hirdetés

Parti Nagy Lajos: „Számodra műhely”

(bármik, Dumpf-cédulák)

2018. január 7.

Nem tudom, „tényleg nem tudom", olyan lesz, amilyenné olvassák az olvasók. Olyan lesz, és az lesz. Kíváncsi, az vagyok, de az én olvasatom nekem se igazán fontos. – A hónap szerzője, Parti Nagy Lajos legújabb Dumpf-céduláiból olvashatnak.

hirdetés

Nem csirizelem össze (csirizel, mint valami madár, amúgy köznyelvi szó vajon még a csiríz, avagy már avult, régies, elszállt, mint a padlópaszta vagy a bagarol?) holmi bárgyú mesével, nem, nem, ezt minden reggel le kéne írnom tízszer, máshogy a Dumpf-cédulák se kezdődhetnek, semmilyen cédulák, egészre meg nem áll a kezem, ilyen az egész. Bármik, makett-vázlatok 2017-ből, utólagos előre látás, amíg el nem engedem. Minden könyv könyvekből van, és kisebb-nagyobb eséllyel könyvekké lesz.

(...)

A Létbüfé az első könyvem, amit Esterházy már nem tud elolvasni.

(...)

Ülök magam között a dumpfban, egyrészt egy kazal közepén, s próbálom tűvé tenni minden zizzenetét, legalább ötszáz elemes kazal. Másrészt, képváltás félkülszíni fejtés, olykor mozdíthatatlan semmi, vacak, előbb kéne kidobnom, mint ahogy összerakom, leírom, de honnan tudom, hogy kidobandó, ha nem írom le, ha meg leírtam, már minek dobnám ki, ott van a sötétben, elvan, ha soha nem kerül a szemem elé, nem kár érte; máskor alig érek hozzá, jön a szén, jövesztődik, s aztán hideg fej, lapát, csille, átszitálás, szövegszén, ami másnap újra a meddőségét mutatja, avval fordul felém (l. meddőhányó egy aktatáska szénért), és újra elölről. Miközben, képváltás, avagy vissza a tűhöz, olyan, mint valami lepkehangár, s ezt a példány-tömeget kéne majd meg- és összegombostűznöm, miközben reménytelenül szalad ki alólam a világ, mint egy kórházi futópadon, ezt majd továbbírom, égbe kötött fekete fonalas lepkék rajtam stb.

(...)

Egyszer majd a hattyú-file is megírandó visszamenőleg, egy külön bármi, noha a szénről jut most eszembe, bányahattyúk. Resers író, precízen ez volna a foglalkozás. Költészetet ír, miegyebet, bárhol, kalandvágy ide vagy oda.

(...)

A dumpf hangsor magyarul nem jelent semmit, de érzékelteti, hangulatfesti azt, ami a jelentése. Dohos, tompa, nyomott, nyomasztó, fojtott, fülledt, szorongó, avas, penészes, homályos, asztmatikus, komorantépelődő Endrének is fordíthatná, aki próbálkozna ilyesmivel, aszerint, hogy a németben melyik magyar szónak legdumpfabb a hangulata. Műhelynézetből: túlságosan beszélő, de beült, berögzült, lényegében húsz éve. Ez a neve, kész. Ha máshogy hívnák (hívnám, mégiscsak az én teremtményem), akkor is ez a neve – mert én meg az ő teremtménye vagyok. De ez gyanús. Hogy teljesen egyik sem igaz.

(...)

