hirdetés

Parti trialóg

Trialógus-est Parti Nagy Lajossal, Veszprém, Pannon Egyetem

2007. május 16.
A veszprémi egyetem népszerű Trialógus sorozatában Szilágyi Zsófia és Bozsik Péter vendége ez alkalommal Parti Nagy Lajos volt. Az eseményről Csapody Kinga beszámolóját olvashatják.
hirdetés

„Trialógus” - válaszoljuk 4. éve röviden, havonta egyszer, ha megkérdezik, hogy mit csinálunk csütörtök este. „Trialógus?”- Kérdezzük - csak a rend kedvéért egymástól -, hogy megyünk-e, mert a válasz mindig igen, nem volt olyan nyelvészet-zh vagy azóta oly zord főnök, aki/ami a kemény magot eltántoríthatta volna. A Trialógus egyetemista életünk egyik meghatározó, fontos és rendszeres eseménye lett. Szeretjük ezeket a csütörtök estéket, s a vele járó rítust, a rákészülést vagy azt, ahogy előtte, utána elkezdenek vándorolni a meghívott vendégek kötetei köztünk. Szeretjük, ahogy egy beszélgetés alkalmával szimpatikussá váló szerzőből később szemináriumi vagy szakdolgozattéma válik, azt, hogy vizsgán elő lehet rántani egy ott elhangzott választ.
 
 
A Trialógusokból, pontosabban Szilágyi Zsófiától, a veszprémi Pannon Egyetem Magyar Irodalom Tanszékének docensétől s állandó kérdezőtársától, Bozsik Péter írótól, az Ex Symposion folyóirat főszerkesztőjétől és vendégeiktől sokat tanultunk (nem csak kortárs) irodalomról, nyelvről, összefüggésekről, s ez a kezdeményezésük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ország legfiatalabb magyar szakáról egyre többen, többet halljanak s nem csak Veszprémben. A régi és új magyar szakos közönséghez hónapról hónapra egyre több „civil”, „városi” és „felnőtt” is csatlakozik. Az eddigi meghívottak, Bartis Attila, Péterfy Gergely, Balázs Attila, Garaczi László, Harcos Bálint, Németh Gábor, Háy János, Grecsó Krisztián, Varró Dániel, Györe Balázs, Dragomán György, Zeke Gyula, Lovas Ildikó, Ferdinandy György, Solymosi Bálint, Tóth Krisztina, Kőrösi Zoltán, Jánossy Lajos, Kiss Ottó után, május 10-én Parti Nagy Lajos volt a Szépírók Társaságának a Könyv utóélete sorozatában rendezett, a Pannon Egyetem és az Ex Symposion Alapítvány támogatásával létrejött estjének vendége.
 
„Sokan vagyunk, s kicsi nékünk ez a ház” - mondogatták amolyan sünbalázsosan, akik már egy széket sem tudtak bepréselni a Trialógusok otthonaként szolgáló terembe, ezért gyors átszervezés után a kb. 100 fős közönség átköltözött a másik épület nagy előadótermébe. Ezúttal Szilágyi Zsófia teszi fel az első, bemelegítő kérdést, rávilágítva, hogy eddig gyerek és kamaszkorról sokat beszélt már különböző interjúkban Parti Nagy Lajos, de mintha az egyetemi évekről keveset lehetne hallani. „Ha blaszfém akarnék lenni, azt még kevésbé találtam ki magamnak, túl közel van” - érkezik a válasz. A dátum 1973-77, a helyszín pedig a pécsi tanárképző főiskola, ahova a fehérvári érettségi után menni akart, egyrészt mert beleszeretett a városba, másrészt a Jelenkor miatt. Magyar-történelem szakos volt, nagyon jó 4 évre emlékszik vissza, amiről egyszer biztos sokat fog beszélni, belül is volt, meg kívül is, nem volt amolyan rendes bölcsész sem, ki él-hal a kortárs irodalomért. Úgy véli, kell, hogy elég idő elteljék emlékei és kurrens életkora között, ezért lehet az, hogy gyerekorról már tud beszélni. Ha curriculum vitae kapcsán megkérdezik, hogy mi köze Szekszárdhoz, akkor azon a válaszon, hogy tulajdonképpen csak annyi, hogy a papírjain ez áll a születési helynél, mert édesanyját oda vitték be szülni, Szekszárdon megsértődnek. Csak akkor enyhülnek meg, ha elmeséli, hogy valójában az a fontosabb, hogy benne milyen helyet tölt be a város Baka, Mészöly és Babits miatt, bár Mészöly pannon jelenléte nem csak ott erős, hanem Pécsett is. Hangsúlyozza, hogy azt sem tudná elképzelni, hogy a Duna másik oldalán éljen, max Pestig. 
 
