hirdetés

Parti Nagy Lajos: Alakmások és versmozik

2018. január 28.

A legegyszerűbb, hol könnyebb, hol nehezebb stratégia az, hogy hagyok időt, nem hagyom penzumálódni, annál nekem a vers fontosabb. Nem a közlése, hanem a közele, hogy legyen, bennem, a gépemben. Legalább a lehetősége. – A hónap szerzőjével, Parti Nagy Lajossal Fehér Renátó készített interjút.

hirdetés

FEHÉR RENÁTÓ: A legutóbbi Magyar Narancs-interjúban az hangzott el, hogy nem tudnád pontosan belőni, hány éves Dump Endre. Ezért én most inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi történt Dumpf Endrével az elmúlt 14 évben. Megélte-e ezt a 14 évet, öregedett-e? Bármilyen meglepetés ért-e téged vele kapcsolatban? Megváltozott-e a profilja?

PARTI NAGY LAJOS: Meg. Meg is élte, öregedett is, változott tehát a profilja, már amennyire meg tudom ítélni belülről. Az nem lep meg, hogy olykor tud nekem meglepetést okozni. Ha nem tudna, érdektelen lett volna a számomra, amit és ahogyan mond, azaz mondani tud. S már ott is vagyok a kikerülhetetlen csiki-csukinál, hisz egy alakmásról beszélünk, akit én írok, illetve írtam, miközben beszélek róla, s próbálom elhelyezni köztem és önmaga közt. Ha azt mondom, hogy megváltozott, akkor én változtam és változtattam meg. De ez azért történhetett, mert így akarta, engedte a nyelv, hisz ugyanúgy megvan az akarata, mint az enyém, sőt. Radnóti Sándor írta az ÉS-ben, hogy Dumpf nem is annyira figura, mint inkább médium, ez a pontos, azt hiszem. Én hol figurának neveztem, hol teremtménynek, akinek nincs rendes karaktere, csak véletlenszerűen derül ki róla, múltjáról, előéletéről ez-az.  A munka során ez jó ideig nem döntés volt, inkább megérzés, alaksejtelem, aztán idővel, döntéssé vastagodva visszahatott az egész anyagra. Minél többet dolgoztam a puzzle lassan összeálló darabjaival, annál világosabban láttam, hogy elszálkásodnak, elkomorodnak. A szálkák, félig-meddig véletlenül jön most a számra, de nem véletlen, hogy így hagyom. Hagyom, hogy Dumpf így hagyja -- ilyesformán működik. Hogy mi történt velem és/vagy vele, azt leginkább a végén láttam, amikor kész lett a könyv, vagyis a részek beálltak a nyomtatandó konstellációba. Amikor 2003-ban a Grafitnesz végére mégis betettem az első Dumpf-szériát, az oda is komponálódott a könyv többi részéhez. Tehát a Dumpf-korpusznak nemcsak korábbi, hanem gömbölyűbb állapota is a Grafitnesz-béli, a Létbüfé széttartóbb. Bár, olvasva most a papírtárgyat, tán kevésbé széttartó és szálkás, mint amilyennek szántam. De egyrészt se nem tudok, se nem akarok a bőrömből kibújni, másrészt még ebben az ízeire szedett belcantoban is sok összerántó erő van, sok gömbölyűség.  Azt se tagadhatom el, hogy Dumpf a játéknak, a dalló kéznek nehezen tud ellenállni, ha tizennégy év alatt öregedett, de inkább keseredett, szomorodott is. Ez a melankoszkepszis szándékom szerint jobban látszik rajta, mint a Grafitnesz Őszológia-ciklusán.

Ezt a formát és ennek a formának a szerkezetét sokféleképpen írtad le korábban. Hívtad kazalnak, megapuzzle-nek, bélyegnek, cetlinek, firkának. Az egésznek pedig a töredék felől történik a poétikai definíciója. A Literán megjelent műhelynaplóban idézed is az Esti Kornél vonatkozó mondatát: „maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek”. Én még mint OPNI-mozaikcsempékre is gondolni tudtam az egyes darabokra. Vagy, a Grafitnesz óta végbement mediális átalakulás következményeként, kézenfekvő lehet akár állapotfrissítésként, tweetként olvasni ezeket a szövegeket.

