Cím: Partitúra - beszélgetések Polcz Alaine-nel

Szerző-riporter: Singer Magdolna

Szerkesztő: Fejér Tamara

Kiadó: Jaffa Kiadó

Oldalszám. 179 old

Kötés: puhafedeles

Megjelenés: 2007. október

 

 

 

Részlet a könyvből:

 

III. beszélgetések a halál közelében

Mi a feladatom?

Magdi, itt vagyok most, az utolsó stádiumban. Hol tartunk, mindent elmondtam már?

Az orvosom, amikor megkérdeztem tőle, hogy meddig élek még, tűnődött egy kicsit, majd azt felelte, hogy három hét vagy három hónap. Nagyon nagy ritkaság, hogy egy orvos ennyire őszinte legyen. Ritkán merik nyíltan megmondani a betegnek, mennyit élhet még. Mondtam is ezt neki, ő pedig azt válaszolta, hogy az a beteg is nagyon nagy ritkaság, akinek ezt meg lehet mondani. Tudom a gyakorlatból, hogy nemigen lehet a betegekkel záros határidőkről beszélni, mert a sokkal bizonytalanabb meghatározásokat is nehezen fogadják. Minél konkrétabb valami, számukra annál nehezebben elviselhető. Most ezt a másik oldalról is átélem.

Azon kacagtunk tegnap, hogy beírtam a naptáramba, mit mondott az orvos, és amikor kinyitottuk a naptáramat, a dátum éppen egybeesik azzal, amikor Gábor felszámolja a vállalkozását. Véletlen egybeesés, de van benne humor, ahogy kinyitjuk a naptáramat, és két dátumot találunk: az én halálom időpontját és az ő üzletének zárását.

Az egész életem munkáról szólt, és még most a haldoklásom is. Nem is tudom, hogy hogyan csináltam, hogy írtam a könyveket, elláttam a betegeket, elláttam a háztartást, előadásokat tartottam.

Ha nem ment magától az előadás anyaga, föl is kellett készülni, végig kellett gondolni, és sok volt belőlük, egyik előadást tartottam a másik után. Aztán még nemrégen is, időskorban, mennyi új jött az életembe! A munka valahogy nem engedett el. És most, az utolsó hónapokban is azt számolom, hogy mit tudok ebben a három hónapban még megcsinálni.

Mondtam neked egyszer, hogy a narkomániával úgy van az ember, hogy kicsorognak a tennivalók, mint a tiszta víz az ember tenyeréből.

Szeretnék két kis játéktesztet is kidolgozni még, illetőleg hármat. Az egyik a Laci és a kis piros oroszlán. Egyszer ezt már megcsináltam, és le is van írva. De azóta rájöttem egy végtelen egyszerű

dologra. Egy olyan bábut kell megalkotni, amelyiknek két arca van. Az egyik oldalán nevet, a másik arca dühös. Amikor dühös a gyermek, rosszindulatú, kiabálós, akkor csak mutatni kell neki, hogy nézd, ilyen vagy! Miért vagy ilyen? Mi bosszant téged? Tehát nem úgy vezeted rá, hogy azt mondod, nézd, milyen ronda vagy, hanem kíváncsian, hogy mi van veled, hogy ilyen az arcod? Amikor mosolyog és jókedvű, akkor hasonlóképpen rá kell kérdezni. Miért mosolyogsz? Mi a jó? Nahát, nem is tudtam! Miért nem mondtad eddig?

Szóval kérdezni, segíteni, biztatni kell, és szembesíteni azzal, hogy ő mikor és miért szokott ilyen lenni. Most nem pontosan mondom a kérdéseket, de nagyon szépen kitaláltam. Így rá lehet vezetni a gyermeket arra, hogy ismerje föl, miért van az, hogy egyszer ilyen, egyszer olyan. Néha úgy tűnik, hogy ok nélkül, pedig mindig komoly oka van.

Ezt gondoltam még megcsinálni, tudniillik egyetlen bábu az egész, bárki – mama, papa, nagyszülő – otthon is elkészítheti. Ez a figura azt szimbolizálja, hogy egy emberben benne van a jó és a rossz egyaránt, és ezt el kell fogadni.

Izgalmas, szép feladatok ezek, amiket még szeretnék elvégezni, de hát a halálra készülés is izgalmas és szép feladat lenne, csak azt valahogy mindig odébb tolom.

Nemrég halt meg Darvas Iván. Korábban megkérdezték tőle, hogy mit csinálsz? Készülök a halálomra, válaszolta.

Nem vesztegethetem az időmet. De mi a feladatom? A halálra készülés, természetesen, de az is ide tartozik, hogy be kell fejezni a félbehagyott munkákat.

Tavaly tanúi lehettünk Halász Péter készülésének, és demonstrációjának a Műcsarnokban. Kezd bejönni a köztudatba, hogy készülni kell a halálra, nem pont úgy, ahogy én csinálom, hanem kinek-kinek a saját módján. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ennek óriási irodalma is van, ami elsősorban a keleti filozófiára támaszkodik, de ez elég idegen tőlünk.