 
Bozsik Péter rákérdez arra, hogy vajon a pécsi főiskola választásánál mekkora szerepet játszott az, hogy harmadikos gimnazista korában a Jelenkor közölte a verseit. Természetesen fontos volt, mondja Parti Nagy, s hozzáteszi azt is, hogy ő bizony nem közölte volna saját magát. Nem is ezt tartja annyira nagy dolognak, hanem inkább azt, hogy 1979-től a folyóirat szerkesztője lehetett, amivel elkerülhette az annyira utált, ismerkedős részt azzal, hogy nem azt kellett mondania egy bemutatkozáskor, hogy én „egy ifjú költő vagyok, hanem, hogy a Jelenkor szerkesztője”. Különben is roppant hasznos 7 év volt az életében, mert - mint mondja - mindent ott tanult.
 
 
Milyen lehetett, hogy míg saját költői hangja is kialakulóban volt, közben szerkesztőként döntött másokról - teszi fel a kérdést Szilágyi Zsófia, mire Parti Nagy mesél arról, hogy valójában ő ott jött rá, hogy azok a szerepek, arcok, jelmezek, amiket magára próbálgatott, alkatidegenek voltak. Ezután írta meg az Angyalstop kötet verseit. Nem volt jó szerkesztő – állítja. Ő megmutatni meg tudta volna, de mondani, hogy mi a jó, azt nem. A két szélső 10-10%-ot nem nagy művészet megállapítani – véli -, azonban a közti rész besorolása nehéz. Attól a köztes 80%-tól, a szürke masszától megcsömörlött, miközben egyre inkább belecsúszott, aminek az lett a következménye, hogy otthagyta a Jelenkort.
 
Bozsik Péter a dilettáns versekhez való kapcsolatáról faggatja a vendéget, sejteni véli, hogy egészen gimnazista koráig nyúlhat vissza, s a vonatozáshoz köthető, pontosabban a vasútállomáson található faliújságokhoz, ahol a távírászokén talált rá a dilettáns prototípusára, amit ugyan 18 évesen nem lát át az ember, de jókat röhög rajtuk, ezért, ezeket leírta magának. Éveken át nem is kerültek elő, aztán elkezdte foglalkoztatni a regiszterkezelés, s az, hogyan lehetne azokat használni, hiszen a rontás fontos elem az irodalomban, játszani kezdett azzal, miként lehet az önkéntelen rontásokat profiként használni, hogy az önkéntelen elrajzolások hogyan épülnek be, miként képes a szöveg úgy mozogni, hogy olyan helyre kerüljön, ahol dilettáns és magas művészet közt létrejön a feszültség, Már nem gyűjti ezeket, hozzák, küldik, most már túl sok is van, kicsit olyan a helyzet, mint a svéd gyerekversben:
„Bélyeget gyűjtöttem, apám egyszer hozott másfél kilót, azóta nem gyűjtök”.
 
 
Nagyon érdekes része a beszélgetésnek, mikor arról mesél, hogyan is működik nála az írás, hogy egyszerűbb kitalálni, mint hozott anyagból felhasználni a dolgokat, s úgy véli, hogy utcán, kocsmában hallott történetek beépítésével teoretikusan is baj van. A dilettáns parafrázisokat, széthúzásokat próbálta egyesíteni, de ledobják egymást magukról, sokkal szisztematikusabbnak kellene lennie ahhoz, cédulázni, ami meg technikailag kivitelezhetetlen. Sajátos intertextualitás-elmélete is a rossz memóriájából jön, olyan, mint a tenger és a homokosodó kövek. Emlékszünk valamire, amit később megnézünk, hogyan is van pontosan, de neki pont a rontott memória a jó nyersanyag, például mikor az agy a Szózatot és Himnuszt szemrebbenés nélkül keveri. Ugyan volt idő, mikor próbálkozott direkt beemelésekkel, de nem működött. Mesél arról, hogy pont ezért érték meglepetések a kritikák kapcsán, s amolyan kritikus teamet képzel el, akik betáplálnak mindent egy nagy gépbe, ami kimutat csomó idézetet, amiről az elején úgy érezte, hogy ciki, hogy nem tudta, honnan vannak, de ma már nem így van. „Ki írja elő, hogy én tudjam a saját szövegemről a legtöbbet?”- kérdezi, majd folytatja: „Azt feltételezik, hogy író iszonyú művelt meg okos, s ettől az író császárként jön ki az egészből, ami egyrészről nem igaz, másrészről nem jó”. Beismeri, hogy fontos volt első köteténél, hogy megerősítette, kicsit „meg is csinálta”, behatárolta a kritika a teret, az utat, amin továbbment.
 