Dr. Hidegh álma, kávézás közben meséli. Csengetnek, a felesége nyit ajtót, ott áll egy rendőr egy pszichológussal. Asszonyom, rossz hírt kell közölnöm, a férjét ma délután lefejezték az Oktogonon. Iszlámállamnak tűnő egyének, szélsőségesek, igen. Tizenhatan kiugrottak egy autóbuszból, a férje épp akkor kelt át a zebrán, megragadták, leállították a forgalmat, s kihirdették az ítéletet. Elhajtottak mindenkit, fegyver volt náluk. A rendőröket is, azok meg, nem a TEK, ugye, hanem ilyen széllelbéleltek, azok szaladtak együtt a tömeggel. Szóval kihirdették az ítéletet, aztán beszálltak az autóbuszukba, és elmentek. A mentő perceken belül kiért, de már nem sikerült, ugye visszailleszteni. A körözés ki lett adva, tessék nyugodtan megnyugodni. Már azon túl, hogy ez ugye nem feldolgozható. S még megjegyzi, mármint Dr. H., gyakorlatlan pátosszal, hogy hát igen, mi nem orvosok vagyunk, hanem a fájdalom.

(...)

(Szinopszis tíz évvel korábbról) Dumpf egy szélfútta, furcsa költő, egy átemlékezőművész. Töredékei nagyjából a szabadságról, D. E. állami pizsamájáról (slicces), a plátói szerelemről (tárgya konkrétan egy gőzölgő, tehénszerű büfésnő, amúgy minden nővér, fő- és al-), a büfében való zaklatott sorban állásról és vásárlásról (Cola, toalettpapír, jégkrém), a téliszalámiról (hungarikum), a múltról és a jövendőről, a lábszárgyantázásról, a holdról, a traubiszódáról (hungarikum), az Istenről, a Túró Rudiról (hungarikum), s persze a nyelvről (Zunge és Sprache a csavaros magyar nyelvben ugyana finnugor származású hangsor: nyelv) szólnak, vagyis életről és halálról, ahogy az úgynevezett művészet szokott, különös tekintettel a költészetre és a szabadkézi rajzra.

(...)

Hold Ödönné meséli, épp nyugi volt az osztályon, s ő elaludt az eseménytelen, lapos késő estében. Átbújt a tű fokán, majd egy hotelba került. Reggelire brunicói epret evett pezsgővel, hét szemet, mártogatta egy kis kehelybe. Szemben ült a széjjelhajtott üvegajtóval, a hallra és a recepció pultjára látott. Egyszerre elsápadt, arca és szeme kigyúlt, bocsánat, mondta, és elkerekedett ajkakkal, mint az alvajáró elindult kifelé. Furcsa külsejű férfi várta, hosszú, puha, barnakockás házikabátban. H. Ö.-né már menet közben rázta a fejét, sőt intett, hogy könyörög, menjen innen az illető, sőt, mikor a közelébe ért, a szállóvendégek felé fordult, bocsánat- és segélykérően. Előbb rodeni csókban forrtak össze, majd a férfi hátulról átkarolta, egyik kezét a mellére, másikat az ölére tette, ahogy mondta, norvégül, a tündökletes és vak pinájára, s tartotta. H. Ö.-né szabadultában mindjobban elfészkelődött. Ne, kérlek, kiáltotta, vagy valami ilyesmit. A férfivendégek, köztük a férje is, odarohantak, Hold Ödön megragadta az egyik álló hamutartót, hogy leüti e régi szeretőt, de az roppant erősnek s főleg ügyesnek bizonyult, kitért, elhátrált a selyemtapétáig, ott letérdelt, majd lecsúszott a falon, elfeküdt a földön, pajzsként tartván maga elé H. Ö.-nét, ki egyre jobban és bizony egyre félreérthetetlenebbül zihált, szemét lecsukta, szája kerekre nyílott. Az illető lassan ringatta, suttogott a fülébe. Eközben hol a betegek, hol a férj szemébe nézett, komoly volt, inkább szomorú, mint diadalmas. S akkor H. Ö.-né ott, a mákosgubaszínű linóleumon sikoltva, sőt sikoltozva elélvezett. Földmélyi orgazmust kapott, így meséli. A férfi gyöngéden elengedte, fölpattant s elfutott, nem gyáván, nem bátran. Tárgyszerűen, ezt lehet mondani.

(...)

