis azt hiszem, egy idő után a legjobb értelemben összeolvadtak a képek és a szövegek, a születésüket tekintve is. S ha azt kérdenéd, mi a műfaja ennek az egésznek, csakis azt válaszolnám: könyv.

Milyen pillanatban jutott eszedbe, hogy egy képi világgal is kiegészítsd, gazdagítsd?

K. Z. : Tulajdonképpen már a munka elején, úgy értem, a próza születésének az elején tudtam, hogy képekkel együtt szeretném megcsinálni a könyvet. Barna régi barátom, mi több, legalább tizenöt éve együtt focizunk, sok Gerozán-szagot szívtunk már együtt, láttam és szeretem régóta, amit a fotóival csinál. Tudod, néha megadatik az embernek, hogy találkozzon olyan valakivel, aki szinte makulátlanul azonos azzal, amit művel, kitölti a saját életét. Azt hiszem, valami ilyesmit lehetne boldogságnak hívni. Barna ilyen mesterember, aki a fotográfia, mint művészet elhivatottságával együtt hihetetlen biztonsággal és alapossággal műveli a szakmája kézműves részét is. Sőt, azt hiszem, az egész életét is valahogy ekként kormányozza. Mindenesetre tudtam, hogy vele szeretnék dolgozni, és az se volt mellékes, hogy vele nem csak tervezni, gondolkodni tudtam könnyedén, de bármikor hívhattam fényképező-sétákra, illetve a saját útjain készült képeknél is mindjárt úgy éreztem, mintha magam is ott lettem volna. Egyébként az alapgondolat, hogy egy képes-szöveges, rendhagyó könyvet hozzunk létre, bennem összetartozik a Budapest, nőváros című könyvemmel, mint ahogyan ezt a könyvet bizonyos értelemben annak a párkönyvének tartom. Ott archív és mai Budapest-fotográfiák (Czabán Görgy képei) illusztrálták a szöveget, itt pedig tovább akartunk menni: a próza természetét jobban megmutató, s egyben a város összetorlódó történeteit is megjelenítő képi világ felé.

A próza félálomszerűsége mögött felsejlik valami Budapest-szerű város, holott morzsalékosan, szétfoszlóban. Hogyan látod, miképp illeszkedik ez a prózád a legutóbbi könyveid sorába?

K. Z. : Már korábban is megtörtént velem, hogy egyes olvasóimnál kibogozhatatlanul keveredett össze az általam elmondott történet a saját emlékeikkel, a Budapest, nőváros megjelenése után pedig nagyon sokan kerestek meg azzal, hogy elmeséljék az életüket, vagy egyszerűen csak beszélhessenek arról, miként és mit éltek meg ebben a városban. Meg kellett értenem, hogy mennyire hiányoznak az életünkből az egymásnak elmondható történetek, pontosabban mennyire hiányoznak azok a helyzetek, ahol beszélni merünk és hallgatni tudunk. Részint egy ilyen levélből és találkozásból született meg a Milyen egy női mell? (hazánk szíve) című regény is, és a Délutáni alvásban is sok olyan történet, sors-sűrítmény van, amit ajándékba kaptam.

Úgy gondolom, hogy a legutóbbi három (Budapest, nőváros; Milyen egy női mell? /hazánk szíve/ és ez, a Délutáni alvás /a történet árnyéka/) meglehetősen szorosan kötődnek egymáshoz, akár össze is olvashatóak. Az első dokumentumok és fikciók keverésével egy városrész történetéről, átalakulásáról beszélt, a második egy hagyományos családregény megtévesztő apparátusával egy Magyarország nevű asszony közel kétszáz éves történetét mesélte el, ez a harmadik (Délutáni alvás) pedig azokat a sorsokat mutatja meg, amelyek megtörténtek, vagy megtörténhettek abban a városban, amit hívhatunk akár Budapestnek is. Tizenhat ilyen sors és a velük hordalékosan felhordott apróbb történetek, a történetek árnyékai; valami efféle ez a könyv. Prózapoétikai értelemben pedig mindazt megpróbáltam hasznosítani, vagy legalábbis felhasználni, amit az utóbbi könyveimben a történetmesélés ritmusával, a nyelv működésével kapcsolatban talán megéreztem. A történetekben olyan hosszú-mondatos, lélegző, körkörös prózát szerettem volna írni, ami egyszerre játszik az utcai történetmondás technikáival és annak az időbeni szaggatottságával, szabadságával – az árnyékokban pedig azt próbáltam hasznosítani, amit a rövid-történetekről, az elhallgatás fontosságáról, az olvasóban folytatódó történetekről gondolok.