Igen, ez kézenfekvő, hogy állapotfrissítés. Lassan húsz éve íródik egy mű, műnemére nézve líra, műformája leginkább könyv. Kezdetben fogalmam sem volt, hogy ez a dolog, állapot, őszológiai gyakorlat merre megy tovább, merre frissül, de tudtam, hogy megy tovább. Abban a ciklusban voltak, maradtak olyan bütykök és kiágazások, amikre egy epikusabb, vegyesebb műfajú folytatást lehetett volna építeni, aztán mégis a líra felé, ha tetszik ment előre, ha tetszik vonult vissza Dumpf. De hát kezdettől ez az alapállapota, ez a fikció, hogy versben, versből, verseken át beszél, ami ezen kívül van, az a lábjegyzet, a kommentár terepe. Roppant inspiráló epikus terep, de féltettem tőle a főszöveget. Hogy így lesz-e a következő állapotfrissítéskor is, nem tudom. Idetartozik, amit az OPNI kapcsán mondasz: persze, hogy egy ilyen keretezés lehetősége megkísérti az embert. Ugyan meg is lódította, de meg is kötötte volna a fantáziámat. Egyrészt túl konkrét, túl referenciális lett volna, másrészt pedig nem akartam elmenni a mentálisan sérült emberek költészete felé, akármilyen logikus opció volt. Az egy hatalmas tartomány, belevesztem volna, egyszerűen megette volna a könyvet büféstül, létestül.

Ha az Őszológiaihoz képest poétikai értelemben talán nincs is elmozdulás, a kórházkertből a szövegek térbeli epicentruma ugyanakkor a büfébe kerül át, ide gravitálnak, nyilván ebben a címbeemelés is erősen közrejátszik. Van-e a hangulati keseredésnek-komorodásnak és a tér szűkülésének, klausztrofóbizálódásának valamilyen összefüggése, oda-vissza hatása?

Persze, hogy van, talán valóban kellett egy hely, amin Dumpf újra meg újra átjár. Evvel együtt kérdés, hogy mennyit szűkült a tér, hősöm, sőt médiumom élettere. Nem tágult, az biztos, az ideje viszont kevesebb lett. Az is világos volt, hogy nem lehet kórházabb, mint volt, sőt, még annyira sem, nem mozdíthatom el egy konkrét, mittudomén, bel- és elmeosztály felé. Intézmény, banális, konkrét helyszínekkel. Hogy ennek lenne egy klausztrofóbikus hatása, az elképzelhető. Az olvasó olvassa klausztrofóbra, a monotonitás fölkelti az effajta szorongást. Ha epicentrumnak mondod, igaz lehet, de a cím nagyon felerősíti a büfének, mint konkrét helynek a szerepét. Aránylag későn lett címe, sok közül maradt végül állva a Létbüfé, de már nem szervezte át igazán a meglévő kazal-struktúrát. Én magamban sokáig Dumpfnak emlegettem, bár lassan átáll a szám a papírtárgy „hivatalos” címére.

Összefüggésben lehet az előbb említett melankoszkepticizmussal, hogy az őszi pasztell, ami ezt a szöveget „színezi”, meg a lebegés, amit sokat emlegetsz, az nekem bizonyos pontokon azt idézte, mintha itt nem is feltétlenül jelenlételbeszélés lenne. Hogy ezek a töredékek nem is életesemények dokumentjei, nem kórlapfirkák, sokkal inkább egy lírai memo-ár, ami kilökődik az emlékezetből. A kérdés tehát az, hogy Dumpf Endre líráját jelenlét vagy emlékezés inspirálja, szervezi?

E fikcióban a jelenlét valódi kulisszái minimálisak, épp olyanok, mint tegnap vagy tegnapelőtt, pad, ebéd, büfé, vizit, tévé. Ebben a szűk térben a valódi világ az emlékezés, ha másként nem, akkor emlékezésként az ősz-toposzra és a költészetre, mint olyanra, hiszen ez az alapállapot, ez a sajátos kontamináció, különféle múltak egymásra rétegzése, egymásba illesztése.