Azt hiszem, megélni vagy megálmodni egy eseményt ugyanazt jelenti, a mindennapi élet éppoly hallucináló és furcsa, mint az álmok világa. Képtelen volnék például pontosan meghatározni, melyik világban írom ezeket a sorokat, írja Max Blecher, román író. Tüdőtuberkolózis, gipszágyban fekszik, közel az Atlanti-óceánhoz, átjárja a levegő, '38-ban hal meg.

(...)

Egy-egy felcsillámló pásztortűz a távol hegyek oldaláról, egy-egy a távol völgy öléből felhangzó dal rezegteti meg csak itt-ott a tájat, számol be Bartók Béla, az idősebb, ekkorra a gyerek már alszik. Talán még egy-két fürdővendéget visszatart a sétány setétedő lombjainak árnyéka között reájok sugárzó csillagos égboltozat ezüstös ragyogása. Még egy búcsú-kézszorítás, és csendes minden. Csak én állok még szobám ablakánál, hogy kitekintsek még egyszer a távolba; egy perczre leköti figyelmemet a tájék tündéries félhomálya, önkénytelenül tekintek fel az ezüst csilláros égboltozatra, s ugy érzem, mintha tekintetem találkozott volna ama édes tekintettel, melyet 8 évvel ezelőtt a távol kedves otthonomból kerestem minden este az ég csillagai között, és amely itt Radegundban akkor megtaláltatott; e tekintet, mely akkor boldoggá tett, most is minden este édes megnyugvással tölt el, s ilyenkor boldog vagyok, mert tudom, hogy e boldogság nem egyedül az én boldogságom.

(...)

Réz Pál meséli hajdan Martin du Gard „trükkjét" a Maumort alezredes befejezésével. Az öreg író nem bízott benne, hogy a vaskosnak tervezett regény végére ér, s azt azt találta ki, hogy a könyv ott marad majd abba, ahol az emlékiratain dolgozó ́ főhős meghal, vagyis a valóságban, amikor az író kezéből kiesik a toll. Meg is írta a befejezés szövegét, végrendeletében pedig meghagyta, hogy ezt tegyék majd a kézirat végére. S dolgozott a könyvön, amíg meg nem halt.

(...)

Írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy lappangó történet természetét, amelyről nincs tudomásunk, Mészöly Miklós.

(...)

Minden szentencia, ha tetszik, szárnyas mondat, dumpfba fordítható, l. Thomas Bernhard közhelye: „a halálra gondolva minden nevetséges" . Ha H.-ra gondolok / minden nevetséges / szájsarokba búvó / sej-haj sárgaborsó / ott fagy / ott nevet a végén. A nevetségesre, gondolva minden halálos. „Mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani s mintha a szavak nem volnának oroszlánok, melyek már óriásokat is széttéptek." Az oroszlánig nem mennék el, mint Kosztolányi. Termeszhangyák, hogy szút ne mondjak. Ez malájul, Hans Arp fordításában: katangi te kivi kivi katangi te oho oho.

(...)

Hátul a színfalak mögött folyik az igazi színház. Nem a színpadon történik meg az az őrület, hogy anyaggá lesz az ember, hanem a próbákon, a büfében, a folyosókon, az öltözőkben, a színészéletekben, írja, mondja valahol El Kazovszkij. Az „anyaggá lenni" őrülete, talán valami ilyesmi volna a műcsinálás, ha meg lehetne mondani, mi volna.

(...)

Egy megapuzzle, s hogy mi új, mi „régi", hogy mi volt már publikálva, és mi nem volt, annak teljesen össze kell mosódnia: minden új és semmi se, hisz épp erről szól a költői szubjektum, bizonyos Dumpf agyában, emlékezetében, szóval az agyunkban minden, arról, hogy egyszerre van, ami van, s a leírás, pontosabban a fiktív füzetekből a gépbeírás, a sorrend felállítása, aztán pedig a közzététel gesztusa egy rész udvariasság, egy rész exhibíció, egy rész – hát, ezt valami mesteremberi tisztességnek mondanám: tessék, itt van, így műhelykedek én, így fabrikálok én.