Bozsik Péter a prózára tereli a beszélgetést, hiszen az Angyalstop, a Csuklógyakorlat és a Szódalovaglás című verseskötetek után váltás következik, mint mondja, izgatta, hogy milyen lehet a prózaírók élete, milyen faltól falig mondatokat írni, mit tud saját kondícióival kezdeni. A Magyar Napló szerkesztőjeként kapta a felkérést, hogy 2 hetente írjon egy novellát, amit eredetileg úgy tervezett, hogy amolyan „rendes realista novellák lesznek”, de ez ilyen gyakorisággal nem ment, s ekkor született meg a gyakran „költői prózaként” aposztrofált stílusa, bár ezt az elnevezést rendkívül gyűlöli. Közben lírája elkonzervatívosodott, átváltozott egyfajta posztnyugatos irányba – állítja.
Ha próza és siker, kikerülhetetlen A test angyalának sikeréről beszélni, arról, hogyan is született meg Sárbogárdi Jolán, hogy miért nem akarta, hogy Jolánt és Csokonai Lilit együtt emlegessék, és hogy szerinte valóban nagyon debilnek kell lennie annak, aki ezt a paródiát komolyan veszi. Napjaink híres álnevei kapcsán Bozsik felveti Kundera gondolatát, miszerint minden könyvet a szerzői név eltörlésével kéne közölni, Parti Nagy Lajos szerint azonban csak nem kellene annyira komolyan venni a szerzőket.
A felolvasás után, mikor is legutóbbi kötetéből A szerencse csapása című történetet hallhatjuk, a jelennél és a terveknél folytatódik a beszélgetés. Legtöbb írása kaleidoszkópszerű, sokáig ott csiszolódnak, érnek, sőt rohadnak a művek a számítógépben, majd összeállnak könyvvé, pl. a Grafitnesz című kötet csak véletlen, hogy 3 évvel A fagyott kutya lába előtt jelent meg, hiszen ugyanúgy darabokban ott volt, s Parti pár hónap alatt egymás mellé rendezte őket.
 
 
Átéléssel, lelkesen mesél arról, hogy milyen jó lenne egy klasszikus regényt írni, valami nagyon rendes csontozatút, egy nagy puzzle-t összerakni, mint egy bálnát kis szálkákból. Egy századfordulós regényen gondolkodik, ami nagyon nyelvből lenne, csak ahhoz meg kéne teremteni egy századfordulós nyelvezetet. A nehézségek pont itt vannak, hiszen, nincs alap hozzá, mert minden anyag át van szűrve, például Kosztolányi hőseitől nem lehet megtudni az irodalom alatti nyelvet, azt, hogyan trágárkodtak stb. az 1920-as években. A korabeli sajtóból, a kisebb szerzőktől, és még talán Mórától, Tersánszkytól és Szép Ernőtől lehet meríteni a nyelvhez, s utána lehetne „Írni egy olyan regényt, amit meg kellett volna írni akkor”- mondja izgatottan. Bár a közönségre is átragad ez az izgatottság, erre a fürdőregényre még várni kell – már ha egyáltalán elkészül. Mint ahogy a tervezett Berlin-regény is darabokban van a számítógépben, pedig kinn „rendes íróként” járta a várost fényképezőgéppel, diktafonnal. Berlin és a nyelv kapcsán felmerül a nyelvbe zártság, a fordíthatóság kérdése, ami számára nem is annyira kérdés, hiszen ő is úgy gondolja, hogy verseit lefordítani nem, csak fordításokat lehet belőlük készíteni. A Hősöm teréből és a novellákból azonban készültek és készülnek is fordítások németül, franciául, olaszul, törökül.
 
 
Szóba kerül még a színház, a próbafolyamat varázsa, az Ibusár sikere, amin ő is meglepődött, és nagyon örül, hogy ennyi változatát játsszák, mert úgy véli, azok sokkal jobbak, mint az eredeti, majd a Mauzóleum, a mostani felkérések, az átírások. Innentől adódik a kérdés, hogy filmforgatókönyvet miért nem vállal, ha már drámát igen, s meg is érkezünk a közönségnél is sikeres és szakmai körökben is elismert filmhez, a Taxidermiához, amely első két részének alapját A fagyott kutya lába és A hullámzó Balaton szolgálja. Kiemeli, hogy ő maga és a szövegei itt csak alapanyagok, és pont ez az, ami tetszik neki ebben, erre büszke. Elismerően szól Pálfi György rendezőről és csapatáról, a munkafolyamatokról, kitartásról, de főképp a végeredményről: „A Taxidermiát lehet nem szeretni, émelyítőnek érezni, de gagyinak minősíteni, vagy nem filmművészetnek tartani nem lehet!”
 
Nagyon gyorsan elrepül a másfél óra, s senki sem mocorog úgy, mint máskor, ennyi idő után ebben az előadóban már szokott. Parti Nagy Lajos végezetül a Szívlapát című verset olvassa fel, s „…senki sem morgott e nyelvi mű miatt…”
 
 
A fotókat Csapody Kinga készítette.
 
 

Csapody Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.