A mindenre-emlékező Dumpfról és az irodalmi hagyomány bedolgozásáról, az ősztoposz szétírásáról nagyon sokszor esett szó. Arról viszont kevésbé, hogy itt mintha kétféle emlékezésforma is jelen lenne: egyrészt a hipermnézia, tehát ez a mindenre-emlékezésről, másrészt anterográd amnézia, a régi dolgokat folytonosan újraemlékező, de új emlékeket egyúttal nem beépítő állapot.

Igen, mindenre emlékszik, aminek a lehető legkevésbé van epikus karaktere, mindenre, ami emlék, de nem történet. Emlékszik a toposzra, arra, hogy hogyan emlékeztek rá, ő és mások, emlékszik a manírokra, a manírok konstruálására és dekonstruálására. Könnyen megteheti Dumpf, hogy csupán a fakó foszlányokra, elillanó teasüteményekre és háztartási kekszekre való emlékezést teszi közzé e könyvben, hiszen a fikció szerint állapota frissül, ami pedig az anyagát illeti, nem tudhatjuk, hogy nincs-e még tizenkilenc vagy harminckilenc jegyzetfüzete dugig emlékekkel. Nem tudom, mi lesz később, lehet, hogy ez a „memo-ár”, ahogy nevezed, hat-hét év múlva elkezd vissza-, át-, újraepizálódni. Itt a saját és makrokörnyezete életéből elég véletlenszerűen engedett be, rögzített eseményeket. Ez következett a felgyűlt, kifejezetten lírai anyagból, ez volt számomra a fontos. Nagyon-nagyon a líra, az ősz-toposz maga. Már közvetlenül a Grafitnesz után, sőt közben gondoltam rá, hogy el kéne vinni a próza, illetve egy vegyes, mondjuk műfajok feletti valami felé. A Létbüfében található anyagnak körülbelül a tíz százaléka az, ami változatlanul került be a Grafitneszből, harminc százalék az, ami közvetlenül a Grafitnesz utáni években született, a többi pedig az utóbbi két év alatt íródott. Nem mondom, hogy a nulláról, mert itt már nincs nulla, vannak gyökök, szavak, amik leesnek innen és továbbszövődnek ott. Van egy keret, egy lírai alaphelyzet és legalábbis sejted, hogy merrefelé és mit akar a nyelv veled, s te a nyelvvel. Aztán szövöd, nyüstölöd, burjánzik, csonkul, tisztul és összezavarodik. Befejeződni aligha fog, csak vége lesz, hogy Bertók Lászlót parafrazeáljam. Bármeddig lehet csinálni. A végtelenségig.

És ha már végtelenség, akkor egy pillanatig oda visszalépnék, hogy nem tudjuk a Dumpfról mióta van és meddig lesz ott. Az örökkévalóságnak a kérdése már csak ebben az értelemben is kiemelt. Erről is beszélhetett Mohácsi Balázs, amikor a megálló idő tapasztalatáról írt a Létbüfé kapcsán. Ez pedig azzal is összeolvasható, amit sokszor emlegetsz, hogy kerülni igyekezted mind a narratívát, mind bármilyen kronológiát, tehát tulajdonképpen az időbeliséget. Amikor látjuk ezeket az őszöket és a nem-megújuló emlékezésbe zártságot, akkor talán az is mondható, hogy Dumpf Vladimirnak és Estragonnak a rokona. Ugyanaz az őszük. Hasonlóan univerzumszerű a tér, épp a maga szűkössége ellenére.

Igen, Beckett sokkal intenzívebben ólálkodott be emögé a szöveg mögé, mint kezdetben gondoltam volna. Dumpf időtlen idők óta ott van és ott lesz ezen a helyen, hogy mióta, az nem kerül ki, hiszen nincs ki és nincs be. Sőt nem is kérdés, hogy van-e kint és bent, ott és itt, hisz ugyanabban vagyunk. Ha jól emlékszem, egyetlen egyszer sem említem a könyvben a kaput és a kerítést. Föl sem merül, hogy ennek a helynek külső határai vannak vagy lehetnek, annál sokkal intenzívebbek a belső határok. Kérdezted korábban az öregedést. Dumpf oda- és visszaöregszik, lényegében minden egyszerre van, illetve nincs. A nyers vagy első változatok 18 év alatt keletkeztek, persze egymás után, de a könyv ehhez képest egyszerre van, már csak ezért sem lett volna értelme Dumpf évei, azaz az enyémek szerint összerakni a Létbüfét.