Én úgy készülök, hogy a készülődés minden mozzanatát leírom. Nem tudok róla, hogy más szubjektíven, nyíltan és részletesen leírta volna, hogyan készül a halálára. Nem tudok ilyen könyvről.

Azt gondolom, hogy még van valami mondanivalóm és talán azért élek még.

Jó nagy kihívás így szembenézni az idővel. Hogy osztom be, hogy búcsúzom el a barátoktól, hogy tudom elvégezni a dolgaimat, hogy tudok a spiritualitással foglalkozni? Nagy feladat.

Nézd a kezem! Ezek nem akaratlagos mozgások. Ezeket nem tudom befolyásolni. Nem sejtettem, hogy amikor reszketni kezd a kezem, az berezonál. Pedig gondolhattam volna. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezekről írjak, mert nagyon kevesen mernek ilyesmit leírni.

Arról is nehezen beszélnek, hogy mi történik akkor, ha valaki odaáll egy beteg mellé teljes szívvel, hogy segítsen neki, de nem tud. Mert mást kíván a beteg, és mást akar a gondozó, noha beleadja minden erejét, és minden segítőkészségét. Annyi mindent kell még tudni, amit jó volna átadni!

Itt van például a tisztán tartás. Megtanulni, hogy egy pelenkázástól még nem dől össze a világ. Ma már olyan eszközök vannak, amelyekkel abszolút tiszta és szagtalan maradsz, és képes vagy könnyen magad is tisztába tenni, de még könnyebben, hogyha valaki segít.

Így is sokszor aggódva nézem, hogy mennyi időt töltenek el velem az emberek, hogy írni tudjak. Pedig én igyekszem, és mégis nagyon nehéz. Látom, ahogy fáradnak, pedig próbálom behozni a fekete humort, a fehér humort, a játékosságot is, igyekszem a magam módján. Örülök, hogy nevetünk is, mert egy haldoklóval nem szokás olyan jókat mulatni. Tegnap este, amikor a tolókocsiból az ágyba feküdtem, még azt hittem, korán van, enyém a világ, de úgy elaludtam, hogy nem is tudtam felébredni reggel.

Megérkeztél, aztán jót mulattunk azon, hogy elaludtam. De ahhoz, hogy mindnyájan mulassunk ezen, és ne bosszankodjunk, kivételes emberek kellenek. Mondhattad volna, hogy te elindultál otthonról hajnalban, mert ezt kértem tőled, és én meg csak alszom.

Az mindegy, hogy beteg a másik, a látogató mégis úgy éli meg, hogy fölkeltem hatkor, és tessék, itt van, alszik, mint a bunda!

Visszatekintés

Nem is tudom, van-e másvalami az életemben, amit szerettem volna megtenni, de elmaradt, mert majdnem mindent sikerült megvalósítanom. Amikor elindult valami új, mindig menet közben derült ki, hogy merre tovább, vagy a hiányosságaimat, a pótolnivalókat is így fedeztem fel.

Például amikor munka közben jöttem rá, hogy gyászolókkal foglalkozom és nem értek a gyászhoz. No, akkor gyerünk, szerveztünk gyászönismereti csoportot, és gyászolókat segítőket képeztünk. Többnyire maga a munka alakítja ki a továbblépés útját. Szerencsére mindig úgy volt, hogy a munkatársak ezt természetesnek vették, hiszen egy úton haladtunk. Tudod az, hogy együtt csinálunk valamit, az, hogy együtt vágunk neki és keressük az utat, és meg is találjuk többnyire, az olyan nagyon jó élmény, olyan nagyon szép! Amikor meg lezárult egy korszak, akkor felismertem, és másfelé mentem. Néha sírva, küszködve, de mindig elindulok.

Vannak dolgok, amelyek erősítik az énedet. Nagyon jó érzés, amikor felhívnak az egyetemről és keresik valamelyik filmedet vagy valamelyik előadásodnak az anyagát. Ellopták a filmet, ez rossz

hír, mert nem tudom pótolni, de jó hír, hogy hiányzik az egyetem raktárából, és hívnak, hogy nem tudok-e segíteni, mert fontos eszköz számukra. Az a tudat is erősítette az énemet, hogy a munkám nem volt hiábavaló. Vannak munkák, amelyeket nem is az én nevemmel ismernek meg, de nem baj, nem az a fontos. Legtöbbször azért az én nevemhez kötik becsülettel. A fiatalok viszik tovább a munkám gyümölcsét és az szintén nagyon jó, hogy szeretik, becsülik, és keresik a gyökereit annak, amit alkalmaznak.

Ha végignézek az életemen, azt gondolom, hogy nem volt hiábavaló. Bármi, amihez hozzákezdtem, tovább alakult, fejlődött.