(...)

Azt hiszem, mondja egy interjúban Weöres, olyan tudomány a plagizálás tudománуa, amit a modern irodalom meglehetősen elfelejtett. Shakespeare még tudott és mert plagizálni, Goethe szintén, Vergilius tele van plágiumokkal... Persze más a puszta szolgai átvétel. Ha valaki egyszerűen elragadoz valamit a másiktól, és azt rosszabb pozícióba állítja, megfakítja, az tényleg rossz és kifogásolható, plágium. De nagyon szükségesnek tartom a plágiumnak azt a fajtáját, ha az ember jó művekből, rossz művekből, utcai cégtáblákból, slágerszövegekből, akárhonnan kiszedi azt, ami vonzza, és annak másfajta fényt, másfajta világosságot ad a saját munkájában.

(...)

D. E. álmában hosszan számol fel egy színházat, egy felszámoló-brigádban dolgozik, hosszú jóillatú bejglirudakat hoznak, hogy nyomkodja bele a vécébe és húzza le, tele a klozet, nem tudja, mit kezdjen a dologgal, aztán az utolsó előadás, olyan meredekről, föntről nézi, hogy elkezd leesni, lassan. Nem kap levegőt, mintha belappadna a tüdeje a félálomban, valami tornaterem-étterem kombó, fizet mindenkinek, holott nincs pénze, tejfölöskanállal szökik a főpincér elől, mikor az elkapja, merő szórakozottságra hivatkozik, nagy borravalót adna, ezt tessék neki elhinni becsületszóra, paprikás vodkákat fizet boldog-boldogtalannak, fénylik a húgyszag, öreg csecsemők, oxigénhiány, megbolondult, gondolja az álomban, s ez esetben, ha nehezen is, föl lehet ébredni.

(...)

Bán Zsófia idézi Keatset, 1817-ből a negatív képességről, „aminek következtében az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt, anélkül, hogy irritáló módon kapkodna a tények s a ráció után." Miképp lehetséges a dolgok folyamatos és radikális együttállásával – de nem feltétlenül kauzális összetartozásával – megbirkózni, hogy lehet ezt az állapotot kezelni, anélkül, hogy rendet vágnánk. Hiszen (Pynchon) „a rend létrehozására tett erőfeszítések csak növelik a káoszt."

(...)

A véletlen-imitáció mint nagyon erős rend, ha D. E. a feje tetejére áll is, összetartozik magával. Mit tökölök hát mégis a vakvéletlen fokozatain? További kérdés az ezerből, vajon Dumpf egy metaforikus és/vagy/netán valódi füzetbe írja mindezt, tehát egymás után, avagy lapokra-cédulákra, amelyeket átkever, újrarendez, átragaszt, nem mintha füzetet kitépett lapokká alakítani nagy dolog volna. S nem mintha nem egy laptopban s egy (két) monitoron lenne mindez, ez a lapság és füzetség. De azért a metafora túléli a papírt.

(...)

„Mert csak annyiban vagyunk képesek az ismeretlent rendezett történéssé tenni, amennyiben elindíthatjuk önmaga általi renddé szervezését"  – írom ki a Friedrich von Hayek-idézetet valahonnan, egy késő őszről az évezred elején. Kiismerem-e D. E.-t valaha is? Nyilván, Bertók Lászlót idézve, nem fejeződik be, csak vége lesz.

(...)

Nem tudom, „tényleg nem tudom", olyan lesz, amilyenné olvassák az olvasók. Olyan lesz, és az lesz. Kíváncsi, az vagyok, de az én olvasatom nekem se igazán fontos. Ugyan létezik az építés, az összeszerkesztés furorja, s van a történetesítésé, persze, de ennek most ellen kéne állni, mikor a géphez ülök, minden reggel le kéne másolnom a Kosztolányi-passzust az Esti Kornél első fejezetéből: Egyet azonban kikötök: össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével, maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.

(...)

 

Fotó: Valuska Gábor

Parti Nagy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.