És miközben azt mondod, hogy a burjánzás és a folytonos felcserélhetőség lett szervezőelve a szövegnek, felmerül az a kérdés, ami a Magyar mesék kapcsán már itt-ott előkerült, és te is érintetted az imént: hogy meddig tart, és ebből akár következően, hogy hol válhat rutinná. A Magyar meséknél azt mondtad, hogy már csak ismételni tudtam volna magam. Talán ugyanezzel az alkotói kihívással is szembenéztél a Létbüfében is. Milyen stratégiákkal tudod megőrizni egy anyag intenzitását, sűrűségét?

A legegyszerűbb, hol könnyebb, hol nehezebb stratégia az, hogy hagyok időt, nem hagyom penzumálódni, annál nekem a vers fontosabb. Nem a közlése, hanem a közele, hogy legyen, bennem, a gépemben. Legalább a lehetősége. Annak is, hogy ne kelljen kiadni a kezemből. A Magyar mesék idején, 2011 és 2014 között eleve heti penzumot vállaltam. Prózában ez sokkal inkább elképzelhető, így találtam ki, a heti gyakoriság része volt a végeredménynek, jó és rossz értelemben egyaránt. Lesz, ahogy lesz, nem akarok megfulladni, hallgatni, mondom hát, indulatból, szatírából – persze, hogy része lett a rutinizálódás. Hogy mekkora része, ez a kérdés. E magyabszurdok témája, az autokratizálódó rezsim s annak sikerpropagandája, a nagy nemzeti einstand már akkor bőven ismételte magát a maga természete szerint, így idővel ezek az ál-mesék is ugyanarról szóltak, jó esetben: másképpen. A nyelvvel örömmel mancsoltam, de „innoválni” akkor lett volna időm, energiám, ha csak azt csinálom, mintegy főállásban, ezt pedig nem tudtam és nem is akartam. Ez a rutin, amire a Dumpf, egyáltalán a líra kapcsán kérdezel, ez egészen más. Már csak azért is, mert a kis elmozdulások, visszatérések, újrázások eszközei is, okai is ennek a fajta építkezésnek, e töredék-puzzle-nak. Olvasója válogatja, hogy kinek mikor válik rutinszerűvé az éjjel-nappal versmozikat néző Dumpf dünnyögése, fel-felcsapó beszéde. Mikor ül le a szöveg – avagy mikor unod meg a felhők vonulását, hogy ilyen romantikus legyek, de nem akarom elmaszatolni a választ. A veszély megvan, mint minden szöveg-együttes, sorozat esetében. A szerző egyre jobban ismeri anyagát, egyre intenzívebben dolgozza be önmagát – önmagába. Tudni véli, de hát tudja is a kulcsokat, például, hogy miként szervezzen verset, első nyers változatot egy félmondatos szentenciából, ötletből, bármiből. Hogyan használja kisformákat, a különféle forma-töredékeket, mi módon a vágást, a véletlent. A citátum-halmazt, ami hőse fejében zizeg. S ha ezek az első változatok meglehetősen versszerűek, bár még a techné szervezi őket, az első rostán hamar átmennek, s ott is vannak a főtábla kapujában. Ezután persze „Dumpf által” írok újakat, amik következnek az eddigiekből, és persze javítok újra és újra, kiválasztok és elejtek, hol jól, hol rosszul döntök, amit aztán korrigálok, szinte az utolsó pillanatig. Kedvenc Esterházy-mondatommal: szöszölök életre-halálra. S még a kontextusról nem is beszéltem, hogy valami a helyén van, de önmagában még nem elég jó. Ilyenkor kell a távolságtartás, itt kell időt hagyni, leállni, hátralépni, lendület ide vagy oda. Ad abszurdum, talán ez a fázis is csak hátralépés, hogy a mai állást relatíve késznek mondom, hogy a Magvető kiadta, én pedig pár évig nem nyúlok hozzá, úgy értem, nem adom ki „bővítve”, csupán jegyzetelek, „termelem” a töredékeket. Eleve van egy csomó, ami nem került bele a könyvbe, s most ott fog álldogálni, ezen a hosszú parkolópályán. Ahogy beszélek róla, látom, láthatod te is, hogy nem nagyon tudom elengedni, pláne befejezettnek tekinteni. Nem is fogom. Továbbra is izgat a már említett visszanaplósítás, vagyis hogy megírjam, visszamenőleg, azokat az első Dumpf-vázlatokat, akár naplóbejegyzéseket, szabadságfüzeteket, egyetlen, kézzel írt példányban. Szóval a pillanatnyi végpont felől megteremtsem az előzményt. Persze ezáltal már jóval konkrétabb élete támad, illetve támadna Dumpfnak, ennek minden kockázatával együtt. Ha időm lesz rá, ezt azt hiszem, megírom. Ez érdekel, az viszont nem nagyon, hogy ez az irály mennyire a „lejárt” posztmodern része, illetve mennyire nem.  Minden valamilyenség manírrá dermed, ahogy az erre való reflexió is, meg a folytonos megújulás kényszere is, minden bemerevedés, doktrinérség – de mettől az és mikor az, s melyik értelmező közösségben? Nem tudom, igyekszem elkerülni, magamnak megfelelni, de hát ez is bonyolultabb, bármit csinálok, része e hálórendszernek, a kortárs irodalomnak, ami a hagyománynak és így tovább, ez a „magam” tehát sose magában áll, pláne nem mozdíthatatlanul. Előzménye van és folytatása – a nemfolytathatás is az.