Hogyan dolgoztatok együtt Burger Barnával? Megkapta a szövegeket és továbbálmodta őket?

K. Z. : Mivel fejezetenként írtam ezt a könyvet, és szoros szerkesztettséggel akartam létrehozni a történeteket és a hozzájuk tartozó árnyékokat, minél inkább haladtam befelé ebben a valós és fikciós részekből összegyúrt városban, a kezdeti nagy magabiztosság után annál kevésbé tudtam elképzelni, mit is mutathatnának meg a képek. Szerencsére jött Barna a polaroidjaival, nem csak a képekkel, de azzal, ahogyan az anyagszerűségről beszélt, vagy azzal, ahogyan ő látta az én utcáimat, házaimat. Persze el lehet különíteni azt, hogy mikor fejeztem be a szöveget és küldtem át Barnának, csakhogy akkor már készen volt jó csomó fotó is, olyan képek, amelyek nélkül, azt hiszem, másként szerkesztettem volna a prózát.

Számtalan betűtípus, kiemelés, tipográfiai megoldás dinamizálja a novellafüzért. Ezekbe milyen mértékű beleszólást kértél?

K. Z. : Mindenképpen ide tartozik még egy név: Pintér László, aki a kötet tördelését, megformálását csinálta. Ezt úgy képzeld el, hogy ültem a két mesterrel, Lacival és Barnával, akik oldalakról és betűtípusokról, méretekről és színekről morfondíroztak, és ma se értem pontosan, hogy miért, de roppant figyelemmel meghallgatták azt is, hogy adott esetben én mit gondolok. Sőt, lenyűgöző fegyelemmel újra-és újrakezdték a munkát, ha valamivel nem voltak megelégedve. Legalább tízszer tördelték újra, s ebbe a kezdeti, egyes oldalakat megformáló munkát még bele se számítom.

Szokatlan formátumú könyv. Inkább album-jellegű. Nem tartasz-e tőle, hogy a könyvesboltokban nehezen találja meg a helyét?

K. Z. : Azt hiszem, nem nevezném ezt a könyvet albumnak, se a formátumát, se az anyagszerűségét illetően. Nem véletlen például, hogy puha borítót képzeltünk el hozzá, gyűrje csak a táskájába, akinek úgy tartja a kedve. Azt kezdettől tudtuk, hogy olyan könyvet szeretnénk létrehozni, amivel legalábbis feszegetjük a bevett olvasói-fogyasztói szokásokat. Olyan könyvet, amiben, akár egy város utcán, ide-oda lehet járni, visszamenni és elidőzni, hiszen ilyen a mi Budapestünk, nincsen benne két egyforma ház, nincsen benne két egyforma lépés: ismerős, mégis szokatlan város. Persze sejtettük ennek a veszélyeit is. Egy kedves olvasó például azt írta nekem, hogy ezt a könyvet csak behunyt szemmel, tapintással és szaglással tudja élvezni, mert ha meglátja, az rettenetes, toporzékolni tudna a düh miatt. Ha már egy olvasóban ilyen indulatot kavartunk, megérte dolgozni. Tisztelet a Kalligram kiadónak, Mészáros Sanyinak és Szigeti Lacinak, hogy a kezdeti meglepetés után fenntartás nélkül akarták ezt a könyvet. Ami azt is jelenti, hogy nagy részük volt abban, hogy az az öröm és az a szabadságfok, amivel addig a könyvön dolgoztunk, nem csak sértetlen maradt, de ők voltak az elsők, akik igazolták, amit addig csináltunk. Ami pedig az eladással kapcsolatos félelmeket illeti, persze, felvetődött az is, hogy hol találja meg majd a helyét, mi lesz, ha azt mondják: prózának kép, képnek próza. Szerencsére úgy tűnik, hogy aki kézbe veszi, túllép ezen; a rendelések és a hírek szerint a boltok is jócskán rácáfoltak az aggodalmakra.

 

 

 

Polaroidváros

Beszélgetés Burger Barnával

Hogy stílusos legyek: Te mikor kerültél képbe a Délutáni alvás „fejlődéstörténetében”?