Gyűrűznek tovább, mint a hullámok a vízen. A kavicsokat én

dobtam a tóba.

Egyetlenegyszer sem végződött kudarccal egy vállalkozásom sem. Ha úgy is történt volna, hát, Istenem, miért ne? Érdekes, hogy nem ért kudarc… vagy csak átmenetileg. Ahhoz meg hozzá kell szokni.

Megtörtént viszont, hogy azt hittem valamiről, hogy kudarc, de utólag felismertem, hogy valójában a partitúra része. Akkor az ember a padlón van, fetreng.

Soha nem felejtem el a Gyermek-ideggondozóban történteket, amikor berendeztem a játékterápiás osztályt, és akkor jött egy más szemléletű, új vezetőség és lerombolt mindent. Meséltem már. Nézed, nézed, és fel sem fogod…

Összeomlottam. Megsemmisült, amit négy-öt éven át szívvel-lélekkel csináltam. Akkor belebetegedtem, hogy mindazt, amit építettem, hirtelen föl kellett adnom. Ha rendelkeztem volna azzal a rálátással, amivel most, egy percet sem búsultam volna.

Hiszen csak annyi történt, hogy lezárult egy korszak. Még csak ezután jött az életnek a nagy titka, a halál és a haldoklók. Ott voltam cél nélkül, és akkor hívtak a II. sz. Gyermekklinikára. Elmentem, és ott kiderült, hogy ott vannak a haldoklók ellátatlanul. Eszükbe se jutott az embereknek, hogy a haldoklókat el kell látni, hogy annak van egy gondja. Nekiláttam, kerestem a módját, hogy jobb legyen az életük ezeknek a súlyosan beteg gyermekeknek.

Erre szoktam mondani, hogy amikor az ember a legmélyén van, akkor éri el azt, amiről nem is álmodott. Hiszen ekkor jött az igazi, a komoly élethivatás, a haldoklóknak az ellátása. Ez egy életfeladat lett, gyönyörű szép. Ott aztán tényleg nem jutott eszembe, ha Miklós megcsalt, vagy bármi személyes gondom volt. Teljes embert kívánó feladat volt. Aztán kimentem Amerikába, ahol sokat láttam, tanultam.

Az a szép, hogy amikor rápillantok az életemre, egy ívet látok a kisgyermekkortól az öregkorig. Fel van ez építve, meg lehetne rajzolni is.

Ha módunk van már perspektívából nézni a kudarcot, gyakran kiderül, hogy egy lépcsőfok volt, szó sincs arról, hogy kudarc lett volna. Később jövünk rá, hogy épp ellenkezőleg. De ilyesmi többször is előfordult velem, már elmeséltem.

Így kellett történnie mindennek. Most, ahogy visszatekintek az életemre, és egyszerre látom, mint egy jó kártyajátékos az összes kártyát, értelmet nyert minden egyes eleme. És ez gyönyörű. Így csinálnám végig az életemet újra. A szenvedéseivel együtt.

Jólesik végigtekinteni az életemen. Elismerések is voltak szép számmal. Azt gondolom, hogy ne a világtól várja az ember az elismerést. Nem is vártam, de megkaptam.

Magdikám, annyi postát, annyi virágot, annyi szeretetet, annyi elismerést kapok naponta! Könyörögnek azért, hogy négy-öt percre meglátogathasson valaki. Csak hogy egy picit lásson. Hetekig várnak egy találkozásra. De azt is elmondtam neked, hogy úgy futnak el a napok csupán a testi ellátásommal, a kezelésekkel, hogy alig marad időm. Meg persze gyenge vagyok, szunyókálok, így aztán a feladatokra vagy a készülődésre alig marad idő. Ezért vigyáznom kell a látogatókkal. De Gábor ezt ügyesen megoldja, beosztja.

Jól is teszi, mert egy-egy látogató rettenetesen le tud meríteni. Nincsenek tekintettel rám, csak mondják, mondják a maguk problémáit, ami éppen nyomasztja őket. Hosszasan, megállás nélkül. Egy haldoklónak!

Hiányzik az egymásra hangolódás. Úgy kellene, mint egy táncnál. Azt lépni, amit a másik. Lassan, minden egyes lépést megfontolva, a másikhoz igazítva.

Néha bizony lehengerlőek, kíméletlenek. Igazad van, ebben én vagyok a hibás, hiszen tényleg kérdezem őket, őszinte kíváncsisággal, érdeklődéssel. Igazad van, nem is úgy viselkedem, mint egy beteg, ezért aztán nem kellene csodálkoznom, ha nem is úgy viszonyulnak hozzám. Csapdába csalom őket, és aztán panaszkodom rájuk.

De te miért tudod jól csinálni? Téged is kérdezlek, mesélsz is, de érzed a határt, érzel engem. Persze, hiszen hospice-os vagy! Megtanultad.