A rutin kihívása, ennek kikerülése ugyanakkor nemcsak az irodalmi alkotásnak lehet kérdése, hanem annak a közéletről véleményt formáló, kritikus értelmiségi tevékenységnek is, amelybe a Magyar mesék is beköthető. Hogyan látod a rutin fenyegetését például a nyílt leveleink és aláírásgyűjtéseink örökkévaló hétköznapjaiban?

Ez egy harmadikfajta, erkölcsi természetű kényszer, ha tetszik, veszély. Ha íróként relatíve ismert vagy, ami nem erény, hanem e foglalkozásnak is a velejárója, és megkérdeznek a közéletről egy ilyen országban, ahol szabad a vélemény, bár a sajtó egyre kevésbé, akkor megteheted-e, hogy nem írod alá azt, amit fontosnak tartasz, amivel egyetértesz? Föltéve, hogy nincsenek más meggondolásaid, kényszereid.  Egyre többeknek vannak, nem lehet nem észrevenni.  Aláírom, még akkor is, ha túl sok értelmét nem látom az újabb és újabb nyílt leveleknek. Felháborodásból, ugyanabból a mentálhigiénés késztetésből, mint amiből a Magyar meséket írtam. Ez persze tűnhet úgy, nem alaptalanul, hogy ezek a „rendszerváltó” nemzedékek nem tudnak már mást csinálni. És tényleg nem nagyon, a lehetőségeik valóban kimerültek, abban a tempóban, ahogy a politikai osztály egyre inkább leszarta a kritikai értelmiség véleményét, intencióit. Megvolt nélkülük, teszem hozzá, ahogy a társadalom is. Mondanám, hogy ebben mindkét félnek megvan a maga sara, de hát ez a két fél, kicsit távolabbról nézve, ez egy fél. Nem politikailag persze, hanem a véleménypiacon. Erről az egész csődről, a szétesett országéról nincs sok kedvem beszélni. Fogalmam sincs mi lesz, a legfőbb jó is legföljebb a nem nagyon rossz lesz. Ahogy kinéz, egy EU-kompatilbilis, jelentéktelen diktatúra nagy pofával. Azt viszont továbbra sem tartom tisztességesnek, hogy ha megkérdeznek, és válaszolok, akkor elkezdjek maszatolni. Ez egy megoldhatatlan helyzet, nem gondolom, hogy én jól oldottam és jól oldanám meg. Sokszor még az utcára sincs kedvem kilépni, nemhogy politikai találgatásokba bocsátkozni.

Engem nem is tartalmi, sokkal inkább a megszólalás formai lehetőségei érdekelnének most. Persze kérdés, hogy az ilyen értelmiségi megnyilvánulások mennyiben proaktívak, illetve hogyan lehetnének azok, túl a reagálás kultúráján. Hogyan keretezhető tehát ez a szerep? Egyáltalán van-e még 2018-ban? És ha van, hogyan néz ki 1989-es, 1992-es önmagához képest, azaz képes volt-e önmaga megújítására?