Burger Barna: Bő egy évvel ezelőtt, tavaly ősszel említette Zoli először, hogy van egy ötlete, amit együtt csinálhatnánk meg. Ezt követte januárban egy formális, rituális felkérés, amikor a Nyitott Műhelyben egy beszélgetés apropóján a hallgatóság előtt adta át nekem a kéziratot. Már akkor, az első beszélgetések alkalmával úgy fogalmazta meg a kérését, hogy erőteljesebb és a szövegekkel szervesebb kapcsolatot tartó képanyagot szeretne, mint a korábbi könyveinél megszoktuk. Azt is elmondta, hogy egy formabontó könyvet szeretne mind formai, mind tartalmi szempontból: egy olyan könyvet, amit akár a polcra sem tudsz betenni a többi könyv közé, mert formáját és tartalmát tekintve is kilóg onnan. Elmondta, hogy egy olyan városról szeretne könyvet csinálni, ami éppen a felismerés, a ráismerés határán létezik: itt van körülöttünk, de mégse teljesen azonos Budapesttel. Valahogy úgy mondta, hogy arról kellene egy könyvet készítenünk, hogy élhető-e a mi városunk, illetve arról, milyen életek telnek benne. Aztán a kézirat elolvasását követően viszonylag hamar megéreztem, miféle képeket akarok csinálni: (egy délutáni alvásból ébredve) megtaláltam a Polaroid-ot, mint egyetlen lehetséges formát, és ettől a ponttól kezdve minden teljesen egyértelművé vált.

Kőrösi szövegvilágát nyilván ismered; régi barátság fűz össze benneteket. Erre való tekintettel mondtál igent rögtön? Hezitáltál? Vagy már régóta töritek a fejeteket egy ehhez hasonló munkán?

B. B. : Persze hogy igent mondtam. A barátságunk okán, de egyébként is ismertem a műveit és amikor az előző könyvemet készítettem (Fej vagy írás, 92 magyar író portréja) akkor Zoli nagyon sokat segített a tanácsaival és a kapcsolataival, és ennek kapcsán is sokat beszélgettünk irodalomról és másról is. Zoli akkor ismerte meg igazán, mit gondolok a fényképezésről és mit gondolok az irodalomról, talán ez volt az a pont, amikor felmerülhetett benne egy közös munka lehetősége. Én persze nagyon örültem a felkérésnek és nagyon megtisztelőnek is tartottam, s tartom ma is. Nem az történt, hogy egy, számomra ugyan nagyon kedves, de mégsem mindennapi területre kalandozhattam el az ő segítségével, hanem magát az együttes munkát is nagyon szerettem. Ritka manapság az olyan felkérés, amikor szó szerint „szabadon“ lehet dolgozni, kitalálni és megvalósítani valamit, olyan társsal, aki még inspirál is.

Kőrösi azt mondja, voltak munkasétáitok, fotográfusi mászkálásaitok is. Hol és hogy zajlottak ezek?

B. B. : Először egyedül fényképeztem, mert kellett valami támpont saját magamnak is, hogy az első képek elkészülte után érezzem azt a vonalat, amit követnem kell, ha követnem kell, s amitől egységes, s mégis valami szokatlan, valami új lesz a könyv. Bizonytalan voltam, de elmondhatom, hogy nem tartott sokáig ez a keresés. Az első polaroidképek után úgy éreztem, megtaláltam valamit, és persze segített az is, hogy akiknek megmutattam, csak megerősítettek abban, hogy jó úton járok. A nehézséget a képek funkcionális kimozdítása, megfontolása okozta: szerettem volna elmozdulni az egyértelműségtől. Az volt a célom, hogy Zoli írásaihoz igazodva, valamiként a képekben is megjelenjen az a fajta többrétegűség, összetettség, ami az ő írásaira annyira jellemző. Végső soron ez volt a legjobb eljárás, hiszen így végül, amikor elkezdtük egymáshoz rakni a képet és a szöveget, akkor egyre inkább egymásba fonódó, egymást átszövő, egymást erősítő „anyagként“ jelent meg a kettő.

Ami pedig a sétákat illeti: igen, afféle nézelődések voltak ezek, tulajdonképpen bejártuk a várost (a Ferencvárosnak az Üllői úttól a Duna felé eső részeit), és hol Zoli mutatott nekem olyat, amit látnom kell, hol én vettem észre azokat a részleteket, amiket végül lefotóztam. Úgy gondolom, ahogy a polaroid esetlegessége megjelenítette ezeket a sétákat, a képek ebben a formában tudják megmutatni ennek az alig-alig látható Budapestnek egy tűnékeny, árnyékos arcát is. Sétáltunk, beszélgettünk, bementünk házakba, megismerkedtünk emberekkel, egy olyan városrészben, ahol ma már nem is mindegyik ház áll azok közül, ahová bementünk – csak az ott élt emberek történetei vannak itt, s csak a fotókon őrződik róluk valamilyen lenyomat.