Ez a szerep csak annyiban van, amennyiben bizonyos hatása van, ha a befogadó közeg azt mondja: ezek az emberek ismertek, ezeknek adunk a szavára. De ehhez el kell jutnia ama szónak egy szélesebb közönséghez. A hatása valószínűleg akkor is minimális, ám ha szinte kizárólag azokhoz jut el, akik maguk is ugyanúgy gondolják, akkor a hatása közelít a nullához. De hát, rém meredek hasonlattal, az irodalom, egyáltalán a művészet nem azokhoz jut el elsősorban, akik már olvastak-láttak ilyesmit, s életük megváltoztatását nem egyetlen regénytől vagy verseskötettől várják? Hallom, hogy a tanácstalanság beszél belőlem, a rémület, hogy itt tényleg megtörténhet minden. Nekem most ez keretezi a szerepet. Szeretem azt a Bartók-anekdotát, amelyben megkérdezték tőle, hogy ha se így nem, se úgy nem, akkor hogyan lehet komponálni, s ő azt felelte: sehogy, de azért az ember dolgozik. Hogy a Létbüfé összerakására-újraírására most szántam rá az időt, abban ez is benne van. Hogy két évre mintegy elbújhattam ebbe a világba, és nincs is nagyon kedvem előjönni belőle. Praktikusan belátom, hogy majdnem mindegy, de csak majdnem, mert mégis számít, hogy abban a közegben, ahol olvasnak, azt látják-e, hogy mint állampolgár hallgatok, hogy nem szólalok meg, vagy hogy kinyitom a számat. Ez nem esztétikai szempont, mégis fontosnak tartom.

Ez, például a vétkesek közt cinkos, aki néma emlegetése, meg a felháborodom, tehát vagyok idézése mennyiben spirálszerű? Mennyiben futjuk újra és újra ugyanazokat a köröket? Mennyiben takargatjuk ilyen panelekkel a tehetetlenségünket?

Ha egyszer ugyanaz a dilemma, akkor milyen más köröket kéne futni? Hatékonyabbakat, persze. Hogyne érezném, hogy ezek a gesztusok a tehetetlenség takargatására, elviselhetőbbé tételére szolgálnak. Hogy Babits meg Bálint György a mottó, nem véletlen.  Ha pedig a politikai-közéleti helyzet, hatalom és ellenzéke erőviszonyai ennyire vacakok, akkor miért lennének jobbak a róla szóló vélekedések, a róla szóló kritika? A mantrásodásnak ez is az oka, a kapaszkodás, a tehetetlenség. Ha nincs semmi olyan tömeges hívószó, amit ne zabrálna el, ne fordítana saját hasznára az orbáni túlhatalom, akkor azzal tudsz „szembemenni” ha azt mondod, hogy a miniszterelnök takarodjon. Ami programnak meglehetősen kevés, tudom én. Például: mert mi van a takarodás után? De még mindig jobb tehetetlenül ellenállni, mint beállni, besimulni.

Mintha lenne a megszólalásaidban egy, a morális minimumra vonatkozó igény, ami aztán ránehezedni látszik az irodalmi közegre, legalábbis a közeg egy részére. Ugyanakkor a te láthatósági és státuszbeli adottságaiddal kevesen rendelkeznek, és ha léteznek ilyen erkölcsi minimumok, akkor éppen ezek miatt a vonatkozások miatt másoknak sokkal nehezebb ennek megfelelni.