Ő mit látott volna szívesen és Te mit láttál, amikor elolvastad az addig elkészült írásokat? Mik voltak azok a motívumok amelyeket közösen találtatok meg?

B. B. : Nem úgy működik egy ilyen közös munka, hogy én beleszólnék abba, hogy ő mit ír, vagy ő kitalálná, mit és miképpen kellene lefényképeznem. Azt hiszem, ha bármi ilyen történt volna, az már régen rossz. Tudtuk, hogy mit akarunk csinálni, és értettük a másikat is. Szerintem ez nem egyszerűen bizalom: inkább nevezném tiszteletnek. Egy fotós egyébként sokszor kényszerül alkalmazkodásra a munkája során, itt azonban soha nem gondoltam úgy, hogy bármiféle kényszer hatna rám. Éppen ellenkezőleg. Az igazán jó közös munka nyilvánvalóan ott kezdődik, hogy az önálló tudással rendelkező emberek a lehető legteljesebben bíznak egymásban. Legfeljebb kérdéseket teszel fel, mert szeretnéd, hogy a másik válaszoljon. Ráadásul szeretem Zoli szövegeit, és jól bele tudtam élni magam az általa létrehozott szövegvilágba, az ő szövegvárosába; amikor egyre inkább éreztem, hogy létre tudom hozni ennek képi részét, az nagy boldogság volt. Egyébként annyit elárulhatok a munkáról, hogy miközben az egyes képeken még sokat gondolkodtam, illetve nagyon sok hiány volt még, a fejemben már viszonylag korán, előbb volt meg maga a könyv, mint tárgy -- mekkora legyen, milyen papíron, milyen színekkel készüljön --, mint hogy a teljes képanyag megszületett volna.

Hogyan nyerte el a kötet a végső tipográfiai formáját?

B. B. : Nem vagyok képzett könyvtervező, csak egy fotográfus, aki nagyon sok képet néz és sok könyvet látott. Szeretem a jó könyvek anyagát, a betűiket, a formájukat, s azt hiszem, elég határozott elképzelésem van arról, hogy a kiállítását tekintve milyen legyen egy könyv. De ismétlem: nem vagyok könyvtervező. Nem kizárt, ha az lennék, se bátorságom, se akaratom nem lenne, hogy formát bontsak, kísérletezzek. Úgy látom, a magyar könyvkiadás nem ambicionálja a rendhagyó könyvek létrehozását. Én viszont úgy hiszem, a könyv jó esetben több, mint kinyomtatott mondatok összefűzött egysége. Szerethető tárgy is, és meggyőződésem, hogy ezt a szeretetet az egyediség, a formabontás, a kísérletezés hívhatja elő. Igen, egy jó könyv egyszerre a tapintásé, a látásé, a gondolatoké, de még a szaglásé is. Egyáltalán nem mellékesen abban, hogy a formáját, tipográfiáját tekintve minden oldal valami mást, valami újat is mondjon a könyvünket lapozgatónak -- vissza-visszacsalogassa, megállítsa, elgondolkodtassa --, nagyon sokat segített Pintér László, a könyv tipográfusa, aki formába öntötte az elképzelésinket.

Saját tapasztalatod szerint, az efféle „határsértő” könyvekkel hogyan boldogulnak az olvasók?

B. B. : Jó a kérdés, nincsen túl sok tapasztalatom. Arról még egészen biztosan nincsen, hogy a boltokban miképpen fogadják, bár úgy tudom, megrendelték eladásra az utolsó példányig mindegyiket. De azt már elmondhatom, hogy akik eddig kézbe vették a Délutáni alvást, nem egyszerűen szerették, érdekesnek találták, de szinte magába húzta őket a könyv. Igen, valahogy a kezükben maradt, lapozgatták, érezni és érteni próbálták, együtt gondolkodtak azzal, amit a kezükben tartottak. És az is nagyon nagy öröm, hogy aztán sokan két-három nap után felhívtak, megkerestek, hogy mennyire megszerették, mennyire sokat jelent nekik ez a tárgy, úgy értem, a szövegek is és az egész kötet. S ha belegondolok, valami ilyesmit akartunk létrehozni: egy fejezetet a város életéből, egy bejárható várost, ahová visszamehetnek, ahol sétálhatnak, megállhatnak és leülhetnek az emberek. Egy olyan helyet, ahol úgy érzik, jó lenniük.