Ha ez így van, erre a dilemmára az egyik válasz, hogy az ember hallgat. A másik hogy kizárólag a saját kételyeiből beszél, azt nem is mondom, természetes, hogy a maga nevében. Látod, most is milyen sokat beszélek, próbálom körbejárni és relativizálni is azt, amit mondok. Nem arról van szó, hogy mindenkinek kéne politizálnia. Amikor bárki bárkitől követel valamit, és azt mondja, hogy egy fiatal írónak, például, így és így kéne, sőt kell tennie, akaratlanul is ama szabadság ellen beszél, amit fenyegetve lát. Vagyis a vélemény szabadsága mellett a hallgatás, hátat fordítás szabadságát is nagyon fontosnak gondolom. Persze azt is gondolom, hogy a némaság itt és most egyre hamarabb válik cinkossággá. Szóval nem kell politizálni, de lehet. Bennem valahogy így döntődött el, nem vagyok egy harcos alkat, tán pont azért. Nagyjából annyi idős voltam, mint most te, amikor Petri „lement szamizdatba”, otthagyta az első nyilvánosságot, az Örökhétfő idején. Nem tette okosan, de azért igaza volt. Én úgy gondoltam, sokadmagammal, hogy igaza van. Ergo nekem ott kéne hagyni a Jelenkort, akármekkora dolog volt, hogy ott lehettem a lapnál. Nem tettem meg, s hogy nem tettem meg volt, arra, Petrinél maradva, naponta emlékeztetem magam. Volt benne konformizmus, volt benne gyávaság, és az is benne volt: ki a bánat vagyok én, hogy ezt megtegyem? Hívott-e bárki, hogy foglaljak állást, súlytalanul, lényegében ismeretlenül. Ez nekem nagy belső dilemmám volt, nem látványos, mert szégyelltem volna, a státuszbéli adottság dilemmái nagyon is színezték ezeket a döntéseket, ez így volt abban a puha diktatúrában és így van ebben is. Én 89/90-ben azt gondoltam, hogy soha többé nem kerülök ilyen dilemma elé, mert nem lehet még egyszer olyan rendszer, ahol tartani kéne attól, hogy az ember mit beszél, mit lájkol, mit telefonál. Ezért igyekszem úgy viselkedni, mintha ettől nem kéne tartani, mintha a felvetés is abszurd lenne. De lassan ez lesz az abszurd.

Jelen pillanatban az irodalomban látsz szakmai szolidaritást idősebb generációk és a fiatalabbak között?

Amikor ezt az interjút fölvettük, rávágtam, hogy igen, s hogy én eddig a természetesnél súlyosabb nemzedéki ellentéteket nem tapasztaltam. Aztán, dolgozva most a szövegen, kissé elbizonytalanodtam. Hogy mi is a természetes? Van ugyan egy csomó személyes respekt, figyelem, de szétzilálódóban, még a generációk között is.  Nő a türelmetlenség mindkét, pontosabban mindsok részről, ami érthető, ha nem is helyes. Ennyire szűkülő lehetőségek között pályát se kezdeni, se folytatni, se befejezni nem könnyű. Ez persze közhely, nem könnyű élni. Hát, nem. És persze politikai-hatalmi játszmák megjelennek nemzedéki köntösben vagy épp fordítva, olykor még elválasztani se lehet az okokat, a motivációkat. Az irodalmi élet mindig is tagolt ízlések, szakmai és politikai becsípődések, sértettségek és sértődöttségek mentén, de eddig, az utóbbi évtizedekben, olyan kevés pénz, média-jelenlét, hatalom volt ebben a szakmában, hogy nem volt érdemes az érték-ellentéteket nyílt érdekellentétté fokozni, kenyérharccá, ha tetszik. Mostanra viszont van, akiknek érdemes, van, akiknek muszáj. De csoda-e, amikor az egész rendszer, a közélet már a kultúra nevű mellékhadszíntéren is a kampfra épül, az összeugrasztásra, a kijátszásra, a vazallizációra?  A túlhatalom itt is rombol, a nem udvari kultúra teljes elnyomorítása, egy elitcsere ígérete illetve fenyegetése egyre inkább leegyszerűsíti az egyén választásait. A rezsim odavágja az MMA-t, mint önnön kultúröklét a művészet asztalára, a hiúság, a sértettség és az egzisztenciális kényszer örök elegye ezt szalonképesíti. Mostantól, mindemellett, a 65 év fölötti díjazott művészek (a nem MMA-tagok) járadékkifizető helye lesz, ez olyan csapda, ahová nem lehet belépni és nem lehet nem. Ha ez nem kezdené ki a nemzedéki szolidaritást – sőt, bármiféle szolidaritást – akkor kikezdi a KMTG cinikus rászabadítása erre a porondra. Az ökölből tenyér lesz, egyetek vagy egyétek meg egymást, aki nem velünk, az ellenünk. És mi megesszük.

 

(Fotók: Valuska Gábor